Tíz perc története

Érdekes történéseket tud hozni az élet, váratlan találkozásokat. Sosem hittem abban hogy nincsenek véletlenek, de ha éppen tíz perccel később érek a bolt elé, és nem állok meg beszélgetni, az idős hölggyel a bolt előtt, nem írom le ezeket a sorokat. Néha meg- meg állok, már csak kort nézve udvariasságból is, mert minden idős magányos embernek jól esik, ha valaki meghallgatja őket, még akkor is, ha századjára mondják el, ugyanazt a mindennapi gondot. Itt futottunk össze polgármester asszonnyal, épp csak azon az egy percen múlott. Hogy feltette a bizonyos kérdést:

- Ráérsz -e délután?  – nem akartam elszomorítani, gondolatban végig pörgettem a nap hátralévő mókuskerekét, hogyan oldhatnám, meg a két óra hossza hiányomat, amit még itthon mindenki elvisel.

- Megoldható – mondtam, mert tudtam, addig pakolom ide-oda a napi tervet, amíg ott leszek, akkor, amikor épp szükség lesz rám. 

Ott is voltam, kicsit távol ülve mindenkitől, magányomban azon töprengve, hogy mit is kéne nekem ott csinálni, na de „megoldom én ezt is” gondoltam. Fel – fel pillantva a kivetítőre, kicsit sajnálkozva, mert az én gyermekkorom, nem a faluhoz kötődik, az őseim képeit pedig nem volt szívem közzé tenni, a gondosan beragasztott mama kezét is dicsérő albumból. A rövid köszöntők, és egyébként csodás novella után, bemutattak minket, a három zsűritagot. A társaim, két markáns úriember Répási László fotós és Balázsi Péter a Bükki Nemzeti Park Dél - borsodi  Tájegység természetfelügyelője volt. Én meg csak úgy éreztem, hogy kullogok a nyomukban, mert a polgármester asszony megfogalmazása szerint, „művészlélek” vagyok. A szépet és egyedit szeretem megnézni, de zsűrizni, és sorrendbe rakni, még sosem csináltam hasonlót. Viszont úgy voltam vele, egyszer mindent el kell kezdeni. Csodás képekkel találkoztunk, miközben ha felületesen is,  „ítéleteinknek” köszönhetően, mi is megismertük egymást, a falut is, a névtelen képekhez, sokszor történetek is kapcsolódtak. Én személy szerint, a képek ötletességét, lelkiségét na meg az elkapott pillanatért tett munkát értékeltem, és azt a bizonyos bizsergést, ami csak úgy megpendül az emberben, egy -egy alkotás nézése közben. A másik két társam is nyílván a saját tapasztalatai és élményeire hagyatkozva értékelt, miközben sorra jöttek a képekhez fűződő érzések, és volt hogy emlékek is. Szépséges sokszor szíven ütő fotókat láttunk. Sokáig volt holtverseny a megörökített  pillanatok között, de valahogy mégiscsak ugyanazok lettek a befutók. A tizennégy év alatti kategória győztese Nagy Adrián: Vércse fióka c. fotója lett. Próbálom idézni Balázsi Péter zsüritag szavait: „ Teljesen el lett kapva, az a pillanat, amikor gyűrűzzük a fiókákat, az értetlenség, döbbenet, riadalom benne van a szemében.”......

Nagy Adrián: Vércse fióka

A különdíjas alkotás, nagy bánatunkra lett csak különdíjas, mert minden tekintetben bájos, és gyönyörű volt, és sajnáltuk, hogy nem ez a kép lett a versenyre nevezve, ami Farkas Kornélia cicás- hiúzkölykös képe lett.

Farkas Kornélia: "Cica"

A harmadik helyezett, nos bennem mindennapos emlékeket elevenített fel, látványra tényleg megkapó még élőben is egy ilyen „ Mosoly” a készítője szintén Farkas Kornélia.

Farkas Kornélia: "Mosoly"

Az első két helyezett, mind a hármunkat megdöbbentett, hiszen nem tudtuk egyiknél sem, hogy ki készítette. A második fotó főhőse, bizony, én velem is kedves falubeli viszonyt ápolt, jó párszor beszéltünk annak idején apró-csepprő dolgairól. Még a végső beszélgetésünk is felsejlett a fotó láttán, ami csodásan visszaadta, a főhősének sajnos „egykori” egyéniségét. A patakon a hidaknál is gyakran apró halakra vadászott, itt meg a második helyett fogta ki.Ilku Imre: Utolsó pákász. c. képe, és elég sokáig volt szoros versenyben az első helyezettel, a végső döntést végül Répási László szavai segítettek meghozni:

Ilku Imre: Utolsó pákász

- Ha azt nézzük, hogy a polgármesteri irodába, melyik állná meg a helyét, mint kép a faluról, akkor az ez lenne –  mutatott rá, az első helyezettre, ami nem más, mint:  Ilku Imre: Kenyérváró tanya c. fotója.

Ilku Imre: Kenyérváró tanya

Így határoztunk, három egymásnak idegen ember, három különböző látószög. Mindenféle előítélet nélkül, nemcsak az alkotások, de egymás felé is. Mégis, megtörtént az, hogy mind a hármunkat beszippantott Mezőnagymihály, bár velem, minden nap ez történik, minden ébredés után, ahogy megérzem az első fülcsomót a talpam alatt, sokszor már kávé szürcsölés közben.Tíz perc alatt elrabolt a falu „megint” mert itthon vagyok, itthon vagyunk, és ez nem csak azt jelenti, hogy vagyunk a mókuskerékben, hanem jelenti a kertek alatt suhanó patakot, a baglyokat a diófán, a határban lakó őzeket, hiúzokat, a tulipános templom udvart, az alvó gyerekeket, az elszunnyadt tanyákat. Ne csak legyünk, hanem lássuk, mint ahogy fotósaink is tették, és éljünk is az otthonunkkal. Mert ugye milyen gyönyörű?

Zsuzsanna dala

Ülök a parton, 

talpamat, 

átmelegíti a 

felmelegedett

szikla.

A hullámokon

az alkonyat,

szédíti

szemem

újra. 

Vágyakozom

utánad.

Részegít

minden,

mi vagy.

Dombokon

csirkefogó,

mesebeli

királyfi.

Mélabús 

dal.

A húrokon. 

ballagnak

ujjaid.

Dalolsz

nekem.

Talán.

Hallom.

Felállok.

Fekete

vitorla,

vihar háton!

Borhajam

bontja a 

szél.

Fehér

ruhám,

lágy táncra

kél.

Végre

kikötsz

örökre,

karomban

derék

kapitányom. 

.

Baktatás

(A kép Bálint Árpád: Birkacsalád c. festménye 1929-ből) 

Nincs baj. Hidd el nyugodtan, hogy nincs!

Ránk omlik, minden mocskos gerinc.

Mit mondhatnék neked? Te sem kellesz.

Akárcsak én, vagy mindannyian szinte.

Én így vagyok őszinte.

Hinni könnyű a pásztori kezekben.

Menni, engedelmesen.

Akolban a nyáj, ki nem törne egy se,

pedig csak a port legeli, és nem kap, inni se.

Sőt, farkast küld a gazda, ha fűre lépni mer.

Kényelem gyávája már minden ember.

Ki kéne lépni! Ki kéne balga!

Szabadságot hirdet,de élni nem tudja.

Kényelmes szolgalánc, és elhiszi hogy jó neki.

Azt mondják. Minden szó, azt hirdeti.

Nem kételkedik senki?!

Csend, van, néha csak rekketten bégetünk.

Tűrjük a nyírást, így baktatunk a mészárszékre,

Kiéheztetve. Hidd el nem  kellünk úgy se!

(2022. Január)

Jöttünk, láttunk, gazdagabbak lettünk!(Életmese 2021 díjátadó)

 

Kossuth szószéke előtt. A poénkodás sem maradt el.

Az igazság az, hogy nem akartam menni. Nem azért, a sikerélmény persze feltüzeli az ember lányát, még akkor is, ha afféle remete típus. Akkor is, ha nálam az utolsó ponttal véget ér minden történet, legalábbis ez idáig így hittem. Már az odajutás megszervezése sem bizonyult egyszerű dolognak, hacsak az örök „kalandra fel” gondolkodású szomszéd bácsit nem vesszük. Már másodjára ő az, aki mindent sutba dobva segít egy fuvarral, ha az írás oltárán szentelnék, egy távoli kiruccanást. Kicsit aggódtam is, hogy Debrecen csupán dupla olyan távolságra van, mint Miskolc, és körülbelül többet jártam a kapu másik oldalán, mint ott. Magyarul; soha. Csak fényképről láttam, illetve a fantáziámban, ahogy Nyilas Misit követve jártam a Debreceni Kollégiumot. Busszal nehéz is lett volna megoldani, hogy délután egyre teljes felszereltségben ott álljak a Kálvin téren. A rekkenő hőség miatt itt is, ami méteres hosszúságú hajam, fél nap alatt nedvesre mosta volna, olyanná téve a kerek fejem akár egy vigyorgó lufi, már ha ennek adtam volna esélyt. Nem tehettem. Ez ám a helyzet, ha gazdálodásra adjunk a fejünket. Pirkadatkor megoldani a fejést és pányvázást a fák alá, mert a kánikula az nem játék, és bizony legkésőbb tizenegykor, tökéletes megjelenéssel úton kellett lenni. Négy-öt óránál viszont nem érünk haza hamarabb, ebben biztos voltam, így a körbe itatást is meg kellett oldanom. Tíz óra körül már hajmosás, és pancsizás volt hevesen, a méteresem majd megszárad az úton, úgy gondoltam. Persze senki sem marad víz és ennivaló nélkül, esetleg én, de ebben az esetben ez teljesen lényegtelen volt. Kicsit hamarabb is értem a az autós randira, magamban a drukkal, nem szeretem reklámozni magam. Valószínűleg nem, is megy. Egy lufi jobban tudja kelletni magát mint én. Kicsit feszengve tébláboltam át a szomszéd udvarára, aki finoman megjegyezte, kicsit korán érkeztem. Aminek természetesen meg volt az oka, az alig ha két héttel ezelőtt megismert, segítőkész írótárs. Időben akartam érkezni, hátha fél óra kicsit engedi, a több ismerkedést. Aggódtam is, mikor olyan döcögősen haladtunk, és épp ha negyed órával hamarabb értünk a városba és sietve bicegtem a Kálvin térre. Persze ez csak később lett számomra világos. Csak annyit tudtam, hogy sietve menjek a templom mögötti parkba. Judit már várt rám, a szakmához méltóan leírtuk magunkat a másiknak, így már messziről integettem neki. Bátran üdvözöltem két puszival, én a zárkózott. Azonnali bizalommal és kellő nyíltsággal vettük, pár perccel, a tömegtől kissé lemaradva, az épület lépcsőjét, aminek felső sora látványosan igyekezett tudomásunkra hozni, az bizony már több emberöltőn át koptatták. Judit segítségére, egy udvarias középkorú úr sietett, akiről mint kiderült, egykori tanára, én meg azon töprengtem, hogy a férfi alig fél évszázadosnak néz ki, hogyan lehet az aki, elvégre mi sem vagyunk rég, tinédzserek. A nehézkes felérést némiképp kárpótolta, az oratóriumi terem. Bár kicsit templomiassá tette a hangulatomat, ami nálam nem feltétlenül jelent jót. Inkább csak némi beletörődést félét éreztem, mert abszolút egyház ellenes vagyok, és folyton ilyen vallásos helyzetekbe kerülök. Amíg a fehérre mázolt padokban helyeket foglaltunk, nyugalommal vettem tudomásul, hogy szép számban gyűltünk össze, csupán néhány fenéknyi hely maradt szabadon. A korosztálybeli felhozatal vegyes volt, amit tükrözte a pályázat sokszínűségét. Megérintőek voltak a lelkes gyerekek. Meséltek a felszólalók a kollégium és a pályázat múltjáról. Bevallom, engem sokkal jobban lekötött, hogy elnéztem Kossuth szószékét, ott ahol az országgyűlésben felszólalt a forradalom alatt. Azon gondolkoztam, vajon érzem-e jelenlétét. Elvégre az ilyen történelmi pillanatok, minden lélekben lenyomatot hagynak, és sokszor a helyszíneken is. Meredten néztem az ablakot, és nem csak azért mert a történelmi férfi számtalan toborzó ének hőse, ott nézett ki, hanem mert rekkenő hőséget, onnan mérsékelte a beáradó levegő.

Rekkenő volt a hőség a teremben, még az ablaknál is. Nem, nem imádkoztam, így volt kényelmes.

Fülem a felolvasásokra, szemem és agyam az ember sokaságra figyelt, csupán a citera művész pezsdített fel néha, akit betűztek a felszólalok közé. A felcsendült népdalok, gyerekkorom néptáncóráit idézték meg. Alapvetően kellemes közeg gyűlt össze, amit útitársam jóvoltából, nem értékeltünk túl, mert legalább annyira nyílt és fanyar humorú tud lenni, mint én. Miután, mindenki felvette, a saját kis jutalom motyóját, majdnem némi harc után, a hőn áhított könyvtárba is bejutottunk. A látvány, az illatok és majdnem a tárlat vezetője is, végleges maradásra bírt volna, mindkettőnket. Maradtam volna, de azt hiszem minden napos kétszáz kilométeres utat, nem nekem találták ki. A nyájat se hajthatnám magam előtt a Hortobágyra, így illedelmesen mondtam nemet. 

A könyvtárban, majdnem segédkönytárosok lettünk.

Judit nagyon szeretett volna mindent megmutatni, én pedig sietve ábrándítottam ki, hogy még két óra a hazaút, és rekkenő hőség van. Nem maradhatok. Viszont az őszi-téli szakmai randevú megoldható, akkor én is szabadabbá válok. Igyekeztem megnyugtatni, hogy tényleg rengeteg dolgom van, és nem a személyével van baj, csak ez a kétlaki élet, ez ilyen. Viszont így is belefért a Kálvin Tér, és az írás imádata tetemes mennyiségben. Mosolyogtam a legendás lícium fán, és közöltem; hogy nosza a dél-borsodi ember, egyből megtisztelné, baltával, vagy macsétával, mert mifelénk nagy sorscsapás a legelőkön. Bukdácsolunk, szétszúrja a lábunkat. Jól egymásra hangolódtunk mi ott ketten, még akkor is, ha én nem tudtam beleélni magam, mint korábban sem, a reformáció hódolatába, Azaz nem fordultam olyan érzelmekkel a város felé. Szép és nemes dolog a nagy vívmányokra való emlékezés. Olyan szép lelkű ember nincs, ki ne lenne büszke életének fő városára, mint ahogy Judit is, én pedig szívesen hallgatom, csodálom az effajta szenvedélyt.

A reformáció szobránál. A könyves poént, nem bírtam kihagyni.

A napnak, mégis volt egy óriási érdeme. Gyerekkori álom vált valóra, egy írótárs, aki nem azért társ, mert kifizeted a tanfolyam árát, vagy adsz ingyen munkát, hanem mert hisz abban, hogy lehet hinni az írott szó, a történetek erejében, még akkor is, ha az ember tarisznyájában csak szavak vannak, a lábán meg lyukas cipő. Úgy érzem, hogy igen felállhatunk. Megkocogtathatom egy másik kedves barátnőm hátát is, hogy vegye elő újra a tollat, vagy akár a billentyűzetet. Írni és olvasni, szép, vagy akár kalandos gondolatokat megőrizni az utókornak, érdemes.

Kis vendég

 

Csipp-csipp feketerigó.
Megmenteni, nem volna jó.

Mondják az okosak.


De mit tegyek? Nyomában
a macskasereg.
Ő meg piciny szárnyaival,
csak kesereg.

Sír - rí a cseppnyi rigó.
Enni-enni volna jó! -
Emberi tenyeremben.

Viszolygásom csak
lenyelem.
A pányva alatt, tenger
giliszta terem.

Csücsörít a csipesz.
Álmosodik az apró.
Hozzál sok új tavaszt,
kis fekete rigó!

Tükörikrek

Szüntelenül fogod kezem.

Isten se gondolta volna,

még az ördög se.

A tükör két oldala,

csakis fekete.

Ugyanazon tragédia.

Te túlfutottad,

én meg fogtam,

egy ásót.

„ Az élet kedvesem

akkor még más volt!”–

nevetsz.

Én csak probáltam

kitépni,

amit te befoltoztál.

Frivol bukfenc,

hogy most járni

tanítasz.

Vissza fogom kezed.

Piszkosul kellesz!

A tükör csak így tiszta,

nem húzhatlak vissza.

S te csak tolsz előre.

Ölelések

 

Sosem szerettem, az ölelést.

Szeretni csak csendesen,

Olykor reggeli csókkal,

Tudtam.

Csak egyszer kérted,

Aludjak veled,

Hogy lábad rám tetted,

Tudtam, hogy félsz,

hogy többet nem leszek ott.

Aztán egyszer, visszajöttél.

Hiába, már csak én voltam.

Nem lett volna szabad,

A lábad rám tenni.

Megérezvén tested,

Löktelek a padlónak neki.

Nem tudtalak már látni.

Mégis éreztelek.

Ott előttem.

Évek táncoltak el azóta.

Ma már nem lökök el,

Egy árnyat sem, ha onnan

jön, mint te akkor.

Még most sem tudok ölelni,

De megértettem;

Szeretni, átlépve onnan,

Megadatik.

Csak hagyni kell.