Givenne
Mosolyog a nap, ahogy vékony ujjai virágmagvakat szórnak el.
Sarus lábait körbeölelik a fürge fűszálak. Hosszú fürtös haját, lágyan lengeti
a tavaszi szél, miközben apró ajka, csengő dallamra kél.
Hálát adok az úrnak, a napért mely mindig útra kél.
Köszönöm, hogy nem
fúj már, a jeges szél.
Hallani újra a
madarak énekét.
S hallom a bontakozó
rügyek neszét.
Kacagva csobog újra a
ház mögötti kis patak.
S mérgében nem öntött
el falvakat.
Ó csoda, ily pusztító
tél után.
Apró gidáim mekegnek,
még sután.
A kertek alján,
maréknyi libám legel.
A küszöbön délidős
pulim hever.
Kondéromban fortyog a
friss csalán.
Újra megéltem a
tavaszt én, a furcsa lány.
Köszönöm Uram, hogy
érezni, a szántó illatát.
Az érben halat fog,
majd a varsám.
Alig egy holdtölte,
és sarjad föld, a mező.
Az énekem ezért, ily
hálától zengő.
Így énekel hát Givenne, a remete boszorkány. Dallamra lendül
fehér ruhája, úgy követi finom táncát. Nevet a lány, és nevet rá az Isten,
miközben letörli arcára fagyott könnyeit. Lehunyja aranyló szemeit. Feláll
trónjáról, diadalmas testét követi nyolc fémszürke hajfonata, ahogy termében
lépdel.
-Efraim, Mihail! - dörren meg velőt rázó hangja, és keleten
mennydörgés támad. Az emberek felnéznek a napsugaras égre, és tovább árasztják
rizsföldjeiket. Mindennapos csoda, amire csak megrántják szorgos vállaikat. Az
Úr keserűen, összeszorítja ajkait, ahogy elnézi gyermekeit. Hova tűnt egyedi
csodálatosságuk? Már nem érdeklik ők, voltak századok, sőt évezredek, mikor
szerette őket. Most már ő sem több, egy fáradt kiábrándult Istennél. Kitárul
termének kristálykapuja. belépnek angyalai. Miközben a Mindenható félmosolyra
húzza, ragyogó száját.
- Mily gorteszk, és mily tökéletes látvány!- gondolja,
miközben leghűbb szolgáira néz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése