Filmglossza: Gladiátor II., Horizon

 

Sikerfilmek? Bukások?

 

Nem szegem meg a szabályaimat, azaz olyan két filmet hoztam el nektek, amiket bőven volt idő megnézni a mozikban. Mindkettő a maga műfajában ritka, ha néhány sorozatot nem hozunk ide ami a közelmúltban, vagy kicsit régebben készült. Tudom soha nem hoztam még két filmet, de mivel Gladiátor II. - ről, eleve terveztem írni, és a Horizonton az éjjel rágtam át magam, úgy hozta az élmény, hogy egyikről, eszembe jutott a másik. Ugyanis, mind a kettőt elsősorban a Gladiátor II. -őt a kritikusok, és a nézők egy része is földig alázta, és a Horizontal majdcsak Costner is elsülyedt, mint a Titanic, és nagy valószínűséggel a folytatás is kaszálásra kerül. Mind kettő álomprojekt volt, és az álmokkal az a baj, hogy álmok maradnak, ezt más műfajú alkotás esetében tapasztalom sajnos. Tegyük fel a kérdést, nevezhetjük-e egyáltalán jó filmnek őket! Nézőpont kérdése. Lássunk néhányat, ami mind a kettő filmben rokkanásig van:

Hiánycikk történet

Több történet szál

Látványvilág

Nagyívű történet

„ Na ebből, egész jó filmet lehet csinálni” – gondolja a néző, de a két film mégsem működik úgy ahogy kéne. Nézzük a miérteket:

Gladiátor II: Egész jó, ha nincs a Gladiátor. Az ok egyszerű, Az első film az egekbe emelte a súlyt, és a tétet. Amihez képest, az új filmben, az áldozat, ami a főhős fejlődésének katalizátora súlytalan. Mire is gondolok? Az első részben Maximus családját teljesen kiirtották, az ahogy megtalálja a szerettei holtestét, az egy életre beleég az ember retinájába. Ezzel szemben a másodikban, elveszti főhősünk a szerelmét, de konkrétan a nagy szerelemből kapunk fél percet, és nem ér az emberben olyan zsigerien mélyre, hiába simogatja a gabona szemeket a fiú. Na meg mennek is a falra, és az asszonyka is hadba vonul, mint Xena, én meg fogtam a fejem, hogy „Hogyan, lehet ekkora marha?” Elmondják, hogy szeretik egymást, aztán az asszony elesik, hősünk meg bepipul, elviszik rabszolgának. Közben a rajongók kapnak egy kis Pedro Pascalt, aki röviden próbál némi szimpátiát kicsikarni a nézőből, hogy ugyan, most vertek rommá egy várost, de ő csak a munkáját végezte, és elege van a vérontásból, mert kegyetlen zsarnok császárok stb.stb. Na és menjünk csak vissza a súlyhoz. Kegyetlenül és látványosan megkínozzák, az amúgy teljesen ártatlanul élő családomat, a gyerekeimet, vagy meghalt a szerelmem, aki na puff kapott egy nyílvesszőt a mellkasába. Jelzem szerelmem, aminél a hormonok idővel nem tombolnak.....A kettő között óriási különbség van, a Gladiátor súlya jóval nagyobb. A másik nagyon idegesítő dolog, az egekbe magasztalják Maximus emlékét, ami rendben van, de közben kiderül, hogy a főhősünk, Maximus és Lucilla közös gyereke...ahhoz meg Maximusnak és Lucillának konkrétan a megcsalást kellett elkövetni, hiszen a kis srác az első részben nagyjából egykorú volt Maximus gyerekeivel, akik miatt annyira bepipult, de nem szerette annyira a családját, hogy presztizséből kifolyólag visszautasítsa Lucillát. Mellékesen az elég baj volt, hogy már főhősünk kiléte a film ajánlóból is egyértelmű, nem várják meg, amíg a néző maga szembesül az „esettel”. A két főszereplőn kívül, a többi nagy név, nagyon kevés játékidőt kap, és az is bocsánat de színpadias. Nincs mélységük. Washington karaktere is, amit mondhatni jól alakít, a többiekhez képest, de neki se a legjobb alakítása. Mikor majd lemegy a játékidő, akkor mond egy odavetett mondatot, azt hiszem Lucillának, hogy miért is lett az aki, miért is teszi az amit. Persze a többi cselekmény indoka is olyan megmagyarázós: „Ezért teszem amit, megyek -megyek, Szia!” Hiába hal meg Pascal karaktere, mikor eljutunk oda, nem csak az ő halála, de még Lucilláé is súlytalan. Sőt még a Pascal és Mescal párbaj is, mondva volt viszony van két karakter között, szóval értetlenül álltam az egész előtt A film alatt egyszer nem éreztem, azt hogy „nesze -nesze” még a főkatarzisnál a legvégén se. A film nagyon látványos, de a CGI pávián nekem kiverte a biztosítékot, a cápa karnevál már meg se érintett. Tehát hiába volt a jól kitalált történet, a semmit mondóan színházhas szövegekkel, a sokszor valótlan CGI képsorokkal közömbössé tette a nézőt. Amúgy is nekem rejtély, hogy Pascal esetében, aki egy vödörrel a fején, meghódította a világot, attól mi a fene volt ez a király dráma, amiben olyan volt mint egy felöltöztetett báb? Hogy nem tudta megtölteni, még ő se élettel a karakterét? A legnagyobb hibája a történetnek, hogy jól bevált történetvezetést a végén kavargatja, úgy hogy még a karakterek közötti kémia csak éledezik, nem ülepszik le, és nulla szimpátia van a nézőben még a jól bevált arcok esetében is. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy túltolt látványú Shakespeare dráma, és szappanopera keveréke esetében. Viszont lekötött, és ha nincs mérföldekkel jobb előzmény eposz, a hibái ellenére nálam betalált volna.

Horizon: Na akkor kezdjük a legfőbb problémával három órás western, ez eléggé visszatartó erő, és ez még csak az első probléma, hogy három órát végig ülni a moziban. A súly az meg lenne, csak "in medias res" a film, és a néző azt se tudja mi van...Mi az Istenért támadják meg a telepeseket az indiánok? Kicsinálnak mindenkit majd csak, miután végre kinyögik, hogy ellopták a telepesek a lovaikat, amire konkrétan, odatesznek vagy hat darab lovat a telepeseknek a gyilkolászás előtt egy karámba, de utalás nincs rá, hogy az indiánoktól lopták őket. Megtörténnek a súlyos cselekedetek, de az okát nem tudod, és tényleg van minden a búcsúban, embervadászat skalpolás, fejlődés történet, de mindenki szó szerint bepottyan a történetbe, és a nézőnek halvány fogalma sincs, hogy merre van fejjel. Costner alakja csak úgy odakerül de hogy kicsoda, miért kerül oda. Azt elmélkedjük ki? Hol ezt a karaktert, hol azt is eléd tolják, és a rakás főcselekmény teljesen független egymástól, sőt a történet eleje is. Ráadásnak rengeteg szereplőt mozgat, megértem az élet sűrű, de ez egy film végül is nem egy regény. Eposz teremtésnek ez nagyon zavaros. Az oké, hogy karaktereknek sok esetben meg van mélysége, de a történetük alapjait egy szellő elfújná. A történet hol itt van hol ott, a semmiből jönnek elő az új szereplők akiknek a jelenléte eleve teljesen fölösleges érzetet keltett bennem, és mégis kaptak olyan pátoszi megjelenítést, hogy csak na, de hogy miért került valaki egyáltalán oda, ahova nem mutatják, sokszor utalni se utalnak rá, és van akinek majd lesz öt perce, ha lesz egyáltalán, vagy csak emeli az kuszaság mércét. Akik meg igazán jók voltak, azok meg nem kapták meg a kellő figyelmet sajnos, akár mennyire ígéretesek is voltak. A második nagy szerelmet még meg is értettem, de mire kapnánk valamiféle útirányt karakterek, addigra letelik a három óra és a néző ott áll értetlenül, hogy „Mi van?” A filmből annyi derül ki, hogy Costner megöregedett, de nem tud leállni, a csendes titokzatos cowboy szereppel. Hízlalja itt is az egoját, erőszakkal magyarázza, hogy bár öreg, de még mindig ő kell a legjobb csajnak, ami nem csak az ő esetében, más öregedő színész filmjeinél is találkoztam már vele. Nekem egy kicsit beteges ez, és.... hát visszataszító. Inkább maradt volna a Yellowstonennál, és csinálta volna meg ezt a filmet utána. Mindenféleképpen lehetségesnek tartom, hogy vagy sorozattal vagy a karakterek történetének alaposabb, hangulatosabb kidolgozásával, nyereséges lett volna. Könyvben remekül gondolkoztatta volna az olvasót, így ahogy van, de ez mozgókép, és „derítsd ki” magad egy könyvnél, kriminél jól működik, de a legtöbb filmnél nem.

Röviden: A két film esetében jobb lett volna, ha alszik még két álmodós évet, mind Scott, mind Costner, Scott hagyja a színészeket játszani, és nem csak Mescalt, hogy nézőnél kialakuljon a kémia, bevallom csak ő, még Washingtonnal az oldalán is kevés volt, Costner meg megfelelő előzményt ír, a történet szempontjából fontos karaktereinek, a többiekkel nem nyújtja az amúgy is hosszú időt, és végre azt játssza ami, egy kiégett vén cowboyt, a Yellostonnál bevált. A szerelmi mámort ki kell heverni, mert úgy nem lehet tiszta fejjel gondolkozni. Így ezeket a filmeket nem fogjuk újra nézni, helyette beérjük a Mandalórival, és a Farkasokkal táncolóval.

D-B-Z az utolsó háború: 10 Fejezet: Csillagokon át

 

Thrunks úgy állt Molly mellett, az űrhajó vezérlője előtt, mintha oda ragasztották volna. A lány remekül boldogult, leszámítva vörös arcát. Látszólag közönyösen kezelte, a szűkös kényszerhelyzetet, amit megosztottak Gohannal és Sátánnal. S bár takarékon tartották mind hárman a Kijüket, az egész hajótest levegője izzott és valószínűleg terhet is rakott a lány vállaira. Sátán alig lépett a fedélzetre, máris egy sötét sarokba húzódott, és törökülésbe helyezkedve meditálni kezdett. Gohan egy perc múlva mellé telepedett. Felvette a másik légzésének ütemét, és megpróbálta annak elméjét feltárni, de hasztalan, a tiltakozás makacs falának ütközött. Sátán csak jobb szemöldökét rántotta meg, de nem hagyta abba tevékenységét. A fiú bal hüvelykujja megrándult, és érezhetően megfeszült, kitörésre számított, még ha csak szóbelire is, mert a mellette ülőnél, az is megrázó tudott lenni. Mégsem törte meg a csendet egyikük sem.

– Molly, kérem küldje ezt az üzenetet, a Khaléra! – nyújtott át, egy cetlit a lánynak, Thrunks.

– Scannelem – mondta a lány.

– Tudnom kell, hogy képes -e a robotokat iránytani, a kiborg nélkül – támaszkodott az irányító pultnak.

– Amennyiben átírom a program egyes részeit, igen.

– Akkor tegye azt!

– És ön? – emelte rá, Molly nagy fekete szemeit, a férfi pedig úgy vélte a fekete éjszakát látja, tele ezernyi csillaggal.

– Minden rendben lesz – mosolygott – nem tudta mi vár rájuk a Khalén, de Gohan viselkedése őt is magabiztossá tette. A lány a sötét sarokban meditáló furcsa párosra nézett, mire a mellette álló férfi lazán a pultnak támaszkodott.

– Ők a jó, ha nem legjobb ami történhetett ebben a helyzetben.

– Remélhetőleg végzek, mire a Khaléra érünk – hadarta a lány, miközben a vezérlő egység billentyűzetén sebesen zongorázott az ujjaival. Hologramok villantak fel, kapszula rajzok cikáztak villám sebességgel a szemeik előtt.

– Megijeszt az az ember – súgta visszafogottan.

– Hát Ifjú Sátán, már csak ilyen – rántotta meg vállát a fiú – de ha rá kell bíznom az életét kedvesem, azt teljes nyugalomban teszem.

Molly szemöldöke megrándult, és duplájára nőttek a fekete univerzumok.

– Hát jó – suttogta.

– Azt ugye tudjátok, hogy hall titeket? – A lány meglepetésében a pult szélében kapaszkodott, nem tudta, hogyan került nesztelenül, a másik férfi a hátuk mögé.

– Én...én...tényleg? – habogta, mire a két férfi szélesen vigyorgott egymásra.

– Amúgy Son Gohan vagyok – villantotta fel tökéletes mosolyát Gohan, amire Thrunks csikorgatta a fogait.

– Gohan? Mint „Gohan barátommal? – nézett hol az egyik, hol a másik férfira a lány. Válaszul Gohan zavartan dörzsölte meg a tüskés fekete tarkóját.

– Igen, mint „Gohan barátommal” – szegte fel fejét Thrunks, egyenesen Gohanra nézve, amitől kicsit meghátrált.

– Áh már értem! Ti ketten – mutatott, hol Mollyra, hol Thrunksra.

– Jaj , ööö nem – zavarodtak össze a lány mozdulatai, úgy érezte, menten kiugrik az űrhajó ablakán. Segítségkérően kereste a lila tincsekkel körülvett arc szemeit, de belefeledkezett, a fogait csikorgató, vékony enyhén felfelé görbülő ajkakba.

– Mégis, hogy képzeled! Még néhány órája, egy aszott öregember voltam. Molly egy rendes lány! – kiáltotta Thrunks.

Az űrhajó elkezdett remegni, mintha az hajótest vacogna. A lány azonnal megfordult, hogy ellenőrizze a hajó állapotát.

– Nem értem, minden rendben van az algoritmusok szerint.

– Nyugodjon meg! – fordította vissza Thrunks a könyökénél fogva, hajó belseje felé – Nem a hajónak van baja.

– Nézze! – intett Gohan a fejével a sötét sarok felé, ahonnan kimagaslott a fénybe a namek termetes alakja. Izzadságban úszott, mégis ugyanabban a mozdulatlanságban lebegett, mint ahogy megérkeztek. Vibrált, a belőle áradó energia megborzongatva a hajó testét.

– Ugye nem roppan össze, ez az egész, miatta? – kérdezte Molly.

– Nem – nógatta a fejét Thrunks, a szemei alatt megjelenő piros almák, furcsa megérzést keltettek a lányban, és ráeszmélt rémültében, kézen fogta a férfit. Úgy kapta el tenyerét, mintha csak forró parázsba markolt volna.

– Sátán tökéletesen uralja a Ki-jét – mosolygott fülig érő szájjal Thrunks, miközben tekintete Gohan aggódva ráncolt homlokára tévedt.

Piccolo, csak az első negyed percig érzékelt bármit is a térből is időből. Amikor lehunyta ezüstös szemeit, szándékosan lelassította a légzését, hogy elöntse testét a jól eső bizsergés. Most nem hihetetlen erejére akart támaszkodni, és irányítani azt, hanem sokkal inkább a benne rejlő éneket kutatta. Határozottan el tudta különíteni a négy benne lüktető szívverést, a benne élő lelkek és a zsigeri ösztönei között harmóniát, tökéletesen megtanulta előidézni az elmúlt fél ezer év alatt, de Khambala érkezése megmérgezte a zsigereit. Sokszor vesztette el önmagát az utóbbi pár óra alatt, és a transzban lévő eseményeket csak töredékében tudta felidézni. El kellett ismerni az új fele erősebb volt, mint ő, és szinte harapófogóba fogta a tudatát. Képekkel bombázta az agyát, a Khalén lévő életről. Az ott lévő lényekről, a kereskedő fajokról, a csodálatos atmoszféráról. Azon kapta magát, hogy a hegyek között lebeg, belemerülve a táj apró rezzenéseibe. Alászáll a lábai alatt elterülő erdőbe, mert határozott Kit érez, és akkor előbújik az az apró koszos, hosszú kócos hajú gyermek a fák közül, aki felé ki nyújtja kezét, látja az utána lebegő majomfarkat, ahogy megindul felé. A gyermek csak egy kis árva, nagy élénk fekete szemeivel, erős kézszorításával. Látja a gyermeket magához ölelő, karcsú magas asszonyt, és annak kedves érintését a saját arcán, ajkait ,ahogy melegsége átkarolja az övét. A jázmin illatot, ami árad a bőréből, látja az ölében azt az apró csomagot, amit kibontva, megpillantja az apró zöld kezeket és lábakat, átható ezüstös szemeket, a gödröket az arcán, mosolyát, ahogy a kezeibe, majd a mellkasára veszi. Együtt dobban a szívük, fürtös apró fejecskéjét a nyakához hajtja. A békés lüktetés elárasztotta minden idegszálát, és akkor rá eszmélt, sikerült, valóban kapcsolatba lépett vele, aki a Khalán volt, és közel állt Khambalához. Kissé megkeseredett a szájíze, hozzá soha nem állt ennyire közel senki. Talán Gohan, amikor még egészen gyermek volt, de az valahogy még is mást volt. S most ez a gyermek és ő, hála Khambalának, megérezték egymás lelkét.

Jessiré, hallgatta a vitatkozó bölcseket, akik meglehetősen színes látványt nyújtottak. Nem volt köztük két azonos egyed, ki a csáposak, ki a gyíkok, és ki szőrös lábúak közét tartozott, de olyan is aki, a tollasok közé. Keserűséget érzett. Egyre többször megfordult a megadás gondolata vita hevében, és dühös volt, mert gyakorta neki is eszébe jutott. Az apja a király gyakorlatilag halott volt, és közben hiába nőttek meg a mágikus képességei, egymaga még Ganasaval az oldalán is, csekély ellenállás voltak, a támadók erejéhez képest. Látta maga előtt a holtakat, ahogy a ködben az éj leple alatt, elföldelik őket. Az árván maradt gyermeki arcokat, amin már elszáradtak a könnyek, az összedőlt városokat. a menekülő kereskedő hajókat. És tulajdon apját, ahogy a saját kezei közt válik semmivé, és a részévé. Amikor a kristálygömbök eltűntek, mindenki elvesztette a reményt.

Kizökkent a gondolataiból, amikor meglátta Ganasa megdöbbent tekintetét, ahogy őt vizsgálja. Hirtelen csönd lett, és minden öreg őt figyelte, és akkor jött az az érzés, ami aztán másodpercek töredéke alatt körülölelte. Szívdobogást érzett zsigereiben, és pulzálást, valaki más energiáját. Pánikolva pillantott nővérére.

– Kérem adjanak egy kis időt – mondta, majd szinte kirohant a nagyteremből. A folyosó hideg kövének támasztotta homlokát, miközben, a gondolataira összpontosította az összes erejét.

– Tudom, hogy itt vagy. Ki vagy te? Ki sem merem mondani, hogy... Te? Te vagy az atyám? – az érzés, még intenzívebbé vált, a megérzés amit görgetett maga előtt, nem változott meg. Jesire úgy érezte, mintha maga Khambala állna mellette, és a vállára tette volna a kezét.

– Nem vagyok az apja – hangzott a válasz, amitől kicsordultak a lány könnyei. Annyira hinni akarta, hogy atyja valahol valamilyen módon, mégis létezik, és visszatér közéjük. Hirtelen úgy érezte, mintha ökölbe fogták volna az agyát, és csak csavarták volna.

– Kérem ne tegye! – sikított fel – mire az érzés abba maradt. Akárki is került hozzá közel, mindent kiszipolyozott az agyából, amit tudni akart. Az ereje akkora volt, hogy megrogytak a lány térdei.

– Rövidesen a Khalén leszünk. Addig ne szálljanak nyíltan szembe az ellenséggel! Segítünk.

Jesire válaszolni akart akármit, de rongybabaként csuklott egyenesen Ganasa karjaiba.

– Mi történt? – kérdezte, támasztva meg húgát.

– Te, itt vagy? – kapaszkodott a karjába Jesire.

– Sikoltottál, alig vagy magadnál, jó hogy itt vagyok! De mégis mi történt?

– Ezt, hogy érted?

– Beizzott a szemed, megrémültek a bölcsek, most meg sikoltozva csuklassz össze, és aggódóm!

Jesire kicsit bizonytalanul felállt és megszólalt:

– Jönnek.

– Jönnek? Mégis, kik?!

– Jönnek és segítenek – indult el húga vissza a nagyterem felé, mintha mi sem történt volna, amitől Ganasának csomó alakult ki a torkában.

A vének döbbenten vették tudomásul, hogy a régens uralkodó beviharzik a terembe, és két kezének ujjaival a nagy faragott kő asztalra támaszkodik.

– Nem indít senki ellentámadást, semmilyen csapattal, vagy harcosokkal, az engedélyem nélkül!

– De! – kiáltotta el magát Ganasa.

– Te sem, tábornok! Ha a védett területre betévednek, és mi túlerőben vagyunk, harcolhatok. Ellenkező esetben, vonuljatok vissza! Hamarosan segítség érkezik, addig a túlélők, és a megmaradt biztonságos terület megőrzése a parancs.

– Segítség? – néztek körbe a vének, egyikük sem tudott semmilyen hírről, ami erre bizonyosságot adott volna. A nagy faajtó kinyílt résnyire, egy fáradságtól lihegő, technikai munkatárs egy papírt nyújtott át, az időközben ajtó mellett támaszkodó Ganasának. Az elolvasta a papír tartalmát, az arcéle határozottságot sugalt, mikor a húga mellett lépett, és hangosan olvasni kezdett:

– „Az üzenetüket megkaptuk, harci felkészültséggel rendelkező egységeink, beláthatóan négy földi számítás szerinti órán belül érkeznek”.

D-B-Z az utolsó háború: 9. Fejezet: „Mielőtt elindulunk.”

Sátán le-föl jártatta tekintetét, az előtte álló két férfin. Kamasz fiúnak látszottak, de határozott Ki sugárzott testükből, sokkal erősebb, mint amire Sátán valaha is emlékezett. Megkockáztatta, hogyha Thrunks lila fürtös fejével nem is, de Gohan bőven élete teljében tért vissza a halálból. Rohan szája széle mosolyra görbült, és felemelt fejjel nézett vissza rá, amit a zöld ember egy halk hümmögéssel válaszolt meg. Ősrégi néma játék volt ez kettőjük között, senki más nem értette a jelentését. Thrunks feltűnően ideges volt, szemei egyértelműen jelezték, hogy leginkább, a tőlük, jó húsz méterre lesokkolt lány foglalja le figyelmét.

Én beszélnék Mollyval – mondta fülig vörösödve maga elé inkább, mintsem a Sátánnak. Aki keresztbe fonta maga előtt karjait, és éppen csak biccentett.

– Várj! – szólította fel a fiút, aki még csak pár lépést tett a lány felé. Mikor az megfordulva ránézett, kinyújtotta szelvényezett jobb karját, kifeszítette mind az öt fehér karomban végződő ujját, energiát bocsájtva ki, és Thrunkson egy fekete gi feszült, sárga mellényel, mellkasán a jól ismert Capsule Corp emblémával. Köszönet képen bólintott egyet a fiú, és tovább lépdelt a lány felé.

– Mégis mi történt? Ez a sárkány nem Shenlong volt – csatlakozott Sátánékhoz Dende, szinte egy idővel Karimmal és Mr.Popoval.

– Nem – válaszolta Sátán.

Te hoztál vissza minket?

– Én.

– De hogyan idéztél meg egy másik sárkányt? – folytatta a faggatózást, a kisebb namek, mire Karim, közbe vágott.

– És hogyan érti ezt az írást? – nyújtotta oda az papírdarabot Mr. Popo, immár Dendének.

– Ez hihetetlen – tette állára középső ujját Dende. – Ez az ősi namek nyelv, ami még bőven a namekok kataklizmája előttről való. A régi öregek meséltek arról az időkről, de szinte teljesen...Hogy létezhet ….ez...? – bökött az írásra. Úgy értem, inkább legenda – nézett Piccolora, majd Karimra,

– Legenda? – kérdezett vissza, Piccolo, szemei tágra nyíltak a kíváncsiságról.

– Igen, de mégis hogyan idéztél meg egy sárkányt? Amikor Kamival egyesültél elvesztek Kami mágikus képességei, mert te harcos vagy.

– Válaszolj, milyen legenda? – förmedt rá olyan energiával, a kisebb namekre, hogy az azonnal megszeppent.

– Jó! Jó – tette maga elé kezei kezeit Dende, hogy megnyugtassa, az előtte álló másik namekot – A legenda szerint, a namekok, a démonbirodalomban, egy kellemes és szép helyen éltek, és egy csak számukra érthető nyelven beszéltek. Azért szöktek el a Démon birodalomból, mert volt egy nagy hatalommal rendelkező harcosuk, aki felismerte, hogy a démonvilág lassan megfertőzi mindegyikőjük lelkét. Ez a harcos, kiszöktette a népét, letelepedtek, és a namekok, királlyá választották. Legendás tetteket vitt véghez, azt mesélték ő volt az igazi Supernameksein, a két harcos kaszt tökéletes egyesülése. Amikor bekövetkezett az Ősnamek pusztulása, önmagát áldozta fel, hogy mentse a népét. A legendák egy része azt írja, odaveszett az amikor a ősbolygónk elpusztult, de néhány úgy tartja, hogy hatalmas mágikus erejét felhasználva, reinkarnálódott, és a megmenekült valamelyik bolygót elhagyó hajón. Az igazságot senki se tudja, de több ezer év óta, senki sem hallott a legendás namekseinről.

– Hmm – fordított a csapatnak hátat Sátán, köpenyét meglebbentette a szél. A többiek várakozóan néztek rá, leginkább Gohan és Dende.

– Sátán, mi folyik itt? – kérdezte Gohan alig érezhető türelmetlenséggel a hangjában.

– Nem sokkal ezelőtt segélykérést kaptunk a Khale nevű bolygóról, egy invázióról. Segítenünk kell, mert következő célpont a föld lesz, ezért idéztem meg a sárkányt, és ezért hoztalak benneteket vissza. A papíron van a segélykérő üzenet.

– De mégis, hogyan jöttél vissza, és a sárkány és...

– Elég ebből, visszahoztalak benneteket, és én megyek a Kahléra és kész! – Fordult meg dühösen Piccolo, és egy óriási kézmozdulattal is biztosította, hogy részéről lezártnak tekinti a témát. Dende a földet bámulta ijedtségében, nagyon régen nem érzett ilyet Ifjú Sátán felől. Csak egészen gyermekként, amikor először találkozott vele. Most lopva néztek össze Gohannal. A fiatal férfin látszott, hogy őt is megdöbbentette Piccolo viselkedése, vélhetően arra számított, hogy néhány szót tud váltani vele. A nagy zöld ember, elrugaszkodott a földtől, majd meditációs török ülésbe révedt, nem sokkal fejük fölött.

– Talán Thrunks többet tud mondani – szólalt meg Karim. Némi reményt cseppentve a tanácstalanságukba.

Valóban – Piccolónak nincs jó kedve – emelte fel kezeit Gohan, mire Thrunks után néztek, és csak kövér izzadság cseppek jelentek meg a halántékaikon.

– Szóval itt egy beszélő macska, aztán jön ez nagy dühös zöld ember, aztán megjelenik egy sárkány. Tudja olyan sárkány, amiről csak amúgy mesékben szoktak beszélni? – járkált dühösen, fel-alá Molly Thrunks előtt, – De ez még mind semmi! Csak úgy ide varázsolódik, még egy kis zöld ember, meg még egy pasas, amik lehet angyalok vagy nem tudom?! – nevette el magát hisztérikusan a lány, de szeméből nagy könnycseppek gördültek az arcára – és azt mondja, hogy maga Mr. Thrunks, és mindezt egy kibaszott kávécsésze tetején! – a gondolatai végét már hisztérikusan kiáltozta.

– Molly – vett egy nagy levegőt Thrunks, tudta nem lesz könnyű megnyugtatnia a lányt, főleg, úgy hogy az ő szíve is úgy kalimpált mint a legnagyobb harcai közben sem – Emlékszik arra, amikor először találkoztunk? – beszélt nyugodt tempóban, de nem hagyta, hogy a lány válaszoljon. – Én emlékszem. Egy szolid kis kék kosztüm volt magácskán, egy kis szandállal, de az a kis piros katica bogár fülbevaló, kicsit megzavarta a sok kéket, Amikor megláttam azt két kis bogarat. Akkor már tudtam, hogy, én fel akarom venni magácskát.

Emlékszik, azt mondta nekem: „Nem tudna tündökölni a rózsa a katica bogár nélkül” – a lány, vörös arccal elhallgatott rá-rá bambulva, a hozzá beszélő férfira. Majd elcsukló hangon szólalt meg.

– Akkor, most mit csináljak?

– Még mindig hazamehet Molly – mondta Thrunks, de lány megrázta fejét, annak ellenére, hogy láthatóan még a lábai remegtek.

– Nem akarok – dünnyögte.

– Akkor készítse elő az űrhajót! – mondta Thrunks és figyelte, ahogy Molly eltűnik az űrhajó ajtajában.

– Thrunks – érezte meg Gohan kezét a vállán – Mi folyik itt?

– Az invázió az valós, az üzenetet a műholdra küldték.

– Úgy érted, most? – kérdezte Dende, aki szinte rátapadt Gohanra.

– Korán reggel fogta Molly – intett a lány felé fejével Thrunks.

– Akkor lehet, hogy azon a bolygón, namekok élnek? Érthetetlen soha nem éreztem őket, pedig a népemből szinte bárkire rá tudok hangolódni.

– Nem tudom – felelte Thrunks – és nem tudom mi van Ifjú Sátánnal se – fordult Gohanhoz. Egyszer csak megjelent, nem tudom, mi hozta vissza, de ….

– Én is érzem – fejezte be Gohan a mondatot.

– Elemi erő sugárzik belőle – sóhajtott Thrunks, – ha most fel kéne becsülnöm az erejét... még sosem éreztem hasonlót.

– Egy biztos, sárkánygömböket megidézni, csak mágus képes, azaz Piccolo mágikus képességei teljesek – mondta alig halhatóan Dende.

– Úgy érted, hogy lehetséges?

– Hogy a két típusú harcos kiegyenlítődött, Piccoloban? – tette fel a kötői kérdést Dende

– Igen az – válaszolta meg, önmagának bizonytalan arccal – bárki vagy bármi tette ezt, az hozta vissza.

– Akármi is történt, ő Ifjú sátán – fonta keresztbe maga előtt kezét Gohan, sűrű fekete hajával játszott a szél, de szemöldökét komoran ráncolta össze – A Pokolba is követném, ha az kérné – tette hozzá végül.

– Azt hiszem, hogy ez nem kérdés – túrt bele lila fürtjeibe Thrunks – de indulás előtt ehetnénk – dörzsölte meg zavarában a saját tarkóját.

– Csillagharcosok! – emelte égnek szemeit Dende, és utasította Mr. Popót, egy igazán nagy lakoma előkészítéséhez.

Molly az utolsó kapszulát is a tárolóba tette, megnyugtatta a készülődés, és ugyanakkor ünnepélyes nosztalgiát is érzett. Őszintén kedvelte Thrunks urat, és ezek a kapszulák, leginkább az ő édesanyjának a hagyatékai voltak. Megremegett a gyomra, Thrunks úr, jelenleg, az szép fiatal férfi volt, az ábrándozós kék szemeivel. Molly teljes erejéből, próbált nem azokra lila fürtökre, és nagy szemekre gondolni. Mr. Popo hangja riasztotta fel a töprengésből, aki evésre invitálta, és követte, egyenese a palota szerű épületbe, aminek ebédlő ajtajában, megrezzenve ugrott oldalra, a ajtófélfának támaszkodva, a morcos zöld ember egyenesen vele nézett farkas szemet. S bár nem mozdult, Molly mégis ösztönösen tért ki, a nézésének az útjából is, annak ellenére, hogy Piccolo nem sok figyelmet szánt neki, leginkább csak érzéketlenül nézte, nagy ezüstös szemeivel, és szenvtelen arckifejezésével. A kínos érzés, az erőteljes csámcsogással, úgy lopózott a lány tudatában gondolataiba, mint egy egér. A két fiatal férfi, egészben nyelte szinte a tyúkokat az asztalnál, a malacokból is péklapátnyi részleteket haraptak, közben fél -fél liternyi itallal öblögetve. Maga se tudta miért kérdően Piccolora nézett.

– Hah – morogta az, és teátrális mozdulattal – elhagyta a szobát. Molly magára maradt, a válla rángatózásával, ahogy igyekezett elfojtani, a röhögését.

Dende odasétált az űrhajó előtt álló ifjú Sátánhoz, kiélvezte az érzést, ami a magas marcona társának látványa keltett benne. A szélben vitorlázó fehér köpeny, a mozdulatlan, a minden ellen ingathatatlanul álló agy zöld testen. Végtelen magabiztosságot, és biztonságérzetet sugallt, a fiatal kaminak. Éppen meg akarta szólítani, amikor az felé fordulva lenézett rá. Hiába voltak ugyanazon faj képviselői, csak derekáig ért a hatalmas harcosnak.

– Dende – tette vállára kezét, hangja lágyabban ércelt mint eddig – kérlek ébreszd fel Shenlongot, és gyűjtsetek harcosokat, minél nagyobb erővel, annál jobb!

– Igen – mondta, a kis termetű namek.

– Szeretnéd ha Goku Sant és Vegeta Sant is visszahoznánk? – kérdezte

– Hozz, bárkit vissza, akit csak tudsz! De ne küldj senkit a Khalera, amíg nem szólok! Van egy tervem – mondta végül.

 

Filmglossza: Hullahó, akció

 

Nem volt szándékomban, pont egy Dwayne Johnson filmet hozni, de ez a film annyira jól esett.

Először is nem vette túl komolyan magát, viszont cserébe extra látványos volt. Mellék vágányra tette a ciki főgonoszokat. amit ilyenkor a téma kapcsán előrángatnak és helyette kaptunk, egy kicsit más megközelítést az északi sarkról. Egy majdnem tökös főellenséget, és egy nagyon tökös majd elválik karaktert. Mellé adott egy kis morális erkölcsi ráutalást, ami még koránt sem terheli az ember lelkét. A szereplők hozzák amit kell, Chris Evanst jó volt látni, végre nem egy hős vagy antihős szerepben, látványosan élvezte, és igazán elengedte magát. Dwayne Johnson is hozta a formáját, "szerethető hős” karakterével, és jól mutat a vásznon, ezt be kell vallani. Lucy Liu kisujjból kirázta az ügynöknőt. És nagyon rendben volt a három akciózó karakter között a kémia. Nekem meglepetés volt J.K. Simon Piros egyes karaktere, eleinte furcsa érzést keltett bennem, a muszkli Miki, de közben hozott egy nagy adag szerethetőséget, sebezhetőséget, és a végén, egy szóban nagyon odateszi magát az egész figura. A történet egyszerű volt követhető, és meg voltak benne a kötelező klisék, de azért nem lett belőle giccs parádé. És ami fő, jó pár év után, számomra már idegesítő, divat hype mentes volt.

Érdemes megnézni annak: aki szimplán csak ki akar kapcsolódni, és jókat nevetni, mosolyogni. Felüdülés olyan filmet látni, ami csak film akar lenni, nem túl nőni saját magán, nem bonyolítja túl a dolgokat. Jó kis munka lett ez a film, én elégedetten álltam fel.

D-B-Z az utolsó háború: 8. Fejezet:

 Változó erők

Ganasa szíve a torkában lüktetett. Sikítani szeretett volna, vagy csak zúzni, ami a kezei közé kerül, legyen az bármi. Nem tudta mit érez, csak azt, hogy a király jelenlétének érzése, egy pillanatra felvillant, majd tova lett, akár a viharos ég villámai. Megiramodott a szoba felé, és úgy érezte, gyorsabb, mint valaha, hallotta, ahogy jelenléte meghökkentést keltett, de nem volt ideje másokkal foglalkozni. Feltépte az ajtót, megkövülve állt meg, ahogy elméje felfogta, hogy az érzése, most sem hagyta cselben, Khambala királynak hűlt helye volt, a földön pedig a húga meditált, törökülésbe helyezkedve, kezeit maga előtt összekulcsolva. A helység levegőjét, alig lehetett köhögés nélkül belélegezni a terheltségtől.

– Jesire! – szólalt meg, mikor megérezte hangjában a remegést, nyelt egyet, nem akarta, hogy húgát megijessze, kettőjük közül, ő volt a harcos, de ahogyan a látta most az előtte ülőt, attól az egész testét elöntötte a libabőr. Az arca olyan volt, akár egy kőszobor, és valami teljesen más energia áradt belőle, mint amire Ganasa egész életük soráról visszaemlékezett. Ahelyett, hogy reagált volna nővére jelenlétére, majdnem egy méterrel felemelkedett a földről, miközben egy porcikája se mozdult.

– Jesire! – ismételte önmagát, mire a lebegő nő, ránézett, és a talpra állva a padlón landolt. – Hol van atyánk? – faggatta Ganasa.

– Ő már nincs közöttünk – válaszolt Jesire, még mindig érzéketlen arccal.

– Átadta neked az erejét? – Jesiré nemlegesen ingatta a fejét.

– Nem egészen – mondta határozottan.

– Akkor, hol van?! – Ganasa kezdett dühbe gurulni, ökölbe szorította kezeit. Sosem fordult meg a fejében, hogy kezet emeljen az előtt álló nőre, de úgy érezte, nem húga áll előtte. Az kedves érzékeny, örök teremtő mágus volt, de ez a nő, hideg volt akár a jég és fenyegető. Szótlanul nézett rá.

– Hol van?! – Ganasa szinte sikított a kétségbeeséstől, ami annyira tombolt benne, hogy remegett az elszántságtól, hogy neki rohanjon a nőnek, mert csak ütni és ütni akarta, de amikor megiramodott, arcát, a zöld ujjak között találta, és a nő, együttérzéssel nézett le rá. Ragyogó szemei bár szeretettel teliséget sugároztak Ganasa felé, nem könnyeztek.

– Atyánk a legjobb döntést hozta meg – mondta, és várta, hogy a harcos, az ujjai között lenyugodjon, nem is titkoltan alkalmazta a belőle áramló mágiát.

– Össze kell hívni a véneket a nagyteremben – engedte el az arcát, hogy gyengéden vállára tegye kezét. Egy emlékkép villant be agyába, egy gyermeki vállról, fekete hajtincsekről, de a gyermek arca, nem a nővéréé volt. Megadóan sóhajtott fel, ismeretlen szeretet járta át érzékeit.

– Gohan – mosolygott, maga elé.

Ki az a Gohan? – kérdezte Ganasa.

– Nem tudom – nézett rá, Jesire, követve őt az ajtó felé.

Sajnálom az ajtót – túrt bele merev fekete hajába Ganasa.

– Ugyan... – mosolygott Jesire, és Ganasa egy pillanatra, úgy érezte, minden olyan mint rég.

– Összehívom a tanácsot – mondta végül, miközben kezdett szét válni útjuk.

– Rendben, én ott várom őket – bólintott türelmesen Jesire, és megvárta, amíg nővére alakja tova tűnik a kőből készült folyóson. Alig halhatóan sóhajtott fel, sarkon fordult, meglebbent utána, halványzöld köpenye, a sötétségbe indult, lépteit fellobbanó fáklyák köszöntötték, megvilágítva, egyszerű lila ruháját, és gondterhelt arcát. Megállt egy nagy faragott ajtó előtt, aminek fát ábrázoló egész ajtót befedő faragványát megvilágította az időközben fényes világossággá serdülő fáklyafény, és egy finom határozott mozdulattal meglökve, kitárta azt. Belépett a nagy kör alakú terembe, ami a jelenlétére reagálva, felfuttatta láva indáit az őt övező tizenkét darab oszlopon, plafonján pedig tűzgolyóként izzott fel a nap bevilágítva a tere közepén álló kőasztalt, nagy háttámlájú székeivel. Csak a terem végében álló ajtó marad titokként rejtőzködve. Egyesen odament. Egy pillanatig megállt előtte, aztán a tenyerébe mélyesztette fogait, hogy kicsorduljon lilás vére. Vérző tenyerét az ajtó közepének illesztette, mire gömbök ragyogtak fel zöldes-lila fényekben, felizzott fehér csillagjainak fénye, amik beragyogták az ajtót beborító sárkány alakját, felvillanó szemével. Robajjal tárult fel a mögötte álló félíves fülke, a meditáló köpenyes szoborral, aki tálcán kínálta a kőgömböket. A lány, lassan a tálcához lépett, megérintette a kőgömböket. Arcán végigfutott egy könnycsepp, mégis elmosolyodott.

– Hát őket is magaddal vitted atyám – suttogta.

Molly elkerekedett szemmel nézte ahogy az ég elfeketedett, és a látóhatár szélén nagy lila villámok cikáztak. Annyira robajlott minden mintha a föld bömbölne kínjában. Az előtte álló nagy ijesztő zöld ember köpenyét veszett táncra késztette a feltámadt szél. A villámok közeledni igyekeztek egymáshoz, és egy nagy gömbbe sűrűsödtek, majd egy nagy alakká kezdtek formálódni. A lány jobbra-balra nézett rémületében, így összerezzent mikor meglátta maga mellett Karint és Mr. Popot. Ahogy feszült arcukra nézett, úgy érezte talán nincs biztonságban, Megdörzsölte a szemét, amikor a villámokból, a sötétségen át, meglátott egy gigantikus sárkány fejet, szarvakkal zöld és lila pikkellyel, majd kirajzolódott a hozzá tartozó test is. A mély hangján érthetetlen nyelven szólalt meg, miközben az előtte álló Piccolo testét, mintha transzba rántotta volna. Ahogy beszéltek zagyvaságnak hatott a lány fülének, mégis a mellette állók viselkedése miatt aggódott. Mind a hárman ugrásra készen álltak, mint a csapdát szimatoló vad. A zavaros beszéd egy hirtelen abba maradt, és lány fülét, fémes zaj csapta meg, a következő másodpercben, már jóval húsz méterrel arrébb találta magát, a „macska” háta mögött. A testével védte őt, rövidesen az okát is meglátta. A kyborg testrészei a földön hevertek, szétnyílt virágszirmokként eltorzulva. A kávéscsésze kövein egy fiatal férfi térdelt, világos lila hosszú haja az arcába omlott, a gerincéről vér csöpögött a szétszaggatott fehér ingre, a nadrág felhasadt feszülő izmoktól a lábain. A ruha amit az öregember viselt, szinte lemállott a testről. Feltápászkodott, egy hanyag fejmozdulattal arrébb libbentette kék szeméből lágy hajtincseit és egyenesen Mollyra nézett. A lány a szájához kapta kisujját, és úgy érezte egészen a hajszálai végéig lángra gyúlt az egész arca.

– Maradjon ott Molly, egyelőre! – utasította.

– Ismerjük egymást? – dadogta zavarában a lány. Nem kapott választ. Az ismeretlen férfi megfordult, és közvetlen közelről figyelte, az újra induló beszélgetést, a sárkány és a még mindig transzban lévő zöld ember között. A villámok újra cikázni kezdtek, és vészjóslóan torkoltak egymásba, egyre jobban sűrűsödni kezdtek, egyértelműen két gömbbe oszolva. Lassan kialakult két testforma, de a villámok miatt keletkezett besűrűsödött fény miatt, a lány csak azt tudta kivenni, hogy egy magasabb a másik kisebb. Amikor a fény elviselhetővé vált, a két alak egy fiatal fekete hajú férfi, és egy másik sokkal finomabb arcvonású és kisebb zöld ember állt a köveken.

– Ó mindenható nagyuram! – hallotta meg a fekete bőrű szolgáló örömtől és sírástól elcsukló hangját.

– Mr. Popo, Karin sama! – válaszolt alig hallhatóan, a kisebb zöld ember, finoman Mollyékra mosolygott, magas fehér tunikát viselt, szelíden leomló, magas habos nyakú királykék köpennyel.

Óh Piccolo San! – meresztette a már lassan földről felemelkedő, jóval nagyobb másik zöld emberre a csodálkozástól kitágult szemeit.

– Ifjú Sátán! – kiáltott a lebegő alak felé, a fekete hajú férfi, sötét szempilláiról, egy könnycsepp szaladt le, hogy az állán át a földre pottyanjon. Ökölbe szorította vastag ökleit.

- Nahát! – szaladt ki száján a lánynak, mikor észrevette, hogy fekete hajú férfi öltözéke, megszólalásig azonos, a véleménye szerint eléggé goromba, transzban lebegő zöld emberével. Az egyetlen különbség a mellkasán viselt jelvény volt. A sárkány felmorajlott, a lilás villámok körülölelték, ezzel egy időben Sátán teste is felemelkedett, egészen magasra.

- Ifjú Sátán! – kiáltott újra a fekete hajú férfi, de a zöld ember teste meg se moccant. A villámok őt is teljesen körbefogták, teste Krisztus pózban lebegett. Turbános fejét békésen vállára billentette, miközben beleveszett egy lila fényrobbanásba, amikben megjelentek a gömbök körülötte, egy pillanat alatt nyelte el őket a teste, miközben ő meg sem rezzent. Az ég olyan gyorsan kitisztult, amilyen gyorsan pár perce elöntötte a sötétség, Sátán teste a kövekre zuhant, Mollyn kívül, aki sokkban állt mint egy kőszobor, mindenki hozzá rohant.

– Ifjú Sátán!? – mondta halkan a fekete hajú férfi, miközben gyengéden felfordította a tehetetlen testet. Egymásra néztek a kisebb zöld emberrel.

– Létezik Dende, hogy békésen alszik? – kérdezte a fekete hajú, miközben gyengéden megfogta a fekvő vállát.

Elméletileg nem, de az sem lehetne, hogy te és én, most itt vagyunk.

– Ifjú Sátán! – rázta meg finoman Piccolo vállát a tömés alatt, mire az felnyitotta nagy mélyen ülő szemeit. Amikor meglátta a fiatal férfi fekete szemeit agresszív egyenes fekete haját, és enyhén aggódó arcát, régen érzett ösztön áradt szét testében. Ráfogott, az öt rázogató erős alkarra, és végre elhitte, hogy van értelme kimondani, több száz elfelejtett év után, a számára legfontosabb nevet:

„Gohan!”