12. Fejezet:
A fiatal nő, majdnem az asztalon heverő papírok közé tolta fürtös fejét. Álmos volt, és nem fáradt. Az igazság az volt, hogy még ha szerette is a munkáját. Csupán a harmadik helyet foglalta el az életében. Sokszor maga is megdöbbent azon, hogy alig két hét alatt, mintha nem is saját maga néne a tűkörből vissza rá, reggelente. Bár most is szőrszálhasogató alapossággal tanulmányozta az éppen aktuális per ügyiratait, mégsem tudta kiverni, a rohamosan közeledő késő délutáni vacsorát, a milliárdossal. Elmosolyodott soha egyetlen férfi sem okozott neki, akkora káoszt az érzelmeiben, mint Bruce Wayne. Ösztönösen bújt volna ki, az együtt töltött sete kötelezettsége alól, de csak bosszúsan dörzsölte meg vékony ujja hegyével a homlokát
–Nem egészen ezért jöttem Gothambe- mormolta félhangosan maga elé, amikor kivágódott az ajtó.
Sajnálom asszonyom én próbáltam megállítani! -dadogott a titkárnője, amikor a középkorú férfi, bevágódott az irodába.
-Semmi baj, Sue!- Pattant fel Caroline az asztala mögül. Egy átlagos nő rémülten nézett volna farkasszemet Nicolas Falconival, a lány azonban, tárgyilagosan intett a titkárnőnek, hogy távozhat. Mintha minden nap, az oltárnál faképnél hagyott férfival való találkozásra készült volna egész életében, olyan könnyedén ura volt a helyzetnek.
-Kérlek, hagyj magunkra Susan! - ismételte hangosan is a kérést, a titkárnőnek, aki megkövülten állt a helység ajtajában. Engedelmesen zárta be az ajtót kívülről, az asszisztens, de azért az orra alatt elmormolta csípős megjegyzését
- Te jó ég! Ez rosszabb, mint Dent!- forgatta szemeit.
Eközben odabenn, hellyel kínálta egykori vőlegényét, mikor az szinte felé indult, és azon igyekezett, hogy megfogja annak kezeit.
-Sajnálom Nicolas- tért ki előle finom, de erélyes mozdulattal a lány. A férfi zavarában ugyan arra a helyre ült a kanapén, mint néhány órával ezelőtt Wayne, és még mindig megpróbált, ha csak egy méternyire is, de közelebb férkőzni, az ügyésznőhöz.
-Mégis, mi történt kedvesem- emelte könyörgő tekintetét a fiatal lányra, miközben rá tette bütykösödő ujjait, annak fehér ujjaira, amik mozdulatlanok maradtak, és a lány is csak elegánsan félre fordította a fejét. Nem akart az őszes halántékú férfi szemébe nézni. Szánta azt, és ami még jobban megrémisztette, hogy undort is keltett benne. Felsóhajtott, és úgy hallgatta a Falconi könyörgését.
- Gyere haza! Bármi is a baj, megoldjuk. Ahogyan tettük sok-sok éven át.
- Nem tehetem- állt fel a Caroline, a Falconi kezeinek fogságából.
- Miért?- állt fel a férfi is, miközben tett néhány lépést az iroda panoráma ablaka felé, és dühösen mutatott ki rajta.
- Erre cseréled le az életünket, a birodalmamat, ami csak egy szavadba kerül? Tőlem, mindent megkapsz, ahogy éveken keresztül meg is kaptál. Semmit nem kérek számon, csak gyere velem haza!
- Nem tehetem Nicolas- mondta a lány.
- Kérlek!- térdelt le elé férfi, mire Caroline annyira megdöbbent, hogy finoman hátrálni kezdett az ajtó felé.
- Nem számít, hogy ott hagytál, az eskü…- a férfi megkövült és a hangja elfullad, mikor ránézett a lány ujjaira.
- Hol van a gyűrű? – kérdezte, amire semmilyen válasz nem jött, csak az ügyésznő arcán látszott, hogy meglepte a kérdés. Teste is cselben hagyta a középkorú férfit, szinte már az iroda ajtajánál járt.
- Hol van a gyűrű?! – hörögte, a férfi, de a nőnek csak a szemei ragyogtak.
- Ennyire nem számít! Nem számított, hogy szeretlek!- üvöltött Falconi, és felállva megindult a lány felé.
-Nicolas- sóhajtott a lány, miközben félre billent formás kis feje- meg kell értened- a férfi közben odaért hozzá, és megmarkolta, mind két felső karját, úgy érezte a düh, ami elöntötte elméjét, kettétépi a lányt. Rázni akarta, üvöltött.
- Szerettél te egyáltalán valaha!
-Nem!- mondta jéghidegen a lány, és nézte a méregtől tehetetlen férfit, mert az képtelen volt megmozdítani a vállait.
Menj el Nicolas!- mondta Caroline, hogy a hangja sziszegett a megvetéstől- Menj el, és soha többé ne keres. Falconi meglepődött, soha nem látta, még ilyennek a lányt. Gyengének és törékenynek gondolta, és most még a mérgét sem tudta levezetni rajta. Össze kellett volna törnie a szorítástól, de az még csak meg sem remegett. Némán néztek farkasszemet egymással, mikor az ajtón erőteljes kopogás hallatszott.
-Minden rendben, Ms. Mendez?- kérdezte a biztonsági őr, az ajtó másik oldalán.
- Igen, semmi bajt Robert. Megoldom egyedül is- mondta a lány, miután a férfi elengedte törékeny vállait, és kissé megroppanva állt előtte. Bosszúsan nyitotta ki az ajtót, és ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel állt el, a kifelé vezető útból.
- Kérem, kísérjék ki Mr. Falconit!- mondta határozottan a biztonságiaknak. Megvárta, amíg a két derék ember szinte elvezeti az exvőlegényét, és szinte becsapta irodájának az ajtaját.
- Istenem- suttogta és megadóan az ajtónak dőlt. Nyoma sem volt, az egykori Carolinénak, mintha, évtizedek teltek volna el két hét alatt, előcsalogatva, egy régi ismerőst Carolin lelkében.
Nicolas Falconi beszállt, az ügyészség parkolójában rá várakozó, holdszínű luxus Mercedesébe. Feszülten helyezkedett el a hátsó ülésen, és bütykös ujjaival végig simogatta a mellette heverő fémbőröndön.
-Hova, Mr. Falconi?- kérdezte a sötéthajú csontos fejű sofőrje.
- Arkhamba- sziszegte Nicolas, mire sofőr, cinikusan hátra kacsintott az első ülésről-
- Biztos benne, Uram?
- Menj a Rony, és tedd a lábad arra kibaszott gázra! Itt az ideje, hogy meglátogassuk Carlt, és megtudjuk, tényleg elment –e a józan esze. És vedd le azt az idióta sapkát- bontotta ki bordó aranypettyes nyakkendőjét.
- Egy szivart, főnök?- tartotta fel a kubait, a kajánul mosolygó elől ülő férfi.
- Add!- kapta el a kezéből Nicola s vagány mozdulattal, megforgatta ujjai között a szivart mielőtt, mélyet szippantott volna belőle.
Két órával később, a város egyik hangulatos mellékutcájában, egy hangulatos bár sarok asztalánál ült. Nem sokat változott a hely, ugyanolyan volt, mint huszonöt éve, csupán a huzatok, és a bár festése lettek ujjak. Na meg a dj pultok, amik az egykori zenegépeket váltották fel, még ilyenkor viszonylag elviselhető zenét is játszottak, csak éjjelre nyirvákoltak valami eszement dübörgés mellett. Vele szemben, egy szikár szürke hajú férfi ült, gyűrött selyem öltönyében, megvénült szépfiús bájával méregette, a diszkért forgalmat. Zömök ujjai szórakozottan dobogtak az asztalterítős tetején.
- Rég láttalak, Nico- mondta, modoros kiejtéssel, Falconinak eszébe jutott, hogy mindig is utálta, Maroni hangjában, ezt, fölényes modorosságot. Libabőrös lett a háta, az undortól, amit megpróbált elnyomni.
- Még meg is őszültél- mosolygott, a maffiafőnök, kivillantva arany metszőfogát. Nicolas válaszként kierőltettet, egy füstös vigyort
- Be szeretnék szállni- kulcsolta az asztalra a kezét- mire beszélgető partnere elnyerítette magát.
- Na és mi lesz, a kis menyasszonyoddal? Ő a város új őrangyal Dent helyett. Vagy tán begőzöltél, mert faképnél hagyott a kicsike? Még jó hogy megmotoztak az embereim, mert azt hinném jelvényed és stukkered van. Habár- vizsgálgatta meg aranygyűrűs ujjait – a város rendőreinek nagy része nekem dolgozik. Hamarabb tudnám, hogy el akarsz kapni, mint te. Annak idején te voltál a család esze, az egész város a lábaink előtt hevert, csak a te finnyás gyomrod nem bírta, a bátyád módszereit. Még akkor sem voltál itt, mikor a gyogyóba zárták.
- És most, vissza akarsz jönni? Esetleg nem érdekelne a helyem a családban.
- Ugyan már Sale! Ha helyedet akartam volna már halott lennél!- Maroni nem válaszolt, csak nyelt egy nagyot, majd megszólalt:
- Nos, mivel akarod elérni, hogy bevegyelek?
- Gondoltam megoldom a te szárnyas problémádat
- Legyünk nyíltak, Nico- dőlt hátra Salvatore Maroni széles vigyorral a képén.
- Te azt állítod, hogy kiiktatod Batmant. Sok sikert, a legutóbbi próbálkozást jó pár milkóm, és a lábam bánta.
- Elhozom…
-És, mit kérsz cserébe?
- Szabad kezet a városban, nekem és az embereimnek.
- Mi sem egyszerűbb- mosolygott Maroni, miközben látta, hogy Nicolás távozni készül. Mikor felállt az asztaltól, fél vállról odavette neki:
- Aztán ne olyan csendes legyen, mint huszonöt éve!
Az elhaladó férfi visszanézett szürke szemeivel, a maffiavezérre- ez semmit sem változott-gondolta Maroni, nem tudom ki a rosszabb, Nico a jéghideg gyilkos, vagy Carl, és még a tetejére ez a háziegér is.
A lány finom mozdulattal szállt be Wayne kocsijába. A férfi sötétszürke kabátban volt, és nagy nyílt tekintetével vizsgálgatta Carolinét. A nő bármit vett magára, szinte megbabonázta a férfit. Félhosszú deréktájon összehúzott kabátjában, térdig érő vastagon rakott szoknyájában illedelmes látványt keltett. Nem tartozott azok közé a nők közé, akik Bruce Wane mosolyától elájultak. Ha az arca nem is, de kissé élénketlenebbül ragyogó szeme, elárulta, hogy fáradt.
- Történt valami baj? – kérdezte a fiatal férfi, az utat figyelt, de közben feszülten ráncolta a homlokát.
- Nehéz napom volt Bruce, semmi gond- nyalta meg Caroline a szája szélét, és kissé erősen megfogta a táskáját.
- Ha nem szeretnéd a vacsorát, akkor hazaviszlek, és majd máskor bepótoljuk a vacsorát, csak mond meg, hogy hova vigyelek- mondta megsápadva kissé Wayne, mire a nő meglepetten pillantott rá.
- Dehogy nem, szeretném- tette kezét, a férfi kormányt tartó kezének alkarjára- mármint a vacsorát- fejezte be, és bele is pirult, a hirtelen megindulásától a férfi felé.
- Akkor jó- mosolygott szélesen a férfi - mert Alfred meg is haragudna, ha hiába készült volna a ma estére.
- Alfréd? – kérdezett vissza a lány, bár lelke mélyén majd meg ette a kíváncsiság, mert tudta, hogy Martha Alfredjáról van szó. Legszívesebben teljesen kifaggatta volna a milliomost, az életéről, de még nem tehette meg.
- Ühüm-, mosolygott a milliomos- a komornyikom- mondta és melegség öntötte el az arcát.
- De –elhallgatott, hiába látta Caroline kérdésekkel teli szemét, néha képtelen volt megnyílni- sokkal több annál- nyögte ki végül.
- És téged vár valaki otthon, esetleg egy eltitkolt szerető? –tréfálkozott a férfi
- Anyum! – húzta fel vállait az ügyésznő, akárcsak egy kislány.
- Legalább tudom, hogy egyszerre két szép hölgyet kell meghódítanom- húzta fel játékosan a szemöldökét a férfi, mire a nő őszintén felkacagott. Alig telt el pár perc maguk mögött hagyták a város felhőkarcolóit, majd a külvárost is. A milliomos vezetési stílusán látszott, hogy Lamborginit, nem sétakocsikázásra szánta
Nem sokkal később, mikor a lány a férfi előtt belépett a tömör fából készült boltíves bejáraton, szinte rögtön szembesült, a diszkérten várakozó Alfreddal. Nem tudta leplezni széles mosolyát, mikor meglátta az idős férfit.
- Kisasszony szívből örülök az újbóli találkozásnak.
- Carrow, bemutatom neked Alfredot, a jobb és néha a bal kezem is.
- Én is örülök a találkozásnak Alfred- mosolygott tovább a komornyikra a lány.
- Ha megengedi, lesegíteném a kabátját- hajolt meg kissé az idős férfi, de legnagyobb meglepetésre, a fiatal férfi tapintatosan közbe vágott, mire a komornyik és a nő erőteljes tekintettel néztek egymásra.
- Ezúttal szeretném, a vendégünk kabátját.
- Ahogy óhajtja Uram- mosolygott az ősz hajú férfi. A nő hagyta, hogy Wayne szinte kihámozza a kabátból, Alfred pedig huncut mosollyal nyugtáztak, hogy Caroline ruhaválasztása az alakalomhoz tökéletes volt.
- A vacsorát a szalonban tálaltam fel- jelentette ki végül.
- Köszönöm Alfred.
- Menjünk-tette a lány derekára kezét a milliárdos, mint egy jelezve az útirányt. Közben némán jelezte a komornyiknak, hogy elmehet. A lány hagyta, hogy vezesse a férfi, a felfelé vezető bíbor szőnyeggel letakart lépcsősoron, meg állapítva, hogy még a faragott nimfa talpazatú álló lámpák sem giccsesek a lépcsőfordulókban. A falon terpeszkedő festmények sem olyan eszement kriksz-krakszként néztek vissza rá, hanem amolyan reneszánszosan mosolyogtak le. Átmentek egy óriási térelválasztó, díszes üvegből készített boltíves ajtón, és a szalonba értek. Ott egy kerek megterített asztalhoz ültette le Wayne Carolinet. A helységben szinte semmi sem volt zavaró, még a lámpák is tapintatosan világítottak, a faragott székekről.
- Egy órával, hamarabb hazaküldtem a munkásokat, hogy ne kopácsoljanak- mosolygott a férfi, miközben a térdére terítette, az étkezéshez használt kendőt.
- Pozitívan csalódtam benned Bruce- forgatta, a lány borospoharát a lámpafényben, egy órával később. A szalon másik végében az ülőgarnitúrához tartozó kanapén ültek, vagy inkább feküdtek egymás mellett, kezükben boros poharukkal.
- Miért is?- rázta meg a fejét huncutul kacsintva a férfi.
- Semmi, csicsa, semmi túlzás- állt fel kissé bicebócán a nő, játékosan koccintva a berendezés felé.
- Arra számítottál?
- Nos, igen, egy kicsit arra. Lehet az újságok miatt- kacagott a lány, erős volt neki a bor, még ha csak az első pohárba kortyolt bele, akkor is. Wayne ennek ellenére rendkívül bájosnak találta, és kissé lelkiismeret furdalása is volt, a lányt italába kevert bódító portól. Az ügyésznőből alkohol hatására egy nagy adag játékosság, és gyerekesség tört felszínre, ami szinte ellenállhatatlanná tette a férfi számára.
- Újságok? – csillogott a szeme
- Igen!- kiáltott fel a lány- azt hittem, majd csillogás fogad meg kettő- három fizetett barátnő. De nem- hajtotta le a fejét.
- Carrow- állt fel hirtelen a férfi, és két tenyere közé fogta az ügyésznő arcát, olyan rendkívül törékenynek, és finomnak érezte a nő egész lényét.
- Félek tőled Bruce- suttogta, alig hallhatóan Caroline.
- Tessék? – hökkent meg Wayne.
- Itt ez a kastély, habzsolod az életet, és mikor itt vagyok-sóhajtott fel szünetet tartva, mintha csak várna valamire-csodálatos itt minden, csak mintha tele lenn szomorúsággal, és teherrel, akárcsak te.
- Carow- fogta meg két vállát a férfi-soha nem bántanálak- és szorosan magához ölelte. Mire az kacagni kezdett és farkasszemet nézett vele.
- Hát nem érted?- suttogta, könnybe lábadt szemmel, én attól félek, amit kiváltasz belőlem.
- Héj!-símogatta meg az arcát Wayne, mire a lány megérintette mindkét kézfejét. Egy szempillantás alatt csókolták meg egymást. Caroline megremegett a hirtelen jött csóktól, és szorosan a férfihoz bújt. Úgy érezte teljesen beborítja a férfi szenvedélye, nekidőlt Waynek, tudta, hogy részeg.
- Szégyellem magam – suttogta Wane fülébe, amikor a karjaiba vette.
- Nem kell- csókolta nyakon a férfi. Caroline, sejtette, hogyan haladnak lépcsőfokról lépcsőfokra, és felnyitotta kék szemeit, amikor Wayne, egy hatalmas ágyra fektette. Lehúzta, hosszú combjairól a csizmáit, miközben nevét mormolta. Melléfeküdt az ágyba, és betakarta a már a mellkasát simogató lányt. Minden önuralmát latba kellett venni, mikor elborította csókjaival, az egyre kábultabb lányt.
- Szeretem a titkaid- suttogta Carolne, mikor elaludt- a férfi meghökkent
- A titkaimat?- ismételte meg halkan. Pár percig, még a lány mellett maradt, mert olyan csodálatos volt annyira érezni magához. Aztán, a lehető legcsendesebben elhagyta a szobát.
- Vigyázzon rá Alfred- mondta nem sokkal később, az étkezés nyomait eltüntető komornyiknak.
- Mit mondjak neki, ha felébred, és ön nem lesz itt?
- Nem fog!- rántotta meg a vállát Wayne- de ha mégis rögtönözzön.
- Egy pillanatra azt hittem tudja- nézett magába merülve a fiatal férfi.
- Mit?
- Hogy én vagyok..
- A denevér? –fejezte be a mondatott a komornyik. Wayne jelentős pillantást vetett rá.
- Nem hiszem uram.
- Azt mondta: szereti a titkaimat, és eléggé megzavart vele- Alfred nem válaszolt, látta, hogy Wayne szokáshoz híven, csak hallgatását keresi.
- Majdnem mindent elmondtam neki- harapta el végül a szája szélét, miközben nekidőlt a szalon falának- Ez nem jó így.
- Lehetséges, de én meg sosem láttam önt ilyenek- mosolygott az idős férfi.
- Ilyennek, Alfred?
- Ön Uram, szabad megjegyeznem, boldog.
- Ez nem lehet így Alfred, ez túl veszélyes
- Reménykedjünk benne Uram, hogy mégsem annyira veszélyes. Mert sajnos az a nagy helyzet, hogy önben és Batmanban, ugyanaz a szív dobog. Én, ha az ön helyébe lennék, mind vallomással, mind a kisasszonnyal való szakítással várnék.
- Köszönöm Alfred- bólintott beleegyezően Wayne, kicsit lehorgasztva a szája szélét, miközben magára vette zakó felsőjét. A kocsi kulcs már a zsebében csörgött
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése