Lélekvándor

Egyedül járom az utam,

kietlen síkságon.

Szél rángat a bércen,

eső mossa arcom.

Legalább nem látszanak, a könnyek.

Hűvös, bölcs esőcseppek,

takarják magányom.

Lefagynak ujjaim,

s már nem leheli őket.

Őrült velős kacaj.

Hitem, már nem bámul

Felhőket.

Keresi a síneket,

az ólomszínű ködben.

Mezítelen talpam alatt,

nyirkos kövek.

Siratnak téged. Minket,

amik lehettünk volna.

Csak a sóhaj maradt utánad,

itt a kapu előtt.

Még visszafordulok, de már nem

lépek hátra kettőt, mint régen.

Elmegyek, egy kéz nyúl értem.

Halott fekete kéz, fogja kezem.

Jótékony halott,

vagyok már én is.