Talán azzal
kezdeném, hogy szabadságot vettem ki hogy ott lehessek. Én a 21. századi
dolgozó nő, ott hagytam hűséges tisztateres fülkém, ezért az egy délutánért.
Igyekeztem olyan kísérőt találni, aki legalább annyira szeret olvasni, és
kötődik, e nemes szórakozáshoz, mint én. Nevét nem említeném meg, csak ha ő
maga is szeretné,(ezt kettőnk között majd egyeztetjük) így hát nevezzük, az én
mentoromnak, ahogy az X- Faktorban szokás mondani, az én kedves középiskolai
tanárnőmet. Mind a ketten rendesen rá is izgultunk az eseményre, hiszen neki is
ez volt a tűzkeresztsége. Vele mindig élmény a találkozás, azon kevés
ismerőseim közé tartozik, akivel nem csupán hétköznapi dolgokról folyik az
eszmecsere. Neki is lendültünk a társalgásnak, jókedvünket még sírós oldalát
mutató idő sem tudta elrontani, na meg a zötykölődés a tömegközlekedés
sűrűjében. Hiába a közös titkos nyelv, amit olyan ritkán van alkalmam használni.
Miközben röpködtek a szavak Tolsztojról, Maupassantról végigmértem őt, és magam
sem hittem hiába telt el több mint egy évtized a mindennapos találkozásaink
óta, ő kortalan maradt. Egy asszony, akinek a nevetése mögött ott suttog a
halhatatlan irodalmárok titka. Kacagva, csivitelve döcögtünk el, az eseményt
megelőző ebédig, egy büfében, ahol kicsit keserédesre sikeredett a szolid ebéd.
Felhúzva szemöldököm nyugtáztam, hogy az egyetemisták pénztárcája valószínű
vastagabb, mint a munkásoké. Na de sóhajtottam egyet és már igyekeztünk is az
Egyetemi Könyvtárba, a nagy eseményre. Bevallom, egy kicsit megkéstünk, körül
nézve pedig szomorú is lettem. Talán, tíz, tizenketten lehettünk, minket is
beleszámolva. Csak sejtettem, hogy a többség szintén alkotó, talán vagy három-négy
olvasó ülhetett körülöttünk. Aztán… aztán Canossa járás. Annyira szerettem volna,
ha eljut a tudatalattimig, amit hallok, de egy idő után, szinte elálmosított a
rímelő sorok monoton hullámzása. Viszont, „a rémálom” című vers figyelemre
méltó volt, mert a végén, azt álmodta az írója, hogy eltemették. Arra
felébredtem, és erősen azon kezdtem gondolkozni, hogy ennyire befásultam,
hiszen csak erre eszméltem. Bruce Wayne-t idézve: „Az embereket a fásultságból
csak a sokkoló példa rázza fel ” Persze beiktattunk többször egy óranézést
nehogy lekéssük a buszunkat, mert ősszel, esőben lemaradni az utolsó
buszjáratról. És lőn, az eredményhirdetés, felolvasásokkal tarkítva. A második
helyezet, Isten bocsássa, hogy így hívom egy édes naiv kislány lett. Remélem, a
lelke sosem törik meg, a szeretet erejéről, és fontosságáról írt. Azért a
receptet elkérem, hogyan lehet a szeretet kisütni, mert ő bizony tudja a titkot,
a nagymamájától. Jaj, a gyermekkori szerelmi történetet, el is felejtettem,
elnézést is kérek magamtól, enyje! Igen a naiv gyermeki őszinte érzelem világ,
amit felnőtté válva megtör a valóság. A lelki társaknak, nem mindig közös a sorsa,
de legalább, a mi lenne ha, kérdés a végén csak ott motoszkált a hallgatóságban,
egy piros pont a szerzőnek. A kegyelemdöfés, a könyvtáros története volt, lelki
vívódás, legalább húsz percen keresztül, és a végén bekövetkezik a „csoda” a
leírások tényleg szépek voltak, már ha teljesen éber állapotban hallgatja az
ember, és nem egy hosszú utazással teli nap után. Én bevallom elvesztettem a
közepén a fonalat, de lehet, hogy gonosz vagyok, mert előre kitaláltam, hogy a
szegény, valóságban elveszett könyvtáros nénit elgázolja egy autó. (Persze nem
így lett. Éljenek a hős könyvtárosok). Miközben arra gondoltam: – legyen, már
vége lekéssük a buszt! Szó se róla,
mihelyt kimondták az end-et már siettünk is, nehogy végleg az Egyetemváros
foglyai lettünk. Még a közös fényképet sem vártuk meg, két nappal később tudtuk
meg, hogy volt.
Összefoglalva: Vagy
a szépirodalmi alkotók nem értik meg a világot, vagy a világ nem érti
őket. Úgy éreztem, mintha az ő világuk
csak fehér lenne, fekete és árnyék nélkül. Az emberek nem szeretnek olvasni, ez
abból következik, hogy közönségszavazat nyertese, egy négysoros, vagy annál nem
sokkal több mondatból álló vers. Szomorú vagyok, egy országos pályázatból, a
legtöbb szavazat ezerkétszáz körüli érték volt. Hányan is lakunk, ebben az országban?
Ilyenkor megfordul a fejemben, érdemes e még írni? Ez volt a napunk története, de
legalább kellemesen éreztük magunkat a kísérőmmel, és nosztalgiáztunk. A nap
végére rendesen kimerültem, és esti mesére már nem volt szükségem. Úgy érzem,
egy valamit szem előtt kell tartanom, az olvasót, nem szabad unatkozni, hagyni.
Legyen egy irodalmi alkotás, bármily szép, bármily erkölcsös, ha az olvasó nem
élvezi.
