Givenne
naplója, sokadik bejegyzés:
Furcsa
ez az egész, még fel sem eszméltem, ahogy érzékeim, éppen hogy
elaludni tűntek, úgy zuhantam át, az én szeretett és néha
olyannyira gyűlölt másik világomba. Itthon voltam, az én ódon,
de mégis annyira kedves szülői házamban, persze az csak mellékes,
hogy nem ide pottyantam le, de a házra amelyben feleszmélésem öt
évét töltöttem, csak itt -ott emlékfoszlányban emlékszem,
akárcsak dédapámra, pedig bár csak néhány szava elmémbe
sejlene újra, megannyi titokra derülhetne fény, de térjünk
vissza kedves otthonomba. A nagyszobában, anyám, és nagyanyám
alakja fogadott, árasztva felém szeretetüket. Még van ilyen is,
ennyi év, eltávozás után? Az arcukat nem láttam, de anyám
karcsú, alakja, csinos sötétgesztenye haja, önkéntelenül is
elárulta őt, ugyanúgy ahogy a terített asztal, amellyel életében
oly szívesen fogadott. Frissesség volt a levegőben, igen
valójában, olyan volt , ő mint a tavaszi napsugár, friss
lelkesítő, és ugyanolyan illékony. Mamán kendős otthonkás
alakjához beszélt, és bár én nem hallottam szavaikat, ő sem
tagadhatta apró kerekded küllemét, nem láttam, inkább éreztem,
hogy mosolyognak, jelezvén, hogy hozzájuk tartozom. Igazság
szerint, mikor feleszméltem, nem tudtam, mi a szándékom, mikor a
társaságukba léptem. Mégis azon vettem észre magam, hogy
felöltözve, már munkába készülök, és őrülten vágtattam az
udvarra, tudván, hogy késésben vagyok, de kötelező nyűg, a
munka hiszen a kedves háznak, élnie kell tovább, meg nekem is. Az
udvaron nővérem, és sógorom, épp útra készült, az udvaron
állt a fekete BMW, ezüstcsíkkal az oldalán, és szinte
rimánkodtam, hogy vigyenek el, hisz a város, mint úticél azonos,
csupán ki kell tenni, az átkozott gyár sarkánál, és már benn
is vagyok. A válasz, egy kegyetlen nem volt, nővérem részéről,
ami igazság szerint nem énnekem szólt, hanem anyámnak, a köztük
lévő békétlenség, még ennyi idő után sem csökkent. Úgy
szálltak be a fekete autóba, hogy hagyták, hogy tehetetlenül
végignézzem, ahogy kikanyarodnak, és végig gurulnak, a köz
frissen zöld gyepén. Kellemetlen mellőzött érzés volt, mégis
félvállra kaptam, a hátizsákom, amit diákkorom óta nem hordok
ilyen módon, és sietős léptekkel indultam, a buszmegálló felé.
Büszkeségből nem szaladtam, mindig is szégyellni valónak
tartottam loholni a busz után. Amikor a főútra léptem, láttam ,
hogy megáll a nagy fehér busz, az üres megállóban, de még
mindig nem futottam, valamiért képtelen voltam futni. Inkább
megtorpantam, és hagytam, hogy elkanyarodjon előttem, mikor már az
út másik oldalára álltam. Benéztem kirakatszerű ablakain, utas
nélkül száguldott tovább, bennem, valamiért iszony szerű
érzést keltve. Sétáltam, egy darabig. – Elkések – gondoltam
– talán ki is rúgnak – rúgtam egy - két kavicsot a cipőm
orrával arrébb – de ez a gondolat sem foglalt le eléggé ahhoz,
hogy be ne furakodjon elmémben, a termetes kövekkel, és dombokkal
tarkított zöld a fakerítésével, amelyen túl, buta birkák
legeltek. A temetőnél, sőt már a temetőben jártam. Mindig
ugyanaz a történet vége, a temető. Tele nyugtalan, vagy akár
nyugodt, és bölcs lelkekkel. Mégis mindig ott motoszkál, agyam
legmélyén a félelem, és iszonyat, ami a valóságban a
megváltozhatatlan, a mozdulatlanság érzése. Nevetségesnek
éreztem a helyzetet, és feltettem magamban a kérdést: – A
halottaktól, vagy kirúgástól félek –e jobban? – aztán jött
az örült gondolat – Basszus, de tudok én repülni is! –
Sietve, hagytam magam mögött a köveket. Mihelyt egyenletes talajt
értek a talpaim, nekiiramodtam. Futottam, fék nélkül, ahogy csak
a lábam bírta, tudtam, a lehető leggyorsabban kell száguldanom,
ahhoz, hogy mihelyt kiszélesítem a lépteimet, és levegőbe ugrok,
ott is maradjak. Egy próbálkozás, még egy nekifutás és immár a
betontól fölemelkedve tapostam, akár egy kutya, a vízben. Repülni
sem volt nehezebb, mint úszni, alig vártam, hogy ráfeküdjek a
súlytalanság érzésére. Nekiálltam, a szokásos mellúszásos,
módszeremnek, akármilyen kemény meló is volt, tudtam, egy idő
után felkap a szél, és őrült orkán tempóban fogok száguldani
a falvak, sőt ha még nem is akarom, talán városok között is.
Nos ezért nem szeretek én repülni, valahogy az utam, mindig célt
téveszt, és én is elveszett lélekként bolyongok, a megoldatlan,
és néha igazán rémisztő rejtély mögött. Próbáltam, a busz,
útvonalát követni, a kihalt út vonalát követve, és úgy
suhantam át a fák fölött, mint holmi árnyék, a szél egyre
jobban felkapott, és rohamosan közeledtem, a szomszéd város
utcáihoz. – Félúton vagyok már –, gondoltam miközben
belekapaszkodtam a bazilika tornyának vízköpőjébe, hogy gátat
szabjak, fékevesztett lendületemnek. Lenéztem a templom előtti
térre, ahol nyüzsögtek az emberek, meg is lepődtem, senkinek sem
tűnik, egy a fejük fölött, még ha nagyon magasan is egy lebegő
ember. Elengedtem a vízköpő lábát, mert éreztem, hogy
közeledik, a lendületet adó erő, ami, ha ilyen sebességgel visz
magával, hamarosan a célomhoz is segít. Valóban, elkapott a
gyorsulás, néha elkaptam egy – egy színt, miközben éreztem
valami, nagyon nincs rendben, valami olyan felé tartok, ami nem
igazán a célom. Érdekes egy érzés, erre, mondjuk, hogy
zsigereiben érzi az ember. Bizonyságként, két oldalról, régi
óriási téglafal vett körbe, és feltárult előttem, egy egyre
keskenyedő alagút, amelynek a vége néma feketeségbe torkollott.
– Nem! Nem mehetek be oda – hallottam, saját magam kiáltását,
és minden erőmmel arra gondoltam, hogy azonnal, meg akarok állni.
Sikerült, nem sokkal a teljes sötétség előtt megállnom, azaz
határozottan földet érnem, tudtam, valószínűleg egy végtelen
labirintus kellős közepén állok. Megkönnyebbülten, hunytam le a
szemem – Ez egyszerű, át tudok fölötte, repülni, suttogtam.
- Óvakodj
a fekete királynőtől – ütötte meg a fülem, valamiféle,
kiáltásféle, amit akár gondolhattam volna, a szél süvítésének
is, mégis gyanakodva nyitottam ki a szemeim. Persze ehhez hozzá
járult, a nyirkos szinte hűvös levegő, amibe némi kosz, és
édes savanykás vérszag is vegyült. Egy koszos, rég elhagyatott
folyosón találtam magam – Hát újra itt vagyok, a régi
kúriában, – motyogtam, és sehol egy jó öreg szellembajtárs,
aki útba igazíthatna. Ritkán járok erre, habár Baál
közelségétől, kiül a hátamra a hidegverejték, de számtalan
év alatt, megtanultam, hogy nem érdemes félni a démontól.
Igazság szerint, nem tudom, ebben a világban, és a jó öreg
kúriában, az én kivételes helyzetemben, ugyan mitől is kellene
félnem. Még így, mindenféle fegyver, de nem ok nélkül
csöppenhettem ide. Persze az itt ragadás veszély, minden útban
benne van, de a kíváncsiság még mindig hajtott előre, mint
ahogy az ismétlődő, sikolyok is, újra és újra :
– Óvakodj a
fekete királynőtől – ismétlődött , dallamosan, és én
hátizsákom letéve, lépteimet ütemre váltva, bámultam a
függöny nélküli kosztól homályos ablakokat. Sötétté
szenesedett képek mellett haladtam el. És akkor megláttam, az
óriási talán három méter magas festményt, és a belőle kitörő
női torzót, a királynőt. Mozdulatlanul hajolt ki a képből,
fekete haja hófehér keskeny arcába, és vékony, selymes
dekoltázsába hullott mozdulatlanságában. Elé léptem, istenemre
nem akartam a találkozást, de a lábaimat fogva tartva, rendelt
maga elé, őfelsége, és nézett rám, hatalmas szénfekete
szemeivel, szótlanul. Minden porcikám, érezte, hogy örüljek,
hogy még élek, mert más ilyenkor már csak halott. Mikor a nemes
asszony, kiolvadván festői környezetéből, felöltötte fekete
pikkelyes estélyiét, és miközben én térdre kényszerültem, ő
fölém magaslott. Vékony ujjai közé fogta, arcomat, és fekete
ajkával az arcomba suttogott.
– Valld,
be nekem, bűneidet, legyenek bármily titkosak is és akkor életben
hagylak ! – légzésem, mindenféle kényszer nélkül nehezedett
el, a számban éreztem, könnyem sós ízét. S úgy mondtam, ki
saját halálos ítéletem.
– Vágyom
rá! – igen, az elmúlt hónapokban, mérhetetlenül vágytam,
tanuló társamra, titkoltan, és tiltottan, szabályt sértve, meg
sem tudtam magyarázni, hogy miért. Mint ahogy azt sem, hogy
mesterem, Marius, miért küldött maga helyett mást, mostanság
veszélyes utazásaimra. Azt hiszem, egyikünk sem keresett
magyarázatot rá, csak megtörtént, nevezhetnénk tökéletes
lelki összhangnak. A királynő, az arcomba mosolygott büszkén,
és kihívó fény villant meg fekete szembogarába.
- Hát
legyen megkapod – aztán nem maradt más csak sötétség. Mikor
feleszméltem, meztelenül ültem a padlón, fejemet a csempének
támasztava, úgy gondolom fürdő helység lehetett, amit elöntött
a zuhany mögül kizúduló pára. Elfogott a szégyen, és
igyekeztem, magamat, magammal takarni, és olyan apróra
gömbölyödtem össze, amennyire lehetett. A párában,
kirajzolódott a királynő vékony ruhátlan alakja, zúdultak rá
a vad cseppek, és onnan nézett kérdően rám, majd hagyta, hogy
teljesen ellepje a víz. A haja rövidebb lett, szemtelenül
játszott, akkor már széles vállain, és csurgott már izmos
karjaira – Metamorfózis? – suttogtam, amire csak beletörődött
sóhaj volt a válasz.
– Te?
– kérdeztem, mikor megláttam Amadeus, nyílt barna tekintetét.
