2011. április 19., kedd

Pio útja

1. fejezet





Az útszéli csehóban, napközben csak néhányan lézengtek. A kocsmáros unalmában jó párszor megtörölte a pultot. Hiába, éjjelente telt meg csordultig a hely, afféle menedékként szolgált a babonás embereknek.
– Hülye beszari emberek – vigyorgott a kocsmáros, ami inkább hasonlított vicsorgásra, a fogai közé szorított fogpiszkáló miatt. Aztán megrántotta a vállát, a sok babonás jót tett az üzletnek. A bevételek nagy részét is ez hozta, na meg a sok golyós. Legalábbis a szőkésbarna mackós testalkatú férfi annak vélte őket. A hely talán még a föld legfurább kocsmájának a címét is, megpályázhatta volna. Két istent szolgált. Egy a babonák istene volt, a másik a focié. Bár a focié, mostanság csak szeretett volna lenni. A kocsmároson kívül, nem sok rajongója, maradt a játéknak, ezekben a kietlen időkben. Elkoptak az öt év alatt. Így maradt a babona, és az összes szentek. Csak egy aláírt focimez díszelgett árválkodva a halvány zöldre festett falon. Na de azért arra, jó néhányan rábiccentettek. Bár az is lehet, hogy a mellette függő feszületre bólintottak.
A kocsmáros néha az ablak mellett álló asztal felé sandított, négy vendég egy - egy pohár sör mellet hevesen beszélgetett. A hevesség vagy az alkohol hatására tört ki belőlük, vagy az események miatt, amik az éjjel történtek.
– A francba! Mindig történik valami – morogta az orra alá a kocsmáros, ha nem jövedelmezett volna ennyire jól a hely, fogta volna a terhes feleségét, és rég elhagyta volna a környéket. De ki tudja miért, még sosem volt problémája a vendégekkel. Mindig volt valami a környéken, de a kis kocsmát, mindig elkerülte a baj. Vagy a sok szent tárgy volt az oka, amit a felesége hozott egy templomi árverésből, vagy a felírat, ami a kocsmáros feje fölött lógott a porcelán korsókkal teleaggasztott polcon:
„Bárkit gondolkodás nélkül keresztül lövök!”
A férfi kiment a kiürített poharakért, miközben dudorászott, a háttérből felsejlő zenére. Miközben a tálcájára tette a kiürült poharakat, akaratlanul, is belehallgatott, a beszélgetésbe.
– Én nem tudom, egész egyszerűen felnégyelte! Értitek?? – a lelke mélyén, meglepődött volna a hallottakon volna, ha azok mondjuk öt évvel ezelőtt, történnek, de az utóbbi években egyre gyakoribbá, váltak az efféle borzalmak, a környező farmokon.
– Őrült egy vidék – sóhajtott fel, miközben megszólalt a csengő, az az oltári csengő, amit szintén a felesége szerzett be. Vissza igyekezett a pult mögé, hogy minél hamarabb kiszolgálhassa az új vendéget. Véletlenül betévedt idegen volt, legalábbis ezt állapította meg. Még sosem látta erre felé. Nem volt mindennapi figura, akit csak úgy elfelejt az ember, ha már egyszer azelőtt találkoztak. A harminc felé járó férfi lassan ért a pulthoz. Bicegett, nem nagyon, de tagadhatatlanul. A sántaság okát, egy kopott szűk szárú farmer leplezte. Mellé párosult a férfi alacsonysága, olyan volt akár egy kamasz fiú, még fekete vastag pulóverének az ujja is leért egészen a tenyeréig, mindezt tetőzte vállig érő hosszú barna haja, és jól fésült, határozott az egész arcát beborító szakálla. Szó se róla, elég nevetségesen állt, az amúgy is kerekded arcú fiatal férfinak.

Mit parancsol? – préselte ki magából a kocsmáros, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy a vendég habár felült a pult előtti bárszékre, bal lába egyenesen maradt, a behajlított jobb mellett.

Egy kávét duplán, és csak cukorral – mondta halkan a vendég kissé tályias kiejtéssel, miközben elmerengve nézett maga elé. Látni lehetett rajta, hogy a gondolataiba mélyedt, vagy csak némi nemtörődéssel figyeli a világ dolgait. A kocsmáros, és a többi vendég figyelmét, viszont annyira felkeltette, hogy nem állta meg, hogy szóval ne tartsa.

No, és mi szél hozta mifelénk?

Munka – válaszolta az röviden, de csak utána, hogy résnyire húzta amúgy is apró barna szemeit.

Hát akkor rendőr, vagy temetkezési vállalkozó – horkant fel keserűen a kocsmáros.

Vagy dilidoki! – rikkantotta el magát az asztalnál ülő, egyik vendég, akinek amolyan torzonborz őszes ábrázata volt, mire az egész asztal röhögésben tört ki. Csak, az összhatás csengett keserűen. A fiatal férfi nem válaszolt vissza csak kortyolta tovább kávéját. Nemtörődömsége nagyobb megdöbbenést váltott ki, mintha bármivel is reagált volna a csipkelődő hangnemre.

A St.Esmeralda környékére készülök – hajolt közelebb a kocsmároshoz, éreztetvén, hogy másra ez nem igazán tartozik. Az meghökkent, rádőlt a pultra és egyenesen az idegen szemébe nézett.

Esmeraldaba? – kérdezte és nyomatékosan hallgatott – Nézze! – folytatta – én kiszolgálom. Igyon is, egyen is ha akar, a ház vendége, de utána menjen haza! Mi sem járunk arra a környékre, évek óta.

Nos jól esne, egy hideg sör, ha lehet alkoholmentest, és ennék is valamit.

Anna! – kiáltott a háta mögé, a kocsmáros. Onnan nem messze egy boltíves ajtó, vezetett ki a kocsma helyiségből, ami félig nyitva volt, onnan hallatszott a válasz.

Tessék?

Kész van már a kalács?

Igen.

Akkor hozz le egy párat! Nézze! – fordult a vendéghez – Nem tudom,mi folyik arra, de biztos, hogy ott valami, nagyon nem normális. Egy darabig még írt az újság, a gyilkosságokról, de aztán az elhallgatott. Néha jönnek a környékről erre, de azok közül, vagy nem akarnak többet visszamenni, vagy egyenesen az elmeosztályon kötnek ki. Még ebben a nyamvadt porfészekben is bezárkóznak az emberek. Azok után, ami történt, még a papok is elmenekültek a környékről.

Azok után, ami a régi atyával történt ne is csodálkozz! – jelent meg egy mosolygós kerekded fiatal lány, és a pultra helyezett, egy nagy tányér kalácsot. Le sem tagadhatta volna, hogy áldott állapotban van. Gyengéden simította végig a kocsmáros arcát.

Képzeld! St. Esmeraldaba készül – intett az idegen felé bozontos fejével, a borostás férfi.

Hát ahhoz nagyon sok szerencse kell, vagy legalább három őrangyal, de az sem árt ha négy. De ha menni akar, hát menjen!

Mit beszélsz asszony? Tudod mi folyik ott! Jobb ha előbb - utóbb, mi is odébb állunk.

Én meg annyit mondok St. Gabrielre maradjon itt, legalább éjszakára, a fogadóban, csak kierőszakolunk, egy apró szobát neki!

A fogadóban, már nincs hely, ezt te is tudod.

Akkor keresünk, egy másik megoldást. Azt hiszem, van is egy ötletem. Kérem várjon! – mondta a nő és elviharzott a boltíven át.

Elviszem Givenne városi odújába, csak pár saroknyira van – hallatszott odabentről.

Az kizárt!Nem mész sehova, egy vadidegennel!

Jónás! A férjem vagy, és nem a gazdám. Ezt ne felejtsd! És különben is, alkonyatra visszaérek– Jónás ökölbe szorította dühében a kezét, és a pultra csapott. Majd meg akarta ragadni, az idegen kezét, de az gyorsabb volt, és az ölébe helyezte azt.

Hacsak egy haja szála is meggörbül...

Na aggódj szívem! – bújt hozzá gömbölyded felesége, és súgta a fülébe, észre se vette, ahogy az asszony a háta mögé osont – a Vatikán küldte – súgta a férfi fülébe, mire annak kikerekedett a szeme. Egy darabig szaporán vette a levegőt, de végül elfojtott hangon az idegenre parancsolt:

Jöjjön utánam! – az idegen engedelmesen követte őket, mire a kocsmáros hátra fordult és finoman megragadta Anna csuklóját.

Vigyél magaddal egy puskát és Zeuszt!

Zeusz lábhoz! – kiáltotta el magát a férfi, mire a folyosóra torkolló lépcső aljáról, egy szűk arcú, izmos Dobermann kutyagolt elő. Még csak el sem morogta magát, csak érdeklődve vizsgálta az idegen férfit. Aztán odament és körbe szaglászta annak, lábait, majd barátságosan megbökdöste a bal cipőjének a hegyét. Az idegen, halványan elmosolyodott, és megveregette az állat csontos koponyáját.

Végre valamire, érzelmekkel reagál – állapította meg magában ironikusan Jónás.

Zeusz, lábhoz! – ismételte újra a parancsot, miközben a felesége a hosszú ujjú kabátja alá rejtette a kétcsövű vadászpuskát. A kutya a kocsmáros lába elé ült, és utasítást váróan nézett fel rá.

Zeusz jó kutya. Vigyáz Annára! – hangzott az utasítás, mire a kutya a nő mellé állt.

Indulhatunk atyám? – nézett Anna hátra, és megvárta, amíg az idegen követi őt.

Isten áldja Jónás! – mondta a pap, mire a kocsmáros megcsóválta a fejét, és utána szólt a távozó férfinak – És vigyázzon önre atyám, mert arra bizony szükség lesz. – A pap nem válaszolt, semmit, csak visszanézett rezzenéstelen arccal, aztán hagyta, hogy a nő elvezesse.

A hátsó kijáraton át távoztak, a kocsmából, szinte átugrottak egy apró kerten, egészen a pap kocsijáig.

Mikor meglátta a lány az autót, meghökkent.

Ejha! El tudom képzelni, milyen jól mehet a Vatikánnak, ha ilyen járgányra telik! – A pap beletúrt kócos hajába, és zavartan beleharapott a szája szélébe, majd hozzá tette:

Nos, ez még a Vatikáni előtti időkből való.

Értem – mosolygott Anna, miközben Zeuszt a hátsó ülésre küldte, ő maga pedig az anyósülésre préselte magát.

Nos jobbra, egyenesen, jobbra és már ott is vagyunk – mosolygott, és igen valóban ott voltak,a csehó hátterében lévő romos gyárépület előtt.

Látja ott azt a kidőlt drótkerítést, ott megyünk be. Mikor beértek, a kerítésen túlra, a hatalmas épület teli volt romos helységekkel, ahová a pap, biztonságban letehette az autót, minden kíváncsiskodó szempár elől rejtve. A terhes nő kiszállt, és körbenézett elővigyázatosságból, majd végül a kutyára pillantott. Az eb teljesen nyugodt volt, ami Annát is megnyugtatta.

Jöjjön utánam! – mondta és egy vaskapun át előre tessékelte a férfit.

Tudja reméltem, hogy a Vatikán több embert küld.

Én csak kivizsgálom a helyzetet, és elküldöm a jelentésemet a feletteseimnek, aztán majd meglátjuk, hogy mi következik.

Attól tartok, erre a meglátásra nem lesz idő. Itt már nincs minek következnie – sóhajtott fel, dühösen a lány.

Én csak egy kihalt városkát látok, néhány még itt élő emberrel gondolom a semmi több.

Várja meg az estét atyám! – krákogott a nő.

Szólítson csak Piónak, az a nevem!

Micsoda név! – mosolygott a lány – Engem pedig..

Annának – fejezte be a pap.

Ez?ez? – hebegte a férfi miközben a téglára festett ábrára nézett.

Ez wudu – rántotta meg a vállát Anna – És ez egy wudu pap otthona – Anna szavaira a férfi összeráncolt szemöldökkel húzta ki magát.

Nézze atyám! – hangzott eltökélten a nő hangja – Én most rövid leszek, mert nemsokára jön a sötétség, és még épségben haza akarok érni. Harcolnék, de gyermeket várok, és nem tehetem. Tisztában vagyok a katolikus egyház dogmáival. Igen ez egy boszorkány otthona, de ő egy jó ember. Pihenjen itt, és ne legyenek vallási összetűzések! A gyertyákat gyújtsa meg ha sötétedik, és ne féljen a kutyától!

Kutyától? – kérdezett vissza a férfi, mire a nő elszólította magát.

Ízisz!-- valahonnan a semmiből, egy másik doberman ugrott elő. A két kutya nyílván valóan ismerte egymást, mert a viselkedésükön semmi változást nem lehet észre venni. A nő előbb a papra, majd a kutyára nézett mosolyogva.

Ízisz, ő jó barát – mondta végül, mire szuka, barátságos farkcsóválással közeledett a meglepett férfi felé. A nő a kabátja zsebéből, elővarázsolt egy kulcsot, és kinyitotta vele a hatalmas, és látszólag rendkívül erős szerkezetű ajtót, ami előtt megálltak.

Menjen, és érezze otthon magát! Ízisz, te is menj be! – mondta a nő

De – tiltakozott a fiatal férfi.

Givenne is nemsokára megjön – mondta a nő, miközben rázárta a meghökkent papra az ajtót.

Gyere! – szólt a kutyának, miközben határozottan, megmarkolta a fegyver csövét a kabátujja alatt.

Remélem Isten, most is velünk lesz – sóhajtott fel, miközben kifelé igyekezett az ódon gyárépületből.



1 megjegyzés: