Így kaszálás előtt...

Korán reggel van, vagy talán még sem korán, mert nem hallottam a kakast kukorékolni. Ritkábban, hallom, annál is ritkábban, hogy itthon vagyok. A fű még mindig harmatosan csillog, és a levegő olyan tiszta, hogy érezni a bódító rózsaillatot a levegőben, mintha siratná, a korán élt, és ellobbant tavaszi szerelmeket. A nap még frissen és nem perzselően süt, de az idő, még sem csipi a rövid ujjas vállakat.

Emlékképek jutnak eszembe, anyám, órákig csodálná a futórózsákat, csupán azon keseregne, hogy miért nincs köztük kék. Imádta az élénk kéket, ahogyan a virágokat is, káprázatos virággyűjteménye volt, hagyományként, az anyai ágról. Nem vetette meg, az afféle mezei gazokat sem, tudta melyik milyen nyavalyára jó, és hogyan használjuk, főve, kenőcsnek, vagy csak borogatásnak. Anyám beszélt a természethez, és az is értette minden szavát, mindig úgy gondoltam gyerekkoromban. Ő is olyan volt , mint a tavaszi szellő, friss kacagó, és olyan gyorsan elillant, hogy csak az emléke maradt a papíron, na meg a könyvei. Azokat akartam, a becsben tartott kincseit, akkor úgy gondoltam, hogy lelke egy darabjait őrzik. Ha időm engedné, egy-egy napos délutánon, le is ülnék, a vén diófa enyhet adó árnyéka alá, olvasgatni, hol egyiket, hol a másikat. Hiányoznak azok a régi, ma már boldognak tűnő évek, amikor még megtehettem, ezt oly könnyedén.

Nagymamám, talán bogácsát sütne, csoszogna, apró lábaival, és a nyitott nyári konyha ajtón, a szabadba ömlene, a sütés illata. Ha leülnék mellé, mesélne, a háborúról, és ha nagyon nyüstölném, talán nagyapámról is. Mindig azon gondolkoztam, bajon mennyire szerethette, ha még annyi évtized után is nehezen beszél, a közös életükről. Szerettem ha kacagott, hangja leginkább egy csivitelő verébre emlékeztette az embert. Szorgalmas katolikus volt, Isten nyugtassa, és mikor nekiállt a templomi énekeket énekelni, egy kicsit mindig arrébb húzódtam a padban.

Apám talán főzne, egy kávét, vagy épp kaszálásból jönne vissza, vagy talán valami kerti szerszámot élezne, csak olyan hallgatagon, ahogy szokása volt. Talán megsimogatná, és megveregetné, a házőrző eb fejét.

Milyen szép is lenne, ha ezek nem csak emlékképek volnának, ha nem csak visszaköszönnének, miközben végig sétálok mezítláb, a harmatos legelőn. Megmosolyogva a gyöngyösök harci táncát, és elcsodálkozva a pipacsok makacsságán, így kaszálás előtt.     

Lélekvándor

Egyedül járom az utam,

kietlen síkságon.

Szél rángat a bércen,

eső mossa arcom.

Legalább nem látszanak, a könnyek.

Hűvös, bölcs esőcseppek,

takarják magányom.

Lefagynak ujjaim,

s már nem leheli őket.

Őrült velős kacaj.

Hitem, már nem bámul

Felhőket.

Keresi a síneket,

az ólomszínű ködben.

Mezítelen talpam alatt,

nyirkos kövek.

Siratnak téged. Minket,

amik lehettünk volna.

Csak a sóhaj maradt utánad,

itt a kapu előtt.

Még visszafordulok, de már nem

lépek hátra kettőt, mint régen.

Elmegyek, egy kéz nyúl értem.

Halott fekete kéz, fogja kezem.

Jótékony halott,

vagyok már én is.

Félpercesek sem ;)

Gyere angyalom, űzd el szomorúságom!

Megtört hitű, beteg busongásom.

Ahogy egykoron, még őrizted álmom.

Ne tedd jobbá, csak őrizd meg világom!

Március 15.

Húsz évvel ezelőtt, még ellenőrizte édesanyám, a kokárdámat, kivasalta a hófehér blúzt, és előkészítette a fekete szoknyával együtt. A szobámban, még vagy negyvenszer elmondtam magamnak valamelyik forradalmi Petőfi verset. Büszke voltam március idusára, a tavaszra, és dühös voltam, mert lányként nem szavalhattam, hihetetlen lázzal a Nemzeti Dalt. Mert nem lehettem Petőfi, hiába ült anyám az első sorban tüzes zöld tekintetével. Aztán 2001- ben, mégis én lettem a forradalmi költő Mezőkövesd főterén, a tömeg előtt. Életem egyik legszebb és legbüszkébb pillanata volt, még akkor is, ha anyám zöld tűzzel tekintete, már nem kísért utamon. Mert micsoda csoda Petőfinek lenni. Petőfinek!

Marius Crowen Írói alkotásai: Agyamentségeim: 1

Marius Crowen Írói alkotásai: Agyamentségeim: 1: Alapvetően nem értem, a mai kor embereit. Annyira ragaszkodnak a kortalansághoz, hogy az már nevetséges. Olyan példaképeket választanak...

Agyamentségeim: 1

Alapvetően nem értem, a mai kor embereit. Annyira ragaszkodnak a kortalansághoz, hogy az már nevetséges. Olyan példaképeket választanak maguknak, ami komolyan a kigyúrt izomagy és a valóság maca. Belőlük az irántuk érzett eszement rajongásukból élnek. Mert menő vagy, ha a hétvégén szarrá gyúrod magad a teremben, ahelyett, hogy a családoddal lennél. Nőként az a legfőbb célod, hogy minden pasi megforduljon utánad. Igaz Amerika után kell menni. Nagy úr a szépségipar, ilyen krém, olyan krém, ilyen festék, olyan festék és még sorolhatnák. Nem számít már, hogy ahogy telnek az évek, te magad semmit nem változol, ahol számít, odabent, amikor elhalkul a világ. Ugyanúgy örülsz, és ugyanazért vagy szomorú is. A lényeg nem változik. Nem tudom, ki hogy van vele, engem nem zavarnak a plusz ráncok, és plusz ősz hajszálak, sőt még a plusz kilók sem. Amíg egészséges vagyok, és ha egy kis időm engedi azzal foglalkozhatok, amit szeretek, és azzal akit szeretek. Hiszek abban, ha majd lejár az időm, csak egy értéktelen sejtkupacot temetnek, majd el és nem engem. Azt ami igazán számít. Mert a lélek az örök, több, mint amit a tükörben látunk.

Olvasónapló: 1. : Edgar Allan Poe: Az elveszett lélegzet

Nézzétek el nekem a tökéletlenséget, a középiskola óta nem írtam olvasónaplót, és mindig is utáltam, ha valaki lelőtte a könyv poénját, és igyekszem nem megtenni most sem, de mégis keletkezett bennem egyfajta hiányérzet, miszerint a legtöbb olvasmányomra nem, vagy csak részben emlékszem. Még ha fölösleges is, nekem jól esik kicsit fecsegni...Először is, mi az amit csípőből tüzelve nyögtünk ki felelet idején az órán, már ha feleltünk volna belőle, mert hogy nem tettük; ha Poe akkor „ A Holló” ! Naná! És fel is sejlik az én korosztályomnak valami kultusz film - féle, a néhai Brandon Leevel a főszerepben. Rémlik még? A film amiben mindig esik az eső. Igazunk is van, ilyenkor meg nem is. Mert némi mitológiai visszhang, mindkettő alkotásban van, mert Poe is pedzegeti a plútói témát, vagy említsük alviláginak, bár aki egy kicsit jártasabb a mitológiákban, inkább a kelta hitvilághoz köti, a fekete madárt. Jó vicc, hogy a film címszereplője nem igazán holló, hanem inkább a vetési varjú, na de magyar fordításban nevetségesen nézne ki, ez a filmcím.

Visszatérve, az irodalmárra, irodalmár, hiszen költött is, és prózát is szívesen írt, sosem volt a tananyag része, mivel a szakközépiskolai tananyag nem terjed ki Poe-ig. Kicsit keserűen mosolyogtam azon, hogy a Poe, is egy idő után azt álmodta magának, hogy az írásból is meg tud élni, azt, hogy ez így lett volna – e azt sajnos már nem érte meg. Legyünk egy kicsit babonásak, aki túl sokat foglalkozik a halál gondolatával, előbb – utóbb magához vonzza, bár aki halhatatlan, attól kérem a receptet. Szóval ezt az átlag irodalmárt, bizony bőven körüllengte balsors egész életében, elég sok sorstársához hasonlóan, ezért mondtam, hogy átlag. Az igazán jókat, mindig is körül lengte a mélabú, sok esetben a meg nem értettség, és a családi tragédiák is. A Wikipédia okos weboldal, mindenkinek ajánlom, aki szeretne többet tudni Poe életéről. Nem is vesézném ki jobban, gondolatom szerint a mélabú, a halál mibenlétével kapcsolatos novella témák, innen is eredhetnek.

A tárgyra térve, „Az elveszett lélegzet”, egy novellás kötet, ami húsz novellát tartalmaz

én leginkább a fura történetek kifejezést használnám, de tény, hogy gyakran a horror határát is súrolják. A téma választást illetően, kísértet és bizarr történetek, illetve krimik kaptak helyett. A legelhíresültebb novellával: A Morgue utcai kettős gyilkossággal az élén, a gyilkos kilétét azért nem fedem fel. Érdemes elolvasni, de azért kitenném a tizenhat éves kor alatt nem ajánlott jelzőt, bár lehet van néhány történet tizennyolcas karikás is. Amikkel találkozhatunk, kísértő szép asszonyok, de azért előtte még részletesen leírva haldokolnak. Kísértet járások, pszichopaták monológjai elsőkézből úgynevezett énes elbeszélésekben, és ez csak hab a kávén. Azaz lehet gerjeszteni a misztikus, horroros kaland utáni vágyunkat, jelzem szándékosan nem sorolok fel mindent a kötetből, lelőni a poént, na az nem az én mesterségem. Maradjunk annyiban, hogy nem hiába olvastak sokan Poe-t, már a saját idejében is, és nem hiába tartják a műfaj egyik atyjának. Kár, hogy korában még sem foglalkoztak annyira vele, hogy orvosolják problémáit, de ez a zsenik sorsa általában. Egyetlen hibáját, a kötetnek abban látom, hogy valószínűleg a kicsit értekező stílusa miatt, nem tudtak magukkal ragadni azonnal sok esetben a történetek, de azért bőven akad ott gyöngyszem is, ahol összeszaladt a cselekményéhségtől a nyál a számban. Sajnos nem mondhatom ki, hogy nem tudtam letenni. Viszont ez felróható, egyrészt a műfajhoz kapcsolódó filmes alkotások dömpingjével, ami villámgyorsan elkényezteti az ember fantáziáját, másrészt a Poe korából is, hiszen azért bőven a reformkorra tehető az élete, még akkor is ha az Amerikai Egyesült Államok, más történelmet írt. Belegondolva a korszakába, egy percig sem kétlem, hogy zsenivel állunk szemben, ha a munkásságát vesszük figyelembe. Kár, hogy nem teljesedhetett ki.

Azért leszögezem, olvasni, még mindig jó, és érdemes.