Ha újra látlak!

Givenne, mind a tíz körmével kapaszkodott, a férfi bordáiba, fejét hátához horgasztotta, így nem érte a szél, miközben a motor vadul hasított az éjszakába. Rémálmai megvalósultak könnycseppjeit felszárította a szél, meztelen vállait óvón, be – be takarta a bőrkabát, ami, vitorlaként feszült a sebesség fenyegető erejétől. Próbált nem remegni, és visszafognia hányingerét, mert az édes, gyomorforgató bűz, még mindig ott lappangott az orrában, és a csontok csörömpölése, mint valami eszement kereplő visszhangzott dobhártyájában. Ha kinyitotta szemét, még szembe köszöntek a száguldó utcalápák, a nyomukban pedig rohanó köd hömpölygött, mintha csak az egész világot akarta  volna elválasztani, kettejük, és az elborult emberiség között. Felfelé, mentek, megszűnt minden fény, s bár nem világított a Harley lámpája, a sofőr nem tévesztette el az irányt. A fellegek elborították az éjszaka csillagait, így nem volt élő, s talán holt sem, aki láthatta őket, ahogy haladnak a romok felé. A tenger háborgott, ki-ki csapott a sziklákra, a szél pedig, eljátszott fákkal, míg végül a leveleik, némi küzdelem után, hagyták magukat, néha ágastul kicsavarni. A motor megállt, a férfi, minden kérdés nélkül kilépett a nyeregből, a nő épp hogy arrébb tudott hajolni, dacos mozdulata elől. Egyenest a sziklás part végéig vágtatott a férfi. Belebámult habokba, kezét tétlenül, maga mellé engedte úgy állt ott, mint aki ugrani készült, és csak a mélységet nézte, dacolva a széllel, és mintha a hullámok, valami parancsot követnének, kerülték testét, egyszer sem csapva dühüket arcába.
Givenne megállt, hosszú hajzuhatagát kifésülte a szél. Elnézte, megmentőjét. Sosem látta még, és jelenleg, rémálma, egyetlen szépnek nevezhető pontja volt. Fenyegetően fekete acélosságával, a vértől csöpögő ujjaival, már groteszk látvány volt, fekete bakancsáról, még nem is beszélve. A nő mégis elmosolyodott, és közelebb ment, megkereste a majdnem szélcsendes zugot a férfi háta mögött. Megérintette vállát, és majdnem lábujjhegyre kellet támaszkodnia. Ő is meglepődött, az álmaimban alacsonyabb társa emlékezett. Miközben kísérője, megfordult, a nő arca megmerevedett, az arc a régi volt, hófehér maszk fekete áthúzott szemekkel, mosolyra kunkorodó cinikus száj, ami oly szomorúan, végződött falánk kétségbeesésbe. Ashe volt, de mégsem ő, a fekete szemgödrökből, szomorú kékség csillogott, és igen, talán könnyek. Keserű patakok, száradtak fel az arcon. 
 - Ki vagyok? – kérdezte, egészen közel hajolva a lány arcához, kócos szőke hajtincsei, határozott arcába, kék szemébe tolakodtak. Hagyta, hogy lány félénk ujjai, végig tapogassák arcán,a nedves patakokat.
- Meg tudod mondani, hogy ki vagyok én? – folytatta – Mert én, oly sok, minden voltam, és még sem voltam semmi, és most én nem tudom, hogy most ki vagyok.
- Te vagy Ashe – nézett a szemébe a nő, és a férfi nem tudta, hogy miért fogta meg a kezét.
- Én vagyok Ashe – ismételte remegő, mély hangján, ami inkább hangzott mennydörgésnek, mintsem emberi suttogásnak.