Nos egy kis ízelítő arról, hogy kezdődik valami, mondhatni ez egy megszületendő előhang:

Givenne, egyszerű, hétköznapi lány volt. Jelentéktelen egy kicsiny faluban, és abban is eltűnt, szándékosan. Bár nem tudom, mit nevezünk jelentéktelennek. A hazugságot, melyet védelemből mesélt neki anyja, hogy elkerüljék rettegései, hiszen csupán lidérces álmok kergették. Mint minden gyermek lánykát, hitte ezt akkor ő, és megtanult nem félni az anyja nélkül. Hiába nézték, a zöld macska szemek, amik testet öltöttek feketén a tapétán. Hiába rettegett, annyira a kakukk szavától, mikor megszólalt a faliórán hirdetvén az éjfél közeledtét. Hallotta, hogy valaki lépdel a folyosón, és tudta, hogy nem az anyjáék azok. Mégis anyja azt mondta, egy reggel, hogy csupán a félelem játszik vele. S ő hitte, mert egy gyermek hisz a szülőanyjának. Vakon temette el kétkedéseit, akkor.

Hajnal fél kettő volt, egy ideje, álmatlansággal küzdött. Olvasással, tanulással töltve idejét, dőlt hátra kényelmes foteljában. Haján meg-meg csillant, a kerámia mécses fénye, ami az ablakból bólogatott vissza rá. Szerette az éjszakát, a férfi közelségét jelentette, a férfiét, aki sose volt mellette. Akinek közeledésének érzékelése, legalább annyira megrémisztette, mint a vágy amit ébresztett testében. Ismerte, a férfinak, minden gondolatát, társak voltak, két katona. Aztán szeretők lettek. A pajzán szóra keserűen mosolygott a nő, gyűlölte a szeretői státuszt, és maga előtt is titkolta a tényt, hogy rég tulajdona a férfinak. Igen Ashet nevezhetjük férfinak, ha le akarjuk írni, és ha nem félünk kimondani, azt, hogy kis is ő valójában. A nő töltött magának, egy pohár teát, az ablakhoz ment és a sötétségbe bámult. Még utoljára szerette volna, megnézni, magának így az éjszakát, csendesen, békésen. Az utolsó mentsvára, ahhoz hogy semmi nem fog változni, hogy ugyanolyan bűnös és mocskos marad a világ, pár percre hullott darabjaira. Mert szerette lehunyni ő is a szemét, és nyugtatgatni, hogy vele minden rendben lesz, hogy a világ olyan, amilyen, nem fog változni. Az álmok, csak álmok, és suttogások a sötétben, amiről szólnak, azok nem fognak meg történni. A suttogásokat nem csak ő hallotta, de a régi kör, az utolsó láncszem nem izzott be, és ha nem csak ijesztgetés lenne, akkor bizony csörögne a telefon. Vagy jönne az üzenet., de semmi. Csak az éjjel most, pár perce megérkezett a tömör üzenet, „Segíts”. Givenne felsóhajtott, az álom már nem álom többé, mégis ide is elértek, mégsem álmok a harcok. Fellibbent a fátyol.

– Hát ide is eljutottunk, Tappancsom! – simogatta meg az ablakpárkányra kuporodó macska karcsú fejét, mire az kéjes dorombolásba kezdett, és nagyra nyitotta gombszerű sárga szemeit. Az asztalához, ment, és töltött magának egy bögre teát, majd alaposan megcukrozta azt. Belevágott egy citrom szeletet és hagyta ázni miközben meggyújtott néhány mécsest. Szerette a mécseseket, finom hangulatot adtak a helynek. Beleült kényelmes karosszékébe hátradőlt, és mélyeket lélegzett, vár türelmesen, majd kis idő elteltével az asztal fölé hajolt. A fény megvilágította vörös hajtincseit, amik barátságosan keretezték homlokát.

Kinyitotta, a nagy barna bőr borítású könyvet, aminek üresen tátongtak megsárgult lapjait, elővett egy díszdobozt, és egy fekete aranyírással díszített fekete tollal ezt írta, az első lap felső szélének közepébe:

"A kezdetek:"