Írok, vagy nem írok

 

Az éjjel a sötétben, minden olyan könnyen ment. Meg volt a történet is, a kezdete, inkább. Aztán, az első koffein adag után, mihelyt bekapcsoltam a számítógépet, egy ajtókaparást kísérő kétségbeesett miákolás ráébresztett; a hőn áhított írói magány elmarad. Miután a szőrmók önkényesen ráhelyezkedett a bal combomra és könyökömre, többedjére is, azon gondolkoztam, meg kell tanulnom fél kézzel írni. A gyomrom, is sírta „ Menj már enni, te szerencsétlen, mert menten kilyukadok!” Középiskolásan okítottam rá, hogy korán hajnalban tömje tele magát, mert én bizony, lusta vagyok kaját csomagolni ábrándozás helyett. Az iskola menü, meg ehető volt egy fakírnak talán, de nem nekem. Délután fél négyig, bizony nem is látott ételt. Jó tanuló volt, ő sem szerette magában a vihart, amit a menza okozott, főleg, hogy vissza is küldte a forgószél a feladónak a maradékot. Viszont ennek ára volt, még fel sem ébredek, már eluralkodik rajtam az ehetnék. Szóval, reggeli.

Aztán majd néhány mondatot a digitális papírra vetek, csak hogy el ne felejtsem. Na nem az, hogy mi fog történni, sőt még a karakterek, is kerek-perec megvannak. Hanem a színezést, mert kell az a szálloda, kellenek, hogy ki milyen italt szeret, sőt még az is, hogy milyen papucsban ejtőzik elalvás előtt. Aztán mire eljutok idáig, már fel a csizma és nagykabát, mindenki éhes és szomjas. Mert ez így természetes vidéken. Így lesz tojás, és hús, tavasszal tej, nyáron pedig zöldség és gyümölcs a falusi embernek.

Delírium(1)

 

Arcunk, majd összeér.

Állunk a tűz előtt.

Erre, vágytál,

most, fényjátszótér.

Könnyezem.

Te nevetsz.

Agyon vernélek,

ha tehetném,

mégsem ütlek.

Neked, miért nem fáj,

mi fölemészt?

Miért, engem?

S mikor?

Vállad rázkódik,

hangosan kacagsz.

Mit számít sok

gyertyacsonk?

Butabőlcs gyermek,

ujjheggyel lopott könnyek.

Ajkad titokként nyeli le,

a legfontosabbakkal.

Tudhatatlanokról tudva

hallgatok,

s hallom:

- Na ez számít!

- Suttogod.

(2021. 1. 11)

Kellemes, meghitt Karácsonyt kívánok, minden olvasómnak!

 

Givenne naplója:Gyere! Hazaviszlek.

 

Gyere! Hazaviszlek.

Először csak azt hittem ők jönnek, de ez soha nem ilyen egyszerű. Öntudatlanul lépek saját talán tízéves forma önmagamba. Az átkozott, világnapos városba, ahol az apró szobában, egyedül is fogságban érzi az ember magát. Nem még ötödmagával, idegen ellentestvérekkel, aki képesek lennének, talán az ablakon is kilökni, ha lenne annyi bátorságuk, de csak megmaradnak csúszómászóknak. Te jó ég, már megint egy kényszer nyaralás. Sóhajtok fel. Csak hogy a család megtartsa, a mindenki nagyon imádja egymást látszatot, anyám nagyszerű családja, amiben talán csak anyám hisz, mert hogy anyámban sosem hittek. Én meg csak egy kolonc fattyú a nyakukon. Ezt sosem felejtették éreztetni velem. Na de szedjem össze magam! Szétnézek. Arctalan unokatesók. Köztük nővérem, főnökként áll, miközben a hátam közepén, érzem nagyanyám dühös tekintetét.

Megint két tűz közt. Haza, haza kell menni innen. Szemem előtt felsejlik a fekete földű tanyavilág, a dinnyébe fúló nyár, anyám kemence sütötte kenyere, őzsuta teste. Nővérem rám néz, teste indulatosan fordul felém, fejét mégis leejti, szeme biztos pontot keres a mintás szőnyegen.

  - Anya meghalt! – közli kurtán.

  - Hülye vagy?!

  -Baleset történt. 

 - Nem igaz! – indulok felé. Lecsapok a kezében lévő telefonra, és én a sokkal kisebb, erővel tépném ki az ujjai közül.

 -Meghalt! Mit csinálsz?!

 - Add ide, ezt az átkozott telefont! – az ujjai hirtelen engednek, én fenékre huppanok, és agárként iramodok ki egy csendesebb helyre. Remegve nyomkodom: Egy -kettő - kettő - egy. Vedd már fel anya!Búgás, búgás.

 - Mit csinálsz!

 - Felhívom! – Mert él! Tudom, hogy él! Búgás, búgás..

 - Nem fogja felvenni, meghalt.

 - Fogd be! – bugás, bugás...

 - Tessék.

 - Anya! - A szivem majd kiugrik.

 - Jaj kicsim, elfelejtettünk szólni, hogy csak este érünk oda, de ígérem ott leszünk!

 - Látod él, látod! – kiáltom. Azt hiszem, táncolok.

Egymással szemben ülünk, anyám és én, két tükörkép. Felhúzott lábunk ujjai összeérnek, még talán cipőn belül is. Kérlel, hogy valamiért menjek be a városba,

 - És egy órán belül, indulunk haza! - Milyen fehérek a fogai, szinte vakítanak kreol bőréhez. De mit is kell hozni?

A kapuban, nyomatékosan enged utamra, siessek. És akár mi is volt az, amit kért, ott van a kosaramban. Csak ahogy állok itt a közepén, a város duplájára duzzadt. Mégsem nyüzsög, csendes sőt mi több, halott. Csak házak és házak, kanyarok, kietlen száraz utak, az udvarokon, még csak kutya se ugatja meg egyre kapkodósabb lépteim. Nincs arc, mi utánam fordulna. Minden kanyar után, felsejlik egy ismerős ház, ami mégsem ugyanaz. Nincs ott anya. Sötétedik. Erőszakkal rángatnám fel a napot. Nekem oda kell érnem! Hol van anya? Egy széles kanyarban, az utca végén egy majdnem ugyanolyan házzal, utolér az éjszaka. A járdaszegélyre ülök, sírok. Nincs ott anya. Már soha, nem találom meg anyát! Soha nem mehetek haza! Fényesség hullik rám, a fejem felett futó villanyvezeték, barátságosan szórja rám csillagszikráit. Anya nélkül nem! Kiszakad a szívem, és nekirugaszkodom, mint egy pelenkás, mintha elérhetném. Mégis a lábam alól messzire távolodik a talaj, és csatt. Sem fájdalom, sem sötétség. Csak szikrák.

Egy kocsma? Ülök egy faasztalnál, körülöttem arctalan, viszonylag tömeg. Arctalanok, akiknek legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem sikerül az arcát látni. Beszéd zaj, zene sehol. Érzem a bőrömön, a visszatartott érdeklődést. Úgy érzem magam, mint a tyúk a rókalyukban. Régóta lehetek itt. Két kezem, nyugszik a durva tapintású tölgyön, előttem egy kisebb korsó ital. Sosem ittam bele. Valahogy nem érdekel áldozatnak lenni, és nem is keresem anyát. Megállnak mellettem. Mit számít ki az? Mégis húzza a figyelmem. A Túlzóan törékeny, férfialkat, átlagos ruhába öltözve. A kontúros állat, élénk szemeket, nem lehet összetéveszteni. Az arca mereven aggódó. Kinyújtja felém, hosszú újban végződő karjait.

 - Gyere, hazaviszlek! – egy perc sem míg átgondolom. Haza mehetek végre, haza! Benne, benne ne bíznék meg? Kezemet tenyereibe helyezem, még érzem gondoskodó szorítását, amikor feleszmélek.

Hajnalban felöltözök, főzök magamnak egy bögre kávét. Az utamat végigkíséri egy régi kép. Én tizenöt sem vagyok, anyám még negyven se, az üveg mögött. Teli szájjal mosolygok, ő pedig büszkén áll mellettem. Haja végre újra gesztenyén hullámzik. Boldogok vagyunk. Az volt az utolsó nyarunk együtt. S nem értem, miért hozott haza?

„A fájdalom ideiglenes”

 

Egy hétköznapi délután. Gyors uzsonna után, előkészítem a kandallót. Azt a hétszentségit! Erős éles fájdalom, mint amikor kés áll az ember hátába. Baszki! Kapok a derekamhoz, de már sejtvén is a diagnózist, csak keservesen visítok egy halkat. Remélhetőleg szép kis éjszaka elé nézek. Tovább kell menni, majd ha mindenki a helyére kerül, mehetsz fetrengeni. Hasogatok némi rőzsét, nem muszáj, de én hülye parasztgyerek, késsel a derekamba se tudom megállni. Áterőszakolom magam a szomszédba, és kunyerálok egy kis fájdalom csillapítót. Mintha, használna. A szomszédok aggódva néznek rám. A szám kicserepesedve. Akkor sem fogok orvost hívni! Egy fél órán belül, a tűz pattog, én lecíhölöm magamról a kinti ruhát. Válaszolok még néhány posztra, miközben leszentségelem, még az angyalokat is az égről. Úgy se látja, senki. Kétségbe esve irány a fürdőszoba, az uzsonnám taccsként integet, pát. Mint egy rossz alkoholista. Nézek a tükörbe. Átöltözöm. Lehet utoljára az életben. Fordul meg a fejemben. A franciaágyban, még a dunnákat is magamra rángatom. A meleg jó a fájdalomra. Különben semelyik fájdalom nem tart örökké. Enyhül, végre enyhül! Persze a baj, még mindig baj! Félig öntudatlanul, még kievickélek, a kóla is kikéredzkedik. Vagy negyed óráig hajolok a WC felett. Aztán valahogy csak elalszok. Ha most megdöglök se hívok mentőt! Hülye egy utolsó gondolat. Nem?

Fáj. Nem fáj? Kicsit fáj. Ébredek fel. Végül, is mit értem én el, eddig? Szemezek az est fekete plafonnal. Semmit. Én életregényem töketlen hőse. Felkelni, egyik lábat a másik után. Mégsem dobtad fel te szerencsétlen! Na szedd össze magad!

Megvacsorázom, írok éppen. Persze biztos, hogy fog még fájni, aztán elmúlik. Vagy így, vagy úgy. Csotrogány, halandó test! A picsába, adj végre valamit, magadból!

Ajándék

 

Ajándékot kaptam.

Könnyekkel, sikolyokkal,

árnyékköd arcokkal,

teli,

rettegő ajándékot.

Átokéjszakákon,

kopogó szellemeket.

Anyát, gyilkosat.

Nyársaló angyalokat.

Tűzben edzett aranyherceget,

csókra enyhülő, anyaszörnyet.

Isteni erőtlenséget,

gyászkönnyeket.

Bokáig érő, bőrkabátot

koromesőben.

Ördögmestert,

férges sírgödörben.

Magukat döngető,

kitárt kapukat.

A fekete királynőt,

ki tövükben vicsorgat.

Hegyes fogai fülembe

marnak.

Hajába markolok.

Tánc-tánc,

varjútánc.

Könnyek, temetés,

szemberöhögés.

Ember által hitt,

hazug isten.

Kezemben a kulcs,

már ajtó sincsen.

Könnyedén jössz,

s táncolunk,

bőrsímulva.

Jobban, mint mikor éltél.

Marius Crowen. 2020. 10.28.

Életem szerelme(Love of my love)

 

Csupán annyira nem indult szokásos napnak a mai, hogy átmentem barátnőmékhez. Hozzá, és a két apró lányához. Mindig kevés időre tervezek maradni, de kénytelen vagyok ellenállni a csöppségeknek, és úgy veszem észre kölcsönös a rajongás. A gyerek érzi, ha szeretik. Indult is azonnal a játék, boldoggá téve engem, és felszabadítva kicsit barátnőm, hogy egyéb háztartási teendőkkel is foglalkozzon. Ebéd körül, a hintáknál kötöttünk ki. Minden napos szórakozás, mellé jár amolyan mai gyerekeknek való zene, már ha, a mi tizenéves korunkba őrületig hajszolt Hupikék Törpikék gyerekdalokat is annak tituláljuk. A cseppecskét löktem, a nővére már egészen ügyesen hintázott önállóan, miközben, igyekeztem valami olyan zenét találni, amit én is elviselek, az ilyen mai rityipityin kívül. Pörögtek is a törpdalok, miközben az anyuka tette a dolgát, félig-meddig táncoltak már a hinták is, mikor látom, hogy a kisebbik szőkeség, igen csak dörzsöli a szemét. Valamit ki kell találni – gondoltam – a Captain törpre, meg tücc-tüccökre nem fog elaludni. Ránéztem, a nővérére, és barátságosan folytattam – Nézd a húgi álmos, keresek neki valami olyan dalt, amitől szépen elalszik, ha elaludt beviszem a szobába, és visszakapcsolok valami vidámat neked. Jó? – A nagytesó nem válaszolt, vidám arcán egy apró felhőt vettem észre, hogy azért mégsem tetszik neki az ötlet, de nagyokat bólogatott szőke, fürtös fejecskéjével.

Néztem az ütemesen oda-vissza lóduló hintát, és eszembe jutott „Love of my love”. A dal, ami engem meglett felnőtt embert a legsötétebb éjszakákon, az első hangok után mély békével töltött el, és mikor hallgatom, képes lennék megállás nélkül az újrajátszás gombot nyomogatni.

– Talán sikerül! – határoztam el magam, és kínkeservesen kerestem az eredeti klippet, igen, a hárfával az elején. Kell az a hárfa, az oda való! Értem én, hogy könnyebb koncertezés miatt átírták gitárra, de akkor is! Amikor megszólal az elején, olyan mélyről jövő boldogság önti el az embert. És megtaláltam! Nagy levegőt vettem. ENTER. Visszafordultam, May ujjai táncolni kezdtek a hárfa húrján trüm – trüm – trüm – trüm. Csend lett, csak hinta suhogott, és akkor „Love of my love” énekelte a hang, lágyan és öblösen. Az apró szemek lecsukódtak, még a második mondatnál se jártunk. A szám végére, alvó gyermek. Olyan mélyen aludt, hogy még arra sem ébredt fel, amikor a hintából kivettem, majd lefektettem a másik szobába. A zenét lehalkítottam. Barátnőmnek maradt egy kis ideje, az okos nővérkéje, meg élvezte, hogy csak vele foglalkozom. Csakhamar, az alvó baba is felébredt, hintájába visszakérte magát, azonnal. Nem is figyeltük, hogy a számítógép messze jár, amikor rám nézett lefittyedt ajkával, és kezeit rázva követelte: – „Bá ...bá...bá”!

– Freddie – mosolyogtam, és beírtam újra a keresőbe: „Queen”

– Mindjárt énekelni fog neked, a bácsi.

Kerestem egy albumot. Egész délután Freddie Mercury szólt, ha véletlenül, nem ő énekelt, apró kezek követelték vissza. Ha egy szóra, vagy csak egy pillanatra vissza lehetne hozni, az az lenne, amikor lecsordult az örömkönny ennek, a még beszédet is tanulgató kislánynak az arcán. Csak azért, mert énekelt a „Bá”.