Mindenkit szeretettel várok!

Születésnapomra

„Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:”

(Részlet: József Attila: Születésnapomra c. verséből)

Kesernyés emlékélmény,

Mellyel meglepem,

e későnyári estén;

Magam, magam

Átkok közt születtem én,

Szenvedély csöppjeként,

Apámtól, Anyámtól.

Királylányként álmodtam.

A tengeren hajóztam.

Szőke baba, babával.

Gondtalant álmodtam,

Diófa árnyékában,

S apró barna anyám,

Mesélt, csak mesélt.

S nem értettem,

könnyes szemét.

Mert siratta apámat,

Ki vígan siratta bánatát.

S végül vettük a sátorfát,

az asszony meg a lánya.

S elfogyasztottam pár mostohát.

S volt ki kezembe adta a kapát.

Kis rabszolga lettem,

Tanultam,dolgoztam, és ettem.

Szegény anyám, mást nem tehettem.

Sem én sem ő.

Megette az élet, alig élt negyven évet.

Szegény dolgos anya,

Ment kopaszon, a koporsóba.

Így hát, hazatértem én,

Vedelő apámhoz,s jóságos öreganyámhoz.

Ki csak görbén tipegett, a bicikli mellett.

Ordítozásos éjszakákon, tollat ragadtam én.

Így született számos költemény.

Mert csak szabadon álmodhattam én.

Még húsz sem lettem,

Befogadott az egyetem.

Az irodalom doktora,

lehettem volna,

de fogott isten vasmarka.

Nagyanyám, nagy hite,

Angyalokat repített ide.

S kikkel előbb csak társalgott,

utóbb megmutatták,

a másik világot.

Így maradt, a pia meg a munka.

Őszülő apám mellett,

ki lassan lebetegedett.

Megette a nedű,

s csupán a józan esze maradt.

És a béke évekig.

S én a csábító barna démon.

Megfúltam, a gondoskodás igája alatt.

De megadta apám, az apám.

S mire ő is csendben, búcsú nélkül távozott.

A lánya nagyot változott.

Erős, lapátkezű asszony lett.

Ki titkon, másvilágot .

Jár, körbejár.

S hogy ott, mit talál?

Ó nem, nem számít a halál.

Jöhetne holnap is.

Hiszed? Nem félnék egy percig is.

Én az átkozott, talán találok ott boldogságot?

* A képet Farkas Rudolf festőművész készítette

Reagálás Kertész Imre kijelentéseire

„Tapasztalataimra,az írói termékeimre a / nemzet/ nem tart igényt:” A fejlemények tükrében, felnőtt magyar emberként kijelentem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy sajnos a mai társadalomban egyre kevésbé van igény az írói alkotásokra. Olyan korban élünk, ahol a technika vívmányai, az internet, a filmipar látvány dús alkotásai könnyedebb és kevésbé időigényes szórakozást kínálnak, mint sokszor nehézkesen megfogalmazott szépirodalmi alkotások. Habár sokak rendkívüli értéket képviselnek. Szolidaritást bárki iránt érzek, aki szenved, legyen az bármelyik nemzet szülöttje,de mélyen elítélem az irigységből, és hataloméhségből, elkövetett háborúkat, bárki is indítja el azokat. Magyar vagyok, ide születtem, itt is halok meg. Itt ismerek minden fűszálat, a felhők járásán ha vihar közeleg. Nem könnyű itt élni, szegényes kis országunkban, de a miénk. Őseink munkája van benne. A ma Magyarországában nem lehet íróként megélni, de aki csak közölni akar, élményt adni az olvasóinak, ez nem fogja visszatartani. Úgy gondolom, aki csak azért ír, hogy megvásárolják, az alkotásait, és semmi más nem motiválja, azt nevezhetjük megélhetési írónak.

"Részlet"

... Givenne ránézett mesterére, Mihail gyönyörű is lehetett volna, mint akár a biblia szerinti angyalok, de nem akart az lenni. Hatalmas szikár alakja, szinte ketté hasadt, ahogy ült a kőlépcsőkön, a lány mellett. Szürke megtépett csuklyás csuháját, szívesebben viselte, mint ragyogó páncélját. Ereje nem az öltözékéből áradt, hanem a megfáradt, emberek által érzett szeretettből, és az odaadásból fejedelme iránt. Kemény de rendkívül kimerült harcos volt, több ezer éves csaták végtelen pusztításával a háta mögött. Végtelen izzó tekintetével, ránézett a lányra, aki várta szavait, és kiéhezve az univerzum tudására.
- Tudod, valójában Isten rendkívül jó - hajtotta le fejét Mihail - az emberek mégis őt okolják, az őket érő veszedelmekért.Az őrültek már akkor beleverték az első szöget a koporsójukba, amikor az éjjelt is nappallá tették, és fittyet hánytak az Úr által kiszabott időtörvényekre. Olyan szerkezetek alkotnak, ami megöli fajtájukat, tán Isten adta a fegyvert a kezükbe? Ó nem gyermekem az önzés adta - állt fel,ökölbe szorítva csontos ujjait - Ezért harcoltam értük?- folyt végig sós könnye kiaszott szürkés bőrén.
- Mihail... - tanítványa a háta mögé ment, és habár a mellkasáig is alig ért, részvéttel tette a vállára a kezét.
- Mindent megadunk nekik- folytatta a mester- és nézd, a felemelkedés helyett, csak önmaguk pusztítják, minden tettükkel.

Hm, egy egyperces

A meg nem született léleknek azt mondja az úr:- Hamarosan leszületsz a földre. Fogsz egy keveset örülni, és adok egy kevés boldogságot is, mert olyan nagyon szeretlek gyermekem. Adok a hátizsákodba végtelen küzdelmet, hogy meg nem éhezd  az izgalmat, és sok- sok keserűséget is, hogy azért a kis boldogságért nagyon szeres engem.
- Miért, kapok oly kevés jót Uram?
- kérdezi a lélek.
- Azért, mert az túl unalmas lenne innen nézve - kacsint a mindenható.

D-B-Z az utolsó háború: 1. fejezet

Ne kiálts ördögöt!- avagy egy démon megérzései

A pokol, üvöltéstől hangos csöndjében az egyik démon úgy hallgatta saját szívének dübögését, mint egy negédes romantikus melódiát. Mintha egy pillanatig úgy érezte volna, hogy van lelke, ami talán nem is volt. Vagy lehetett, pár száz évvel ezelőtt. Csukott szájjal mosolygott, zöld szája szélén kivillantak fehér metsző fogai. Nem érzékelte az idő csigalassúságú lépteit, és nem is vágyott különösebben a szabadságra. A szénnel kicsipkézett hegyekkel, és forró bűzős lávákkal teli völgyekkel tarkított „ország” nyugalomtól mentes volt. Mindig akadt legalább egy, de legtöbbször jóval több ellenfél, akivel újra és újra farkasszemet nézhetett, és illemre taníthatta. Hiszen a lelkek bármilyen kemények is voltak, egy idő után megtörtek, és szabadulásra vágytak. A földre, vagy akár egy másik ismeretlen világba, ahol a nap szelíd sugarai ápolták földjének lakóit, és nem a tűz égette feketére bőrüket, mint itt, a feketén vöröslő hegyek között, a kietlen szél tépte völgyekben. És ekkor jött Ő a kívülálló, aki kemény öblös tenyerével torkon ragadta, a nagy harcosokat, és a pokol legmélyebb bugyraiba taszította őket. És élvezte. Nem öblösen és recsegve kacagón, mint egykoron, hanem csupán egy fél mosollyal, de tagadhatatlanul szerette birtokolni az erőt, ami végtelenül hatalmassá, de ugyanakkor egyre üresebbé is tette. Gyűlölték, hiszen a pokolban ő volt az ítélet. Kemény könyörtelen és meglehetősen nyitott szemű igazság volt, aki élvezte a büntetést, és a végreláthatatlan harcot. Nem gondolkozott azon, hogy akár ki is juthatna a kínokkal teli sötétségből, és hogy a tettei következményei véletlenül sem a pokol kapuja elé száműzték volna. Hiszen már az első örök éjszakán röstellve vallotta be magának, hogy a mennyország habos lankáit, halálosan unalmasnak találta. És mikor a halált választotta, bölcs döntésnek vélte, de mihelyt ösztöneivel érezte a föld újra éledő energiáit, keserű csalódottság fogta el. A sárkánygömbök, nélküle is éltek, az ő halála sem fékezte meg a lehetetlenség vak vágtáját, de végtére is béke lett. Nem értette hogyan, de eltűntek a hatalmi harcok, és a helyére valami más következett. Hiány. A gondolatok hiánya, amik tele voltak vele szövődött emlékekkel. A gyermeki rajongást, ami apává, a megbecsülést, ami baráttá tette, lassan eltűntek, mint ahogy barátai is. Az egykori nagy cél is Goku legyőzése, is elszállt, még ha végtére is bajtársi szeretetté fajult a lelkében az együk töltött harcok alatt. Nem tudta, hány évtized telt el azóta, hogy minden vele kapcsolatos gondolat eltűnt, mint ahogy a csillagharcosok nemzetsége is. S Ifjú Sátán sem maradt több, egy habzó szájú Cerberusnál, aki bolyongva járja meg a pokol számtalan bugyrát. Ki tudja, mióta keresi őket, minden eldugott zugba benézett, de egyetlen ismerős arcot sem hozott magával a halál szele. Így csupán a harc, és tanulás maradt a számára.

Ilyen gondolatokkal küszködve lebegett a hegy csipkéi felett, a forró szél, meg –meg szaggatta a vállán himbálódzó fehér köpenyét. Fanyarúan keresztbe fonta karjait széles mellkasa előtt. Jelentős változást érzett, amit az itt töltött idő alatt még sosem, és nem csak ő érezte, apró suttogó hangok jelezték a várakozást a sorsdöntő időre. Sátán közéjük ereszkedett, ökölbe szorított kézzel nézett egykori ellenségei szemébe. Feszült ugrásra kész tekintetek bámultak vissza rá. Nem sejthették, mi van odakinn, mint ahogy a kintiek sem sejthették mi van idebenn.

Jó hírek: Ki mint vet, úgy arat!

Kedves olvasóim! Örömmel jelentem be, hogy a Ki mint vet úgy arat című novellámmal kapcsolatosan tegnap felvette velem a kapcsolatot az akkori pályázat kiírója. Ki szeretnék adatni egy új, már kora tavasszal megjelenő novellás kötetben, szerző önéletrajzzal, és ha lehetséges más novellámmal, vagy novelláimmal, együtt. A kötet várhatóan áprilisban jelenik meg.