Szentemnek

Rólad álmodom, éberen

anyám.

Szellőként suhansz át,

homlokomon.

Csendesen szökdelve,

a nem felejtett lelkek

táncát.

Megpihensz a

keresztúton.

Emlékszem még én is

Krisztus arcára a kereszten.

Ahogy szomorúan őrzött minket

csőszös éjszakákon,

a csillagrengetegben.

Harmatos volt a fű,

kérges talpad alatt.

Sutyorogva hallgattuk,

hogy csalnak a nyulak.

Összebújtunk, te meg én.

Égett zöld szemed.

A fekete pillák alatt.

Szomorú jövőt jósolt a szél,

te tudtad, hallgattad.

Mégis kacagtál öblösen.

Hajad táncolt fürtösen,

a felkelő napfényben.

Csacsogtál verebesen.

Imádkoztál csendesen,

hátha megszán az Isten.

A fán lógó, szomorú,

nem nyitotta fel szemét.

Befogta, szabad gyermekét.

Bánatos kegyetlen Isten.

Megtörte szíved szelét.

Ott csillagtengerben.

Keresztút mentén.

Ritkás ligetben.

Hevertünk mi ketten,

S sokszor anyám,

Éberen rólad álmodom,

a felkelő napfényben.