Hajnali eső

Könnyekkel álmodtam,

hogy kelt a nap.

Hamisakkal.

Az árnyékból, visszatérő,

holtakkal.

Kedvesekkel,

szívemnek.

Csöndes üzenetük,

kiáltás volt,

Felém.

Idegenek, ültek

mellém.

S nem az asztalfőn ült,

apám.

Holtbából idéztük, fel

nagyanyám.

 A jóságos öreget.

Cinkos lánygyermeket.

Apám nézte, a képeket.

Kitépett, gerince a tényáron

előtte.

Idegenül, rándult

szemöldöke.

A mosott kép nem

ősünké.

Ahogy cirill betűs

Sír se.

Rejtély, hogy

ezen árnyékos órán,

kinek ketyeg

felénk

öröksége.

Talány, hogy mit

keres, itt apám.

S mit nézek,

annyira mamám

sarokba állított

halálos ágyán.

Mert, hamis, ahogy

az ifjú arc is, a képeken.

ahogy, megannyi baráté.

Mégis szíven üt.

A sok ismeretlen szem.

Könnyezem,

kezem, párnám markolja.

Egykor voltam én is,

Ez integet, hát vissza!

Hamis boldogságot,

Rég elvesztett,

tiszta lángot siratok.

Az eső esik kinn,

a szél kavarog.

Könnyek közt, sírva,

riadok.