Szántás széli öreg fák.
Gyökerük a mélyben.
Állnak redületlenül,
A messzeségben.
Száraz ágaik leveletlenül.
Századunknak maradnak kegyeletül.
Borostyán könnyeik,
Siratnak ezer halált.
Mégis, türelemmel örzik a határt.
Néha szállnának, mint egykori
Fészkeik lakói,
Messze földre repülni,
Szerelmes dallamokon.
De akkor ki állna őrt,
Elfelejtett sírhalmokon?
Ki üdvözölné a kalászt,
Ki kenyeret ad.
Kinek döntené, hátát,
A fáradt paraszt?
Mi értelme szárnyalni,
Ha kiveti a föld, gyökereiket.
És nem őrizhetik többé,
Nemzedékeinket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése