Drága Mária tanárnő!
Ma nincs
pedagógus nap. Mégis ön sejlett fel emlékezetemben, amikor a faszéken az ablak mellett, olvasta fel, apró osztályunknak a Toldit,
életre keltve Arany János kalandos, csodálatos költeményét. Ha
vannak az életben első szikrák, talán nekem ez lehetett az első,
hogy otthon az asztalfiók aljába, titkos sorokat írjak, kék
golyóstollal. Igen, így indult el a furcsa szerelem, a toll és én
közöttem, a Toldi ihlető erejével.
Aztán egy napon, azt mondta:
– Szavaló versenyre viszlek.
Pedig, nagyon nem szerettem én, ezeket a versenyeket. Tanulni rájuk
pluszban, és minden évben. Verset választani, pedig még kevésbé
tudtam, hiszen sokkal közelebb álltak, hozzám a mesék, és az akkor egyre inkább teret hódító mozivászon. Aztán, amikor megláttam, hogy milyen
hosszú a vers, megijedtem:
– Hogyan fogom én ezt megtanulni? –
forgattam a szemeim, és bizony fogalmam sem volt, hogy mi lehet az a
törökbúza, pucikpad, eszterha, hát még a csusza. A legijesztőbb
gondolat pedig ki is csúszott a számon.
- De tanárnéni, nekem nincs is
nagyapám!
- Na hát, hunyd be a szemed, és
gondold el, milyen lenne ha lenne egy nagyapád - válaszolt, mosolyogva.
- Lásd magad előtt! Milyen lenne a szeme, a haja? Halld a hangját! Sokat mesélne
neked? Megtanítan a világ dolgaira? Vajon mit szeretne csinálni?
Így alkottam, meg életem első
karakterét, a nagypapát, ami sosem volt, egy képzeletbeli
világban. A vers hosszú volt, de legalább apót láttam magam
előtt. A szavak értelmét, tanulni megjegyezni kellett.
S nem
lettem győztes, a nagy napon. Aztán rájöttem, hogy mégis
nyertem, ahogy rohant az élet. Felnőttem. Gyorsabban, mit ahogy
kellett volna, és ahogy múltak az évek, úgy színesedett ki
minden szó elmém rejtekén. Neki futottam az akadályoknak, újra és
újra, még ha titkos szobákban sírtam is. A pucikpadon ülő apó
bölcsessége, sziklaszilárd talajt adott, esténként pedig nőttek
a tervek tornyai. Az apók, anyák, apák, fivérek, hősök,
papírra kerültek, láttam harcaikat, pihenésüket, szerelmüket.
Oly élesen, mint magamat is, toronyrakás közben. Rímekben
beszéltem néha, még napközben is. S a rímek, a történetek
megmaradnak örökre, és születnek szüntelen, békét, örömet, csodát hozva az életembe. Könnyű lesz -e tovább menni utamon?
Nem számít:
„ a csuszák,
megvannak, újra lehet, megint rakni”
Köszönöm, drága
tanárnő, az életre szóló tanácsot, és az irodalom iránti
szenvedélyét, amivel engem is megfertőzött. Ezt a videót önnek
ajánlom, kérem fogadja szeretettel:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése