10.fejezet
A titkárnő, képtelen volt hinni a szemének, amikor meglátta a magas szikár férfit, ahogyan egyenesen az asztala felé közeledett. Sosem találkozott még a város ügyeletes főnyeremény pasijával. Ez idáig. Csupán az újságok címlapjáról ismerte, a férfit, aki megállt az asztalánál. Tagadhatatlanul Bruce Wayne volt az.
– Van időpontja- kérdezte kiszáradt torokkal a vörös hajú nő.
– Az, nincs- mosolygott kajánul a fiatal férfi- de úgy tudom, ms. Mendez vár engem.
– Értem. Megkérdezem- nyögte ki, némi hallgatás után a nő, és a telefon készülék felé hajolt.
– Ms. Mendez! Bruce Wayne keresi- a telefon másik oldalán, semmi féle reakció nem kísérte a bejelentés. A férfi a teljes nyugalom látszatát erőltette magára, pedig igazán meglepte a néma csend. Aztán mégis megérkezett a válasz.
– Küldje be! – az aszisztens gépiesen állt fel asztalától, miközben meredten nézte a milliárdost.
– Jöjjön!- mondta, és hagyta, hogy Wayne kövesse. A férfi észrevehetetlenül, hordozta körbe a tekintetét. Nem volt ismerős, látszólag. Valójában, aggódott. A helységek jobb oldalát, szinte teljesen beborító panoráma ablakok, elég nagy támadhatósági felületet biztosítottak. Igaz ki támadott volna, a huszadik emeleten. Csak remélte, hogy nem mindenki olyan eszelős, mint ő. Orrolt magára, igaza volt Alfrédnak, még ha megpróbálta is tagadni,Caroline nem hagyta hidegen. Ahogy kinyílt az iroda ajtaja, már kereste a szőke tincses arcot.
– Köszönöm- mondta Caroline, mikor Wayne belépett az irodájába.
– Elmehet- nézett fel a titkárnőre, ellentmondást nem tűrően, mire az kisietett az ajtón.
– Bruce!-állt fel mosolyogva a lelkesedéstől,a lány az asztaltól, mihelyt kettesben maradtak, majd zavartan simogatta el kezeivel a szoknyája gyűrődéseit. A fiatal férfi, csak cinkos mosollyal nyugtázta a lány zavarát.
– Micsoda meglepetés, foglaljon helyet- mutatott az íróasztalával szembeni székre- vagy inkább – rántotta meg játékosan apró vállait- jöjjön!- kacsintott, és pár méterre arrébb a térelválasztó polc mögé vezette a férfit, aki rátapasztotta kék tekintetét, finoman kerek csípőjére. Arra gondolt bár sose érne véget ez a pillanat, egyszerűen megrészegítette Caroline közelsége. Csupán, a józan ész állította meg, és a lelke mélyén fekvő sötét titok.
– Nem számítottam önre- ült le vele szembe a kék kanapéra a lány- Néha itt is alszik- gondolta magában Wayne- mert az ágy, kihúzható.
– De örülök- kínálta hellyel Caroline- mire Wayne csak titokzatosan mosolygott, és a kezében lévő vékony mappát az ágy előtti dohányzó asztalra rakta. Egészen közel ült a másik emberhez, majd amikor a nő a dosszié felé nyúlt, gyengéden megfogta a csuklóját. Caroline tekintete tágra nyílt- Igen?- húzta fel a szemöldökét.
– Megegyeztünk, hogy tegeződünk- kacsintott le rá a férfi, mire végig szaladt az arcán a pirulás.
– Tényleg! Ki is ment a fejemből- hebegett- ne haragudj Bruce.
– Egy szóval sem mondtam, hogy haragszom- rázta meg pajkosan a fejét, a milliárdos, miközben hátra dőlt és lezseren, mindkét karját a kanapé támlájára tette. Vajszínű vászon inge, épp, hogy csak megfeszült mellkasán, és sejtették kidolgozott izmait. A nő a szeme sarkából szinte észrevehetetlenül mérte végig- Nahát, gondolta- mintha túlzottan kidolgozott lenne, egy selyemfiúhoz képest. Az ilyen felépítés, kemény meló következménye, hacsak nem a testépítés a hobbija, de…- próbálta elhessegetni a gyanakodó gondolatait, miközben többször átfutotta a vételi szerződést.
– Nos, mint látod, én nem felejtettem el - nézett, heckelődve a férfi a papírra
– Oh- mondta a lány és szívből elkacagta magát- Bruce az Isten szerelmére, ez csak harminc dollár -csóválta a fejét
– Igen, mégis mennyire számítottál?- sóhajtotta el magát a férfi.
– A fenébe is Bruce- kacsintott rá a nő, és csípőre tette bosszúsan a kezét.
– Mégis alkudj ki többet!- csapott le az asztal lapjára, és farkasszemet nézett Waynel.
– Hm..- dörzsölte mutatóujjával állát a férfi- egy vacsora nálam a villában, ma este- meggondolatlanul buggyant ki belőle az őszinteség- és már nem vonhatta vissza, látta ,ahogy ragyognak a lány szemei, még ha tiltakozásként el is hagyta a száját egy gyenge fél mondat
– Nem sok ez egy kicsit- harapta be a szája szélét, nem akarta, hogy férfi hallja a szavait.
– Hát, csak nem csukatsz tán le, ha túl közel merészkedek- harapott el egy kacagást lezseren, mire hosszasan néztek egymás szemébe, két önmaga ellen is küzdő ember.
– Én… most- állt fel zavarodottan a fiatal férfi- szóval, most el kell mennem, az ügyésznő, is kísérte mozdulatát.
– Értem- mondta halkan
– Tudok neked segíteni- nyalta meg szája szélét, és megvárta, míg a lány a szemébe néz, kifelé kísérte az irodából- úgy értem, ha minél hamarabb… szóval…ha beszeretnél költözni, vannak munkásaim, akik gyorsak- hallotta ahogy beszél, még soha nem volt ennyire zavarodott, már az ajtó előtt álltak és a lány szótalanul nézett fel rá.
– Igen?- mondta halkan, a kezében a kilincsel, érezte, ahogy a férfi ráteszi a kezét, a kezére. Forróak voltak a férfi ujjai, az ökle erős, és most annyira gyengédek próbáltak lenni.
– Érted jövök. Hányra jöjjek érted?-a lány mosolygott- legyen inkább délután három, olyan korán sötét van.
– Rendben- ráncolta meg homlokát a milliárdos.
§ A lány hagyta, hogy kimenjen az ajtón, pedig legszívesebben a két arca közé fogta volna a fiatal férfi arcát. Becsukta az ajtót és a hátával neki dőlt. A pulzusa az egekben volt. Mindenre fel volt készülve, erre nem. Még soha, nem váltott ki belőle férfi ilyet. Próbálta rendbe hozni, a légzését, kijózanodni. Ezt nem teheti, ezt most nem. Mi lesz az igazsággal, mindet most ront el. Zokogott, úgy érezte a jövőért sír.
– Képtelen vagyok rá-sóhajtott lehunyt szemmel.
§ Odalent Wayne magára csapta a kocsiajtót, és nagy lendülettel dőlt hátra az ülésben.
– Mi a fenét csinálok, én?- morogta akár egy állat.
§ Néhány utcával odébb, egy sötét szobában,a vöröses narancsárga ágyon, egy hamuszürke köpenyben egy alak kuporgott. Fényes nappal volt odakinn a város utcáin,a szobában mégis harapni lehetett a sötétséget. Az alak fejét csuklya borította, egészen aprónak látszott, az ágy sarkában gubbasztva. Csupán a plazma Tv fénye festette sejtelmesre a bútorok körvonalait. Köszönhetően annak, hogy az ablakokat fekete vásznakkal takarták le. sejteni lehetett, hogy a fura figura nincs egyedül. Az ágyon nem messze tőle, egy mozdulatlan alvó alakját festette meg a képernyő csapongó fénye. A csuklyás az állát megtámasztotta öklén, amit a térdére helyezett. Úgy nézte a város terén zajló eseményeket. Egy darabig ott kucorgott némán, aztán hirtelen felállt és szinte a képernyőre vetette magát, akár egy hiéna.
– Nézd! Milyen gyönyörű,- simogatta végig kesztyűs kezével a képernyőt, ott ahol Caroline arcát mutatta a közvetítés – akárcsak te- egyszemélyes társasága nem válaszolt, még csak meg sem mozdult a szavaira.
– Batman? Batman! – sziszegett, majd kiabált egyenesen a képernyőbe – Nem szivi. Ő sosem lesz tiéd! Ő az enyém, mindig is az enyém volt!- ugrott fel szélesen gesztikulálva bő köpenyében.
– Mindig is imádott engem. Mégis. Mégis!- térdre roskadt az ágy mellé, és rácsapott két öklével.
– Senkinek sincs joga, elkapni. Elkapni Batman!- űvöltött, majd suttogta, hogy szinte még ő sem hallotta a saját szavát- Csak nekem. Hirtelen kiegyenesedett, de, még alacsonyabbnak tűnt, a ködös félhomályban, mikor az alvó alak arcához lépett, és leült mellé. Szép arcú férfi volt, a mozdulatlan alak, nagy fekete szempillákkal, széles orral, érzéki ajakkal, vastag állal, csupán a fél arcát borította egy fehér álarc. Porcelánból. A csuklyás beletúrt sötét hajába vékony, kesztyűs ujjaival, miközben másik tenyerét sötét csuklyájának fekete arcába temette.
– Látod kedvesem- sóhajtotta- elporladnak a könnyeim. Még csak sírni sem tudok értünk. Én, aki úgy szerettem mindkettőtöket. én fogom megölni őt. Igen talán még te is szeretted, ő volt a hősöd, a hősünk. De előtte – szorította ökölbe, apró kezét- mindenkit felperzselek körülötte, és amit úgy szeret, a várost! Miért hagyta, hogy ez történjen! Nézz rám! Nézz ránk! –zokogott magába roskadva, míg végül a sötétség volt tanúja, hogy lenyelte könnyeit. –Ó pedig olyan egyszerű lenne besétálni az irodádba és meghúzni a ravaszt, Bruce Wayne! Jah! Mit érnék vele- rántotta meg a vállát. Az neked kevés, végig akarom nézni a szenvedésed. Haggy lángoljon ez az egész rohadt város, aki megemészti azokat, aki harcolnak a fel emelkedéséért. Csitt! Csak lassan, minden percét ki akarom élvezni, hogy elveszek, mindent, ami jelentett neked, És a tüzijátékban a mókamester fog zokogni, a hős pedig belehal a küzdelmeibe, és én leszek, aki kacag a végén- elhallgatott befejezte a monológját, csak ült mozdulatlan társa mellett, a sötétségbe fúrva csuklyás fejét. Aztán ránézett az ágyon fekvő férfi arcára- olyan akár egy életnagyságú viaszbaba -gondolta, fejét jobbra- ballra ingatva- a doki jó munkát végez, de ő sem Jézus Krisztus- rántott egyet a vállán.
– Valamikor még hittem valamiben. Az igazságban- szólalt meg és a letakart ablakhoz ment, és beleszippantott a levegőbe, sóhajának a hangja, benzinmotor bürrögésére emlékeztetett- És hittem benned Bruce, de mára már nem maradt másom csak a bosszúm
§ Az ajtón erőteljes kopogás hallatszott – Megjött, a doki- közölte egy vékony férfi hang. Valóban megérkezett. Hatalmas karimájú kalapjával, bokáig érő ballonkabátjával, katona zsákjával ott állt, a szakadó hóesésben.
– Talán invitáljátok be!-választ nem kapott, és nem is akart, már meg szokták szabályait, új életének a szereplői. Három hónappal ezelőtt, mindent elvesztett, és csak egyetlen veszteséggel nyer. Már nem félt, és kapott valami mást. Dr. Westlike, és az ő wudu kutyvasztéka, legalább is ő így hívta.- Igen Westlike, ő talán megért. Neki köszönhetem, az életemet, már, ha ezt életnek lehet nevezni. Örült volnék? Nem csupán engem, nem az igazság éltet, hanem a bosszú.
– Helló doki!- vágta ki az ajtót, és kivágtatott a másik helység neonfényes emberarcai közé.
