A könyvesbolt(Givenne naplója, ki tudja hanyadik fejezet)

Azt hiszem túl naiv vagyok, hiába telt el húsz év, még most sem ismerem, ki sem ezt a világot, sem védelmezőm szándékait. Önmagammal sem vagyok tisztában, még ha most jól is érzem magam, ebben a furcsa könyvesboltban, a ropogós frissen nyomtatott papír illatban.

-Vajon mit akarhat, a „herceg”, az én hercegem? – mosolygok keserűen. Belekortyolok a teámba, ami épp olyan savanyú, mint, a kedvem. Alig ismerem a herceget, és mégis jobban ismerem, lassan saját magamnál is. A herceg, aki úgy váltogatja külsejét, akár egy őrült színművész. Nem mondanám barátomnak, mélyebb a kapcsolatunk annál, valami kortalan, nehéz leírni, Ők odaát értik, mert a lelkek másképp értenek. A sok év alatt, miközben felnőttem szolgálatában, csak egyszer láttam, de mélyen beleégett retinámban, légies magas alakja, keskeny válla, és az arra leeresztett szőkén összetűzött haja. Furcsa fekete kabátja, büszke arckifejezése, és tüzesen szomorú szeme, ami szinte átlátszóan kék volt. Azt hiszem Tolkien az ilyen hatalmasságokról mintázhatta a tündéket regényeiben. Ez hatalmasság kétségkívül, rendkívüli volt, rettegtek tőle a holtak, mind a két világban, és én ezért voltam védett. Amadeus járt a fejemben, a lángoló vágy a szemében, ami kialudt, ki kellett aludnia, az első perctől tudtam, hogy meg fog történni. Édes kósza lélek, egy percig se hibáztatom. Szeretem, örökre szeretni is fogom, a csupasz lélek ilyen, képtelen a harag őrzésére, csak engedi a másikat, ha engedni kell. A másik lehetőség, most nem érdekelt, elvileg lehetséges volt, de Amadeus, nem volt több, egy törvénytelenül, átlopózó kísértetnél, ha a világ realizmusának tekintetével nézzük. Másrészt, nem hagyott nyugodni a tudat, hogy a herceg, vagy annyira vak, hogy nem vette észre, az áthágásait, vagy szándékosan engedte, hogy tegye, amit az akarata diktál. Nyilván nem torolja meg, vétkeit, arról már hallottam volna, és valószínűleg ki is álltam volna, a kedves mellett. A drága, szenvedélyes lelkem, nem volt képes ilyen változásokra, bár lehet, hogy tévedek. Negyed emberöltő alatt, ki tudja milyen erőt képes összegyűjteni, az elhunyt lelke, az élet és halál mezsgyéjén. Az ő kívánsága volt, hogy kísérjem a férfit a figyelmemmel, ami az élők síkján nálam annyit jelentett: „Figyeld, minden cselekedetét, de ne avatkozz bele.” Akkor még nem is sejtettem, hogy miért, de mihelyt kiderült óhaja, bizony odalett kellemes társasága. Elment, és csak remélni tudom, hogy tovább lépett, hiszen már nincs egyedül. Azt hiszem, a haragja, amit, az utána maradt barátok cselekedetei uszítottak, is lecsillapodott. Így hát, megtettem, amit kért, figyeltem a férfit, és kinyomoztam, mindent, amit csak lehetett róla. A testi adottságtól, egészen a lelkiekig. Egy csendes, és kedves ember volt, így leegyszerűsítve.

A meglepetés igazán akkor ért, mikor betértem ebbe a könyvesboltba. Sosem tudtam, hogy itt is van könyvesbolt, az, hogy kísértetiesen hasonlít a világra, ez az univerzum, azt már megtanultam, de eddig, a sok hely ahol jártam, az erre nem tér ki, és ennek egyértelmű oka volt, itt én nem tudtam olvasni. Már jó párszor próbáltam, hiszen a történetek, mindig elcsábítanak, annyira, hogy még a matek képleteket is automatikusan elolvasom, pedig azt világ életemben utáltam. Feszülten néztem körbe, a könyves polcok, között, egy asszony nézelődött a kislányával. Az utcajátékos kislány, rámosolyogtam, és ő visszaintegetett. Még Amadeussal voltam, mikor összefutottunk a karnevál alatt és a gyermek felkért egy bájos játékháborúra. Az édesanyja is rám mosolygott, majd ború terült az arcára, és az asztalomhoz sétáltak, egy fekete borítójú könyvet szorongatott.

- Egy úr, az imént azt kérte, hogy ezt adjam át – mondta.

- Rendben – válaszoltam, és átvettem a könyvet, de ő még mindig nézett.

- Tudok segíteni? – kérdeztem megszokásból, nem lenne, ő az első elhunyt, aki ideiglenes kalandmegbízással közeledik felém, de csupán a kislány nyelt egy nagyot, magyarázatképpen, és nagy csodálkozó szemekkel hátráltak.

-Várjatok!  – mondtam hirtelen, és ösztönösen felálltam félig az asztaltól, mire a két rám tekintő, de hátráló alak megtorpant.

- Ki küldte a könyvet? – a kislány kérdően nézett fel anyjára, kis fehér ruhájában, aki csak bólintásával jelezte, hogy válaszolhat neki.

- Hát „Ő” ! – mondta, határozott egyértelműségének, kiemelt apró karjával, és ujjával adva hitelt. A kosarak felé mutatott. Igen, óriási bevásárló kosarak voltak, csordulásig teleborítva, különböző színű, és vastagságú könyvekkel. Mint ha egy könyvturkálóban lenne, úgy matatott benne a csontos kéz. Néha próbaként, egyet-egyet felemelve, a hatalmas tenyerébe véve, vizsgálta a férfi, a friss illatú lapokat. A szemüvegén visszaköszöntek,a fehér lapra a fekete betűk. Dühösen néztem. Résnyire kinyíló ajkai, és a lapok fölött, ide-oda cikázó szeme, egyértelművé tette, hogy képes volt amire én nem; olvasott. Mégsem volt, mérgem féktelen, hullámos hajáról, csontos alkatáról, magas szikárságából, tagadhatatlanul árulkodott, hogy nyomozásom tárgya volt. Sajnálni, sőt magamat is meglepve félteni kezdtem. Nem! Nem lett volna szabad, itt lennie, ha itt élő embert láttam, annak sose volt jó vége. Azaz hamarosan halált hozott az illetőre, és nem akartam, egy újabb balszerencsét megelőző érzéket. Hagytam, hogy ne vegyen észre, vagy is inkább azt mondanám, nem csatlakoztam hozzá. Hiszen észrevett, és nyilván valamit a tudtomra akart adni, mi másért került volna kezembe a könyv. Tanácstalanul néztem anyára, és lányára, ha lett volna hova nézni, de már eltűntek. Miért is lepett volna meg, hülye kísértet tulajdonság, az egyik pillanatban, még ott vannak a másikban nem. Így zavartan, ültem le asztalomhoz, és ütöttem fel a könyvet, ahol önként nyílt ki, a papírlapnak köszönhetően, és rajta az üzenet, precíz határozott, erősen ívelt írással. Hófehéren mosolygott rám, én pedig csikorgattam mérgemben a fogam. Tudtam, hogy értenem kellene, a mondatot, tudtam, hogy fontos, és mégis csak a betűket láttam, még csak egy szószerkezetet sem tudtam értelmezni, nem még az üzenetet.

A hűvös levegő, megcsapott, a férfi kilépett az üzlet ajtaján, és én már csak távozó alakját láttam. Megkérdezhettem volna, ha akarom, még utána mehettem volna, de nem akartam. Én nem. Most nem. Csak egy valamiben voltam biztos, ha ebből a kalandból visszatérek, az első dolgom az lesz, hogy kiderítsem, egyáltalán életben van - e még.

Ha újra látlak!

Givenne, mind a tíz körmével kapaszkodott, a férfi bordáiba, fejét hátához horgasztotta, így nem érte a szél, miközben a motor vadul hasított az éjszakába. Rémálmai megvalósultak könnycseppjeit felszárította a szél, meztelen vállait óvón, be – be takarta a bőrkabát, ami, vitorlaként feszült a sebesség fenyegető erejétől. Próbált nem remegni, és visszafognia hányingerét, mert az édes, gyomorforgató bűz, még mindig ott lappangott az orrában, és a csontok csörömpölése, mint valami eszement kereplő visszhangzott dobhártyájában. Ha kinyitotta szemét, még szembe köszöntek a száguldó utcalápák, a nyomukban pedig rohanó köd hömpölygött, mintha csak az egész világot akarta  volna elválasztani, kettejük, és az elborult emberiség között. Felfelé, mentek, megszűnt minden fény, s bár nem világított a Harley lámpája, a sofőr nem tévesztette el az irányt. A fellegek elborították az éjszaka csillagait, így nem volt élő, s talán holt sem, aki láthatta őket, ahogy haladnak a romok felé. A tenger háborgott, ki-ki csapott a sziklákra, a szél pedig, eljátszott fákkal, míg végül a leveleik, némi küzdelem után, hagyták magukat, néha ágastul kicsavarni. A motor megállt, a férfi, minden kérdés nélkül kilépett a nyeregből, a nő épp hogy arrébb tudott hajolni, dacos mozdulata elől. Egyenest a sziklás part végéig vágtatott a férfi. Belebámult habokba, kezét tétlenül, maga mellé engedte úgy állt ott, mint aki ugrani készült, és csak a mélységet nézte, dacolva a széllel, és mintha a hullámok, valami parancsot követnének, kerülték testét, egyszer sem csapva dühüket arcába.
Givenne megállt, hosszú hajzuhatagát kifésülte a szél. Elnézte, megmentőjét. Sosem látta még, és jelenleg, rémálma, egyetlen szépnek nevezhető pontja volt. Fenyegetően fekete acélosságával, a vértől csöpögő ujjaival, már groteszk látvány volt, fekete bakancsáról, még nem is beszélve. A nő mégis elmosolyodott, és közelebb ment, megkereste a majdnem szélcsendes zugot a férfi háta mögött. Megérintette vállát, és majdnem lábujjhegyre kellet támaszkodnia. Ő is meglepődött, az álmaimban alacsonyabb társa emlékezett. Miközben kísérője, megfordult, a nő arca megmerevedett, az arc a régi volt, hófehér maszk fekete áthúzott szemekkel, mosolyra kunkorodó cinikus száj, ami oly szomorúan, végződött falánk kétségbeesésbe. Ashe volt, de mégsem ő, a fekete szemgödrökből, szomorú kékség csillogott, és igen, talán könnyek. Keserű patakok, száradtak fel az arcon. 
 - Ki vagyok? – kérdezte, egészen közel hajolva a lány arcához, kócos szőke hajtincsei, határozott arcába, kék szemébe tolakodtak. Hagyta, hogy lány félénk ujjai, végig tapogassák arcán,a nedves patakokat.
- Meg tudod mondani, hogy ki vagyok én? – folytatta – Mert én, oly sok, minden voltam, és még sem voltam semmi, és most én nem tudom, hogy most ki vagyok.
- Te vagy Ashe – nézett a szemébe a nő, és a férfi nem tudta, hogy miért fogta meg a kezét.
- Én vagyok Ashe – ismételte remegő, mély hangján, ami inkább hangzott mennydörgésnek, mintsem emberi suttogásnak.

Szellemek háza

Tipikus, költözzünk, be egy szép nagy házba, de csak úgy, hogy tudjuk, szellemek lakják film.

Hiánypótló, végre egy újabb, viktoriánus stílusú „horror”. Azon felül nem több. Szellemek bár vannak, igazán jelentőségű talán kettő. A történet sem vérzik több sebből. Azonban, nekem nem volt halálosan megdöbbentő a dokis fordulat, a történet háromnegyedénél. A bosszúálló katona szelleme, kicsit meglepett, de abból lehetett volna akár több száz is, egyszerre. A ház gyönyörű, Helen Mirren hozza az elvártat,a hogy Jason Clarke, és Sarah Snook is. Volt itt ebben a filmben, minden, szellemek, „démoni” megszállás, rejtélyek. Sőt még jellemfejlődésen átesett, főhős is. Szépen össze szedtek, minden apróságot, amitől jó kell, hogy legyen a film. A képi világ kitűnő, a hangulat remek. Néha meg is ijedünk, mert, hogy így kell, de nekem valami hiányzik. Kicsit úgy éreztem, mintha, Del Toro koppintást néznék, leszámítva a mesterre jellemző, háromnegyedes fordulatokat, és pikáns karaktereket. Mert a film fordulata, igen csak egyenes és becsületes volt, nem mint Del Toro Bíborhegyénél például. A karaktereknél, ebben főleg Sarah Winchesternél, nagyon bele lehetett volna menni, mert nem mindenki űzi hobbiként az asztaltáncoltatást, főként a miértjét. Helyette megkaptuk az orvost, akit igencsak kiveséznek az alkotók. Ez a film annyira jó lehetett volna, de nem lett az. Mindenből kapunk egy kicsit, de nem eleget. Valahogy a hangulat elcsúszott, néha az az érzés lett rajtam úrrá, hogy össze kéne gyúrni, az Átok, a Bíborhegy, és a Szellemek háza c. filmeket, és megkapnánk a tökéletes „ misztikus horror” kategóriát. Mert jók, jók, de önmagukban nem állják meg a helyüket. Valami apróság, mind a háromból hiányzik.

Volt egyszer egy március

Marius Crowen Írói alkotásai: Kis felség

Marius Crowen Írói alkotásai: Kis felség: Hagyom, hogy fejed pihenjen ölemben. Ujjaim barázdát, szántanak, Búza rengetegben. Hallgatsz csak, csak hallgatsz. S...

Kis felség

Hagyom, hogy fejed

pihenjen ölemben.

Ujjaim barázdát, szántanak,

Búza rengetegben.

Hallgatsz csak, csak hallgatsz.

Szuszogásod beszél.

Lehunyt szemeiden,

Álom mendegél.

Felejtést hordó nedve,

Lecsordul ajkaidon.

S te vágtatsz,

A nyugvó horizonton.

Szilaj paripád,

Hegyek porán lép.

Előtted, térdre borul

A szabad nép.

Arany koronáddal,

Nem kél birokra a nap.

Mert te,

Te nagy király vagy!

Összerezzensz, csak épp.

Ajkad büszkén mosolyodik.

S én, csak nézem, ahogy

Felséged álmodik.