Frissen készítve:

Még nagyon az elején vagyok...de valahogy mindig így kezdődik egy újabb munka....


.....

Mindig is kívánta a nőt, az első pillanattól sem volt kétséges, amikor a toscanai étterem teraszán meglátta. Most is ugyanolyan éhes tekintettel nézte, az széles krémfehér ajtófélfának támaszkodva. Anna meleg bort töltött neki, és süteményt tálalt fel a konyhapultra. Minden olyan napfényes volt és mégis olyan hideg volt a viszonylag keskeny konyhában. A Fény megvilágította a nő arcát, aki tétován a pultnak dőlt, kissé sápadt volt, apró szürke karikák árulkodtak a kialvatlan éjszakákról. Francois hatalmas kötött pulóverét viselte, így még törékenyebb volt. Szemmel láthatóan sokat fogyott, őt is megkínozták az elmúlt hónapok. Lesütötte szemét, nem szerette, hogy Paolo így látja, de hálás volt neki, mert itt volt mellette, egyedül nem tudta elviselni, azt, ami rájuk várt. Rá és a Francoisra, és talán, igen talán Paolora is. A férfi kettéharapott egyet, a buci csemegéből, és ivott rá pár pohár bort.

– Milyen gyerekes így az arca – mosolyodott el halványan az asszony, miközben belefacsarodott a szíve – ennek nem volna szabad így lenni – gondolta, de megváltozott Francois, és nem csak testileg – igyekezett, még jobban elrejteni, a pillanat báját, oda ahol, már ő maga is hiába keresi. Hallotta, ahogy a társa nyel egy óriásit, majd a rövid csend elszállta után megszólal.
– Fáradt vagy Anna.

– Nem számít – nézett fel a nő, és szorongva, keresztbe tette a karját, belemarkolva, saját vállaiba. Így még érezte, hogy él, és sokkal erősebbnek érezte magát. Zavartan, kapta el szemét, amikor összenéztek, de Paolo nem engedett, és kissé erőszakosan, kereste a kettejük közti kapcsot. Tolakodóan, kék szemei voltak, amit halványkék fonott magas nyakú kardigánja, még jobban kiemelt. Teljesen ellentéte volt, a forrófejű Francoisnak, most is megőrizte, északi hidegvérét.

– Pihenned kell, ha pár órát, akkor is, kinek használsz azzal, ha még te is összeroppansz?

– De az orvos azt mondta...

– Tudom, mit mondott, az orvos, de mégis mire számítasz? A gyógyszer hat, Francois mélyen alszik, és legalább nem üvölt – A nőt meglepték a férfi szavai, úgy hitte, csak ő hallja, mikor elmúlik a fájdalom csillapító hatása, és a férjét elkezdi kínozni, az őrületes fájdalom, de tévedett, nem voltak elég vastagok a falak, hogy ne lehessen hallani a nehéz perceket.
– Bolond dolog reménykedni ügye? – nézett fel Paolora, de könnyek hiányoztak a szempilláiról.

– Már így is túlélt, mindent, mint amit jósoltak – sóhajtott fáradtan, válaszként a férfi – de úgy hiszem, hogy ezek tényleg az utolsó napok.
– Elmegy Paolo, az ember az ilyet megérzi, és én érzem, hogy már menni készül – hagyta ott a férfit Anna, de mégis tétovázva nézett rá, a konyha ajtajából.
– Ha bármi történik, azonnal felébresztelek – szólt utána nyomatékosan a férfi, és szemével végig kísérte, a szobába távozó nőt, miközben egy pohár borral, a kezébe, ő maga is, átevickélt az ebédlőbe. Lezseren huppant le, a zsemle színű pamlagra, orrát megcsapta a polcon katonasorban álló könyvek illata. Szerette ezt az illatot, még akkor is, ha ez a jellegzetes könyvillat, az asszony könyveiből áradt, és nem a sajátjaiból. A közös szenvedély, ami összekötötte őt és a nőt, persze Francoin kívül. Ők ketten, órákig, ha tehették volna napokig tudtak, volna, az olvasmányaikról társalogni, és olykor nagyokat kacarászni, ha Anna az övé lett volna. Hátradőlt, szürke göndör fürtjei eljátszadoztak a díványon, lehunyta szemét, és próbálta, betölteni a nő hiányát, ahogyan évek óta tette, és máris ott volt, abban a bizonyos toszkánai étteremben....