Kalapács a kézben

 Bár ne léptem volna, soha 

 a szobába.

Tükrökkel teli, 

hívogatva engem 

hozzád.

Olyan véletlen volt, 

hogy beléd botoltam.

Átok vezette utam, 

kacajod felé,

a  tükrökben.

Csillogtak, és néhányuk

oly édesnek kínált téged, 

de kétkedést szült,

édes mosolyuk.

Ezért porrá tört szilánkuk

kalapácsom alatt.

S te nem voltál

ott.

Csak léptem és törtem,

véres kézzel.

Előttem ott álltál,

a végén.

Megszült az elmém

felépítettelek.

Megálltam.

Összetörtem, az utolsó tükröt is.

Fekete belsejét,

érintve jöttem rá,

sosem voltál 

ott.

2024.1.20.

Azok a régi szilveszterek:

 

Édesanyám babonás volt. Ha az év nagy részében nem is, de szilveszterkor Fanta és Coca-cola is került a poharakba. Melléjük készítve a vodka, és a vörösbor is, egy-két üveg igazi magyar házipálinkával. Két nappal hamarabb sütött, és mindig ott mosolygott a sok pogácsa és keksztekercs legtöbbszőr zserbó kíséretében az asztalon, közvetlenül a nagy gondossággal kiválasztott és feldíszített karácsonyfa mellett. Az asztal másik felén a vendégváró szendvicsek sajtos illata csábította a betévedt idegent. Az újévi étel mindig a lencsefőzelék volt, az nem maradhatott el, és főételnek, bármi jöhetett, csak malacból legyen, ezt legtöbbszőr hurka -kolbász krumpli pürével jelentette, de nem egyszer volt, húsklopfolótól hangos a konyha, mert készült a ropogós rántott hús. Malacot kellett enni, mert az kitúrta a jövő év szerencséjét, a lencse meg vagyont hozott a házhoz. Na és persze ott volt anyám francia salátája, amibe még úgy magába is belefeledkezett az ember. A főzést mindig az év utolsó napjára hagytuk, mert csak estére kellett kicsinosítani magát az embernek. A ház meg már Szentestére is csillogott a tisztaságtól, mint Salamon „ ...” És ennek, bizony gyertyaszentelőig ki kellett tartania, legalább is a nagyjának, mert addig nagytakarítás szóba se jöhetett. Olyan este hat felé, aztán a ház népe is megvacsorázott és a nappaliba lévő asztalra a család nő tagjai, a vendégvárók egy részét felszolgálták. Kabarét néztünk immár szépen felöltözve legtöbbször. Akkoriban nem is nagyon volt mást nézni. Kártyáztunk, társasjátékoztunk, de szigorúan senki nem aludhatott éjfélig, és előre sem kívánhattunk egymásnak „Boldog Új Évet”, mert az vonzotta a balszerencsét. Felálltunk a Himnusznál, és tűzijátékot is csak a tévében néztünk. A falu csendes volt, még részegen se tántorgott senki az utcákon. Valahogy nem illett. A család feje, a „Férfi” felbontotta a Pezsgőt, ő mondta el az első év köszöntést közvetlenül koccintás előtt és mindenki ivott belőle, olyan öt éves kor fölött, csak úgy módjával. Ugyanis úgy gondolták, hogyha az új évre egy nő köszön rá először, az egész ház népére balszerencsét hoz. Ezek után, már az álmos gyerekek elmehettek aludni, egy külön szobába. Azután a felnőttek kinyitották a ház ajtaját, úgy várták az új évet köszöntőket. Általában csak azok nem járták a baráti házakat, ahol a kicsi gyermekeket nem tudták kire bízni. Az ajtón, mindig férfi látogató lépett be először, és ő köszöntötte a vendégváró családot, mert ha nő lépett be az új esztendővel először, megint csak nagyon rosszat hozott magával. Aztán a karácsonyfát körül ülve, a felnőttek megbeszélték a múlt  és régi esztendőkön megtörtént legtöbbszőr mulatságos eseményeket. Jókedvűnek lenni kötelező volt, mint ahogy az édességet majszolgatni is, mert az hozta meg az új esztendőbe a szerelmet, és a jókedvet. Aztán pirkadatra már mindenki elkezdte a következő nap munkáját az otthonában, és elsején, mindig olyan cselekedeteket tett, amiket egész évben csinálni akart, mert úgy tartották, hogy amilyen az év első napja, olyan lesz az egész év is. Az ok még igazi babonás szilveszterek voltak.

Fordított történet

 

Csodálatos szabad életed lenne, szép családdal. De az ívóvizeddel vigyázni kell, mert a csapból, szembe sétál veled, petpalack, fekália, műtrágya, de van, hogy elpusztult tetem is. Előfordul, hogy a gyerekeidet elengeded játszani, de estére már a fele sem tér haza. Nem látod soha többet őket. Egy nap az otthonodban szörnyetegek üldöznek, hatalmas fogakkal, és ha megfognak marcangolnak. Aztán egy éles fájdalom, és csak sötétség, örök sötétség. A szörnyetegek uralkodói, pedig áldomást isznak ,és megesznek. Túlszaporodás van, és a te vagy a következő.

Lángoló Istenimádat: I. Az eretnekek üldözése

 

Előre leszögezem, én is keresztény vagyok, habár akaratomon kívül kereszteltek meg, mint mondjuk általában a gyerekeket. Hiszem azt, hogy van valami vagy valaki, aki uralkodik a világunknak nevezhető rendszeren. A vallásra úgy tekintek, mint bölcs okító iratok összességére, legyen az bármilyen vallásé is. Az egyházak saját meglátásom szerint inkább nyerészkedés és hatalom intézményei. A legnagyobb probléma velük, hogy emberek irányítják, és mint tudjuk minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Ezennel szálljunk alá a „sötét” középkorba, ahol az emberek még úgy gondolták, hogy a papok kapcsolatban állnak a természetfelettivel, és befolyásolni is tudják azt. Vakon hitek a csodákban, mint pl. a szent ereklyék csodatévő erejében, amik furcsa módon gomba mód szaporodni kezdtek, miközben a hívek adományokkal árasztották el az atyákat. Ennek köszönhetően az egyház óriási vagyonra tett szert, arról nem is beszélve, hogy óriási szerepe volt a feudális társadalom megszilárdításában, hiszen vak engedelmességre buzdította köznépet, és spirituális félelemben tartotta, mert jaj lett volna, ha földesurai ellen vétkeznek, mert Krisztus szerint kellett élniük, természetesen szegénységben és jámborságban.

Az egyháziak bort ittak és vizet prédikáltak, miközben megkapták pl. a nekik járó kötelező tizedet. Bőszen harácsoltak, élvezték a vagyont, és ha kevésnek tartották, a jobbágyok falvait fosztogatták Isten nevében. Az egyházi tisztségeket áruba bocsátották és csak nemesi származású embereket engedtek a köreikbe. Ebből következik, hogy cselekedeteikkel szemben álltak, más spirituális nézeteket való közösségekkel, amik az időszámításunk előtti korszaktól már jelen voltak a lakosság életében, mint például, a gnosztikusok és őskeresztények. A gnosztikus nézeteket követő „szekták” már az evangéliumok keletkezése idején, léteztek, világfelfogásuk,a jó és gonosz örök párharcára épült, és számukra a katolikus pápai egyház, többek között, a világi életvitele miatt, a gonosz elvilági birodalmának egyik testet öltése volt, és feladatuknak érezték harcolni a gonosz ellen, és hitték, hogy az Armageddon csatája még az életükben bekövetkezik, ahol az akkori világ megsemmisül, és a jó és rossz közötti egyensúly helyre áll, és minden jó hívő a mennyben köt ki.. Hitrendszerük az akkori teljes szentírásra épült, az apokrif világi emberek által nem engedélyezett könyvekkel együtt. Ugyanis az eredeti szövegeket, valamikor 382 és 397 között enyhén kifejezve is cenzúrázták, kanonizálták. De ebben időszakban még javában beszélhetünk őskeresztényekről is, akik csak az evangéliumi tanítás szerint éltek.

Ténylegesen eretnekek, valamikor 11-12 században jelentek meg, mint a teljes emberi egyenlőség, vagyonközösség hirdetői, a nemeket is ideszámítva, náluk a nők is prédikálhattak vagy állhattak szerzetesnek. „Elit” csoportjuk a „Perfektek” közössége volt, akik tényleges apostoli életet éltek, szőrcsuhákban jártak, nem éltek nemi életet, és szent cselekedetnek tartották az önkéntes éhhalált. Céljuk egyértelműen a társadalmi egyenlőség kivívása, és a egyház világi uralmától való megfosztása volt. Tevékenységük fő színtere a középkori város volt, ahol a gazdagabb városi réteg, érdekeitől függően hol az egyház, hol az eretnekek oldalára állt.

A helyzetre az apostoli egyház vezetősége kétféle megoldásban gondolkozott. Az egyik megoldás Szent Ágoston felvetése volt, miszerint a problémát meg kell oldani, de nem szabad kiirtani az eretnekeket, hiszen Krisztus egyházának távol kell tartania magát, a gyilkosságoktól. Jézus egyháza nem ölhet. A másik nézet Szent Jeromosé volt, miszerint ki lehet írtatni az eretnekeket, mert tévhitben élnek, és a megölésükkel mennybe kerülhet majd a lelkük.

Az egyház végül is a Jeromos -féle álláspontot hirdette ki, így a vallási dogmák bizonyítására, az eretnekeket nyilvánosan boszorkánysággal vádolták meg. 1220-1239 között II. Frigyes a „szent római birodalom császára” számos eretnek törvényt adott ki. Többek között azt, hogyha az eretnek bevallotta bűneit, akkor életfogytiglan börtön, tagadás esetén máglya halál járt. Az eretnekek családtagjai pedig harmad íziglen, olyan kétszáz -háromszáz évig, semmilyen közhivatalt nem tölthettek be. Kivéve ha ők jelentették a rokont, mert akkor halhatatlan lelki jutalmakban részesültek. Az eretnekeket védelmezőkre, teljes vagyonelkobzás járt, házaikat lerombolták, és nem lehetett a helyükre más házat építeni. Az egyház rendházaiban, saját törvényszékeket és börtönöket létesített az eretnekek számára. Az ellenük felhozott vád a következő volt: Titkos összejövetelek tartottak, amelyeken féktelen kicsapongások voltak, és kenyér helyett gyermeket áldoztak. A perfectek módszereit, az egyház, átvitte a saját maga részére, és megalapította a cisztercita kolduló szerzetesi rendet és rendhálózatot, a tizenharmadik században. Az egyház végül 1184-ben törvényesen is kiátkozta az eretnekeket, majd a II. Frigyes által hozott törvényeket fokozatosan szigorították. Hamarosan az összes eretnekre halál várt, és akik pártolták, vagy esetleg bújtatták őket, is automatikusan eretneknek számítottak. Az egyház berkeiben a radikális ferencesek fellázattak, a szegénységi fogadalom be nem tartása miatt, így a század közepén XXII. János pápa, elrendelte az üldöztetésüket. A szent földön keresztes hadjáratokban harcoló templomos lovagok sem jártak másképpen, akik kétszáz év leforgása alatt óriási vagyonra és nagy befolyásra tettek szert. Szép Fülöp francia király kérésére a pápa őket is eretneknek nyilvánította, és feloszlatta a rendet.

A magyarországi eretnekeket először a tizenegyedik századi forrásokban emlegetik. Az 1348-49-es pestis járvány hatására megjelentek a flabellánsok, akik magukat ostorozva jelentek meg az utakon, társadalmi, és mindenki számára nyilvános bűnbánatra szólítva fel a híveket. Mozgalmuk óriási mérteket öltött. Természetesen az egyház elrendelte az ő üldöztetésüket is, ami a kiirtásukat eredményezte. Az 1300-as évek elején, megjelentek a Valdens eretnekek, akik a nép nyelvére fordították a szentírást, ami akkor még tiltott volt, így az egyház pert indított ellenük, ami végeztével az egyház visszafogadta őket, de a csuhályukon, örökös megkülönböztetésül, egy kék keresztet kellett viselniük, a miséket is köznéptől elkülönítve hallgathatták, házakat, ahol gyülekeztek földig rombolták, temetőikből elhunytjaikat kiásták, és porrá égették a maradványaikat. A husziták 1420-as években a dél vidéken és a Tiszántúlon jelentek meg.

A kor nagy eretnek üldözője Marekkei Jakab volt, aki saját bevallása szerint 25000 eretneket térített vissza, de a Pécsiek annyira „szerették” hogy kiüldözték a városból. Megjelentek a nyilvános könyvégetések, amikben a más nézetű könyveket elégette az egyház, itt említeném meg, hogy ez ma még cenzúra képében létezik, vannak a hívők számára tiltott könyvek, mint például az új gondolkodók könyvei vagy más világnézetet képviselő irodalom.

1279-ben az anyakirályné, elrendelte a eretnekek törvény elé állítását, mert megtagadták, a tized kifizetését. A Ferences-Domonkos kolostorokat, az egyház kifejezetten az inkvizíciónak alapította.

1184 után elárasztották Európa városait az inkvizítorok. Amikor az inkvizítor egy városba ért papokkal és fegyveresekkel, össze gyűjtötték a város lakosságát. A hatalma korlátlan volt. A város főterén kihirdették a rendeletet: aki harminc belül meggyónja bűneit, annak a legsúlyosabb bűnökben megkegyelmeznek. Az embereknek feljelentési kötelessége volt, ha tudott eretnekről és nem jelentette, rá is lesújtott az inkvizíció. A városok egyébként is tele voltak besúgókkal. A gazdagok kiválthatták magukat, esküdteket tudtak vásárolni, és ha meg volt a számuk kiválthatták magukat. Később már csak a vádlott vallomása számított. Ez szintén jó okot adott az egyházi harácsolásra. A katolikus egyház a reformáció idején, boszorkányoknak kiáltotta ki a protestánsokat és így Kálvin is Luther híveit is üldözte.

Ha egy ember esetében felmerült az eretnekség gyanúja, évekig tartó inkvizíciós trágyalások vették kezdetüket, ez alatt a vádlott végig börtönben ült, embertelen körülmények között. Férgek, patkányok társaságában éltek folyamatos sötétségben, és a cella akkora volt sokszor, hogy megfordulni is alig lehetett benne, sokszor lefeküdni sem volt lehetséges. Elterjedt módszer volt a folyamatos éheztetés és alvás megvonás.az ismétlődő kínzások mellett. Megszokott volt az is, hogy a fal és a padló háromszögletű felfelé forduló lecekkel volt borítva azokon tudott csak járni az elitélt, illetve a fa vagy vasszerkezetre kötözés. A falba vájt kis üregekbe rakás, ahol nem tudtak mozogni, vagy a mély száraz kútba engedés, ahonnan csak a tárgyalások idejére húzták ki őket is a mindennapok része volt. A nemi erőszak is általános jelenség volt, ha egy nő emiatt várandós lett, a gyermeket az ördögre fogták. Az eretnekekhez átálló egyháziakat a Vade in peace-szel büntették. Azaz befalazták és életük végéig, egy lukon keresztül etették, és itatták őket. Már ebben az időszakban megjelenik, mind a víz és mind a méregpróba kínzási módszere is.

Vallási ünnepen, A Sermo generális szertartásán, vasárnap reggel a város főtemplomába és a templom előtti téren hirdették ki a tárgyalások eredményét. Az ünnepségen résztvevő hívek, jutalmul negyven napos bűnbocsánatot kaptak.

Az ünnep kezdetén, harangzúgásra lassú menetben megjelent az inkvizítor, utána a jelenlévő magas rangú tisztségviselők, aztán a papok, majd őket követték a vallomást tévő eretnekek. A gyorsan vallókat a templomba, a vallomást nem tevőket a templom előtti térre vitték. Ezek után egy pap éles prédikációt tartott a téves tanokról, és a szent inkvizíció működéséről. Után sorra szólították a vádlottakat, akik részletesen bevallották a bűneiket.

Az ítélet enyhébb büntetésnél a penitencia volt, ahol a vádlottnak derékig levetkőzve, rendszeresen visszatérő alkalmanként végig kellett járni a várost utcáit, ahol az igaz hívek megostorozták, kötelező böjtölést kellett tartani, és szerzetesi ruhát kellett viselniük mellükön egy nagy narancssárga kereszttel. Az eretnekekhez áttért egyháziak büntetése, a már fentebb említett Vade in peace volt. A megátalkodottakat, akik nem voltak hajlandóak az évekig tartó kínzás ellenére se bűnösnek vallani magukat, kifaggatták, és a világi hatalomra bízták. Máglyán való élve elégetés volt az ítélet. A haláluk után maradványaikat összegyűjtötték és hamuvá égették, hogy az eretnekek ne tudjanak ereklyét készteni belőle. Ha valakiről a halála után derült ki, hogy eretnek, kihantolták, és úgy égették hamuvá a maradványait, a családja vagyonát pedig elkobozták. A bűnösség alsó korhatára tizennégy év volt, felső korhatár nem létezett.

Az inkvizíció végig uralta az egész középkort ,az utolsó perekre, az ezernyolcszázas évek vége felé került sor.

Hmmm?

 

Este tíz volt, éppen tévét néztem kényelmes fotelomban. Egyedül voltam, a párom a barátjához ment. A szoba teraszra nézett, hallottam, ahogy párom hazaér, és dédelgeti a kiskutyát. Még beszélt is hozzá, azt mondta, hogy végre odaengedi a kutya magához, mert amúgy félénk kis jószágról volt szó. Eltelt tíz perc és talán húsz is, de csak nem lépett be párom az ajtón. Végül is felhívtam telefonon:

- Szia! Hol vagy?

- Ádámnál. Miért?

- Semmi. Csak, azt hittem hazajöttél.

- Otthon se voltam.

Töprengés a mai szerelmekről

 

Elnézem a mai világot, a mai közembereket. Azon gondolkozom, nagyanyáink miért tudtak egy életen át, egy férfit szeretni, hacsak a sors nem szólt közbe, akkor is maximum kettőt, mert az elsőt elvitte a háború. Mikor még kislány voltam, meg kérdeztem nagymamámat, hogy miután nagyapám meghalt, szerette-e a második férfjét? Hiszen azzal is haláláig együtt élt. A válasz érdekes, „nem” volt, de a gyerekeknek anya és apa kellett. A férfinak öt félárva gyereke volt, nagyanyámnak meg apám. Évtizedekről volt szó, és úgy élt a férfi mellett, hogy nem érzett szerelmet, és mégsem váltak el. Mégis kitartott mellette, pedig nagyanyám sem volt öregebb harminc évesnél, és nyilván mogyoró színű hajjal és kék szemmel, akadhatott volna neki más, ennek ellenére megöregedett becsülettel a férfi mellett, és fel is nevelte az öt gyereket, még akkor is, ha nem jöttek be a reményei, és apámat nem fogadták szeretettel az új családban. Aztán ahelyett, hogy „élt” volna hatvanévesen a lazulás lehetőségével, inkább hazajött az apját ápolni, és engem pesztonkálni, hogy segítsen anyámnak. Az akkori asszonyok, hogyan bírtak el egy egész házasságot egy életen át, pedig akkor sem voltak álomhercegek a férfiak? Volt, aki verte az asszonyt, volt, aki félre járt, de olyan is akadt, aki a kocsmát látogatta, meg a boros pincét, de olyan asszony is volt szép számmal, akit kiszemelt egy vagyonosabb férfi, aztán hiába volt kivénhedt, és megrusnyult  a vőlegény, az egzisztenciáért hozzá kellett menni, és hagyni, hogy az történjen, amihez éppen gyomra se volt a nőnek, ennek ellenére csak mellette maradt, az ásó, kapa, nagyharangig. Miért volt mindez? Mi változott, egy emberöltő alatt?

 A világ. Nos az emberi társadalom a médiának köszönhetően teljesen nyitott lett. Elárasztanak minket az információk, szűretlenül vagy cenzúrázva, attól függ melyik területet nézzük. Kényelmes is, az ember éli a rabszolga életét, mert tudja, már vagy minimum hetven éve szuggerálják belé, hogy az a normális, ha csak annyit keres vagy éppen tanul, hogy épp, hogy éljen. Aztán a röpke nyolc órájában, vagy annál kevesebben, ami naponta marad, vagy a heti egy szabadnapjában, igyekszik élni, vagy épp kitombolni magát, de tény, hogy odahaza, bekapcsoljuk a televíziót vagy a monitor elé ülünk. Tisztelet a kivételnek, aki nem így teszi, és olvas, vagy az önfejlesztésre fordítja az időt. És az információ az zúdul, sokszor még a karikát is elfelejtik kirakni. Nemrégiben, szombat délelőtt, olyan erotikus jelenettel teli sorozat epizódot adott le az egyik népszerű csatorna, hogy még az én kezembe is megcsörrent a tányér mosogatás közben. Szóval árad, ezeken a csatornákon minden, csak válogassunk. A húsz percenként arcunk elé tolakodó reklámblokkokat, inkább nem említeném. Vedd meg ezt meg azt, hitelre akár, mert akkor ilyen menő leszel, meg ennyire boldog! Nem mindegy, hogy egy Harry Potteres hátizsákkal, vagy egy a kék hátizsákkal kezdi a gyereked a tanévet, mert az egyik sokkal jobb, mint másik. Nem mindegy milyen színű a toll stb. Na de beszéljünk a lényegről, a médiából ömlenek a celebek és a sztárok, sőt a világsztárok is. Annyira összeszűkült a világunk az internet hatására. Ami még harminc éve, olyan távolinak tűnt, azt hisszük ott van a nappaliban, és igen, csak hisszük. A földön, még minden földrész ugyanolyan messzire van egymástól. Ha nem tolná ezeket az embereket a „nagy hálózat” a szemünk elé, nos, annak meg lennének a következményei. És itt nem arról van szó, hogy ne élvezzük, a művészeti alkotásaikat, hiszen az a munkájuk, csak eljutottunk arra a szintre, hogy az emberek, ezekhez a képekhez mérik magukat, és másokat, és szaladgálnak a kondizni, nyomorgatják magukat, mert ők nem elég szépek. Mesélek egy példát, a kétezres évek idején robbant be, Dwayne Johnson, és volt egy középiskolás osztálytársam, aki azt hitte, ha olyanra vágatja a haját, olyan ruhát hord és eljátssza, hogy ő is olyan kemény legény, mint a szikla, de attól még én például, aki nem néztem akkor pankrációt, és nem jártam moziba, kifejezetten félelmet keltőnek találtam, és sok másik ember is úgy kezelte akkor. Konkrétan bukdácsolt a suliban. 

Főleg az utóbbi harminc évben, már neten felnőtt fiatal generáció, tisztelet a kivételnek nem enyhén önképzavaros, és azonosulni akar egy celebbel, vagy sztárral, ahelyett, hogy a saját útját keresné, és itt a jéghegy csúcsa. Azonosulunk, olyan emberekkel, akik szintén csak emberek, de egzisztenciálisan olyan magas szinten állnak, hogy bármelyikük, havonta házasodhatna vagy válhatna el, minden tekintetben, gondoljunk a rajongó hadakra, akiket drótkefével se tudnak levakarni magukról. Már a nyolcvanas években is volt, olyan világhíresség, aki csettintett, egy koncert előtt, és öt-hat alkalmi partner várta éjjelre a hálószobában. Legalább a hetven százalékukra jellemző, hogy amikor a szerelmi hormonok elmúlnak, mert mindig elmúlnak, akkor szépen beadja a válópert, amivel tele van a sajtó, és már megy is „húspiacra friss áruért”. A világ szeme előtt teszi, és egy idő után azt hiszi az átlagember, hogy ez a természetes, mert „ő” is megtette, és hát az én kapcsolatom se az igazi már, és hát az a másik szebben néz rám, meg sokkal kedvesebben mosolyog, mint a férjem x év után. Én is megtehetem, hogy mindent hátrahagyok, mert jogom van a boldogsághoz, hiszen a Jennifer Lopez is ezt tette. Pedig a boldogság nem tökéletes, a lila köd is illúzió, elmúlik. Mindenkinél, igen a Lopeznél is, de mondhatnék más példát, több tízet. 

Természetesen, senkinek nem mondom, hogy ha tényleg boldogtalan, és tényleg menthetetlen egy kapcsolat, ne váljon el. Vagy ha jön egy igazi nagy szerelem, ne válassza azt, de gondoljon arra, hogy minden rózsaszín fentet követ, egy zöld lent, és nincs olyan, hogy a másik mellett minden tökéletes lesz, és mindig ott lesznek a hormonok. Csak mérlegeljünk, mind nők, és mind férfiak, és csak akkor, döntsünk romba, egy felépített világot, törjünk össze egy másik embert, ha tényleg nem is örökké boldogok, de meghittek lehetünk az újabb mellett. Keressük a legkevésbé fájdalmas megoldást, ha már új útra indulunk, hiszen egykor szerelmesek voltunk.

"Úgy legyen!"