Bár ne léptem volna, soha
a szobába.
Tükrökkel teli,
hívogatva engem
hozzád.
Olyan véletlen volt,
hogy beléd botoltam.
Átok vezette utam,
kacajod felé,
a tükrökben.
Csillogtak, és néhányuk
oly édesnek kínált téged,
de kétkedést szült,
édes mosolyuk.
Ezért porrá tört szilánkuk
kalapácsom alatt.
S te nem voltál
ott.
Csak léptem és törtem,
véres kézzel.
Előttem ott álltál,
a végén.
Megszült az elmém
felépítettelek.
Megálltam.
Összetörtem, az utolsó tükröt is.
Fekete belsejét,
érintve jöttem rá,
sosem voltál
ott.
2024.1.20.
