Mi Spirituálisok!!

Történt egyszer, hogy egy kedves ismerősöm, aki úgy általában jót akar nekem, és most legyünk kegyetlenül őszinték, mi emberek nagyon is ritkán akarunk tényleg jót embertársainknak. Ilyen gyarló ám az ember. Azt mondta, olyan furcsa figurát, mint én bizony még nem látott. A másik meg azt mondta egyenes a kárhozatra jutok. Na de, hogy miért is van ez? Ha külső szemlélőként vizsgálom magam, tényleg fura vagyok. Spirituális vagyok, bár úgy gondolom az embereknek, gyakran elég érdekes képzelgéseik vannak, a spirituális társaikkal kapcsolatban, ezért döntöttem úgy, hogy egy két jellemzőt összeszedek rólunk, akik ennyire mások vagyunk.

Szóval, miről gyanakodhatsz, hogy erősen spirituális személlyel van dolgod. Az első legfontosabb dolog, hogy nem vagyunk divatmajmok. A mai narcisztikus közegből azonnal kitűnünk. Általában, mi vagyunk, azok, akiken nevetnek. Úgy öltözünk, ahogy jól esik, úgy beszélünk, ahogy jól esik, egyszerűen hidegen hagy minket a divat, mint téma, meg a smink, meg úgy egyáltalán a külcsín. Ennek ellenére bámészkodó, és szemlélődő a viselkedésünk, szeretjük látatlanba tanulmányozni az emberek viselkedését, vagy még rosszabb, nem is vesszük észre a körülöttünk lévőket, mert gondolatban, éppen nagyon máshol járunk.

Nem halunk szörnyet egy párkapcsolatért, sőt úgy tűnik nem is érdekelnek, minket az ellenkező nem képviselői. Azért ez nem egészen így van, csak mi másként gondolkodók túllépünk a szerelem testi béklyóján, és tudunk nagyon halkan szeretni, és csupán akkor jelen lenni, ha kérnek belőlünk. Ez végigkíséri, az emberi kapcsolatainkat is, ha szükség van ránk, ott vagyunk, de ha nem igénylik a jelenlétünket, nem erőltetjük rá magunkat senkire. Mindenkit, aki kapcsolatba lép velünk, kedvesen fogadunk, meghallgatjuk, és ha szüksége van segítségre szívesen segítünk.

Nem vagyunk templomba járók, nagyon nem. Nem kell emiatt megijedni, nincs kapcsolatunk az ördöggel, vagy Luciferrel, de ez sem teljesen igaz, de ez most bonyolult történet, viszont nem vagyunk sátánisták, és nem iszunk vért, meg nincsenek emberáldozataink stb. Tanulmányozzuk, az egyházak tanításait, ismerkedünk a különböző világnézetekben rejlő igazságokban, és megkeressük, és folyton ápoljuk a saját utunkat, Istenhez, vagy forráshoz, vagy nevezzük a legfőbb hatalomnak.

Szeretjük az állatokat, sok a vegetáriánus köztünk. Értékeljük a természeti csodákat, és fel is tudjuk használni őket. Ismerjük a természet nyelvét, és betartjuk a törtvényeit.

Használunk spirituális eszközöket, kártyák, ingák, kristályok stb. Különböző rituálékat, amennyiben szükségét látjuk. Van, aki megérzi a jövőt, van aki halottlátó ilyen is előfordul. Ezeket a képességeket, nem tanuljuk, leginkább örököljük, az érzékenységet.

Már gyerekként, is mások voltunk. A társadalom, mindig is kiközösített minket. Először nagyon rosszul esett, de megkerestük az utunkat, és köszönjük szépen, mi nagyon jól vagyunk. Nem vágyunk vissza, a narcisztikus emberi közösségekbe. Ha szükség van ránk, ott vagyunk, és nekünk ennyi elég.

Az emberek, pedig, mindig attól félnek, amit nem ismernek.

Így kaszálás előtt...

Korán reggel van, vagy talán még sem korán, mert nem hallottam a kakast kukorékolni. Ritkábban, hallom, annál is ritkábban, hogy itthon vagyok. A fű még mindig harmatosan csillog, és a levegő olyan tiszta, hogy érezni a bódító rózsaillatot a levegőben, mintha siratná, a korán élt, és ellobbant tavaszi szerelmeket. A nap még frissen és nem perzselően süt, de az idő, még sem csipi a rövid ujjas vállakat.

Emlékképek jutnak eszembe, anyám, órákig csodálná a futórózsákat, csupán azon keseregne, hogy miért nincs köztük kék. Imádta az élénk kéket, ahogyan a virágokat is, káprázatos virággyűjteménye volt, hagyományként, az anyai ágról. Nem vetette meg, az afféle mezei gazokat sem, tudta melyik milyen nyavalyára jó, és hogyan használjuk, főve, kenőcsnek, vagy csak borogatásnak. Anyám beszélt a természethez, és az is értette minden szavát, mindig úgy gondoltam gyerekkoromban. Ő is olyan volt , mint a tavaszi szellő, friss kacagó, és olyan gyorsan elillant, hogy csak az emléke maradt a papíron, na meg a könyvei. Azokat akartam, a becsben tartott kincseit, akkor úgy gondoltam, hogy lelke egy darabjait őrzik. Ha időm engedné, egy-egy napos délutánon, le is ülnék, a vén diófa enyhet adó árnyéka alá, olvasgatni, hol egyiket, hol a másikat. Hiányoznak azok a régi, ma már boldognak tűnő évek, amikor még megtehettem, ezt oly könnyedén.

Nagymamám, talán bogácsát sütne, csoszogna, apró lábaival, és a nyitott nyári konyha ajtón, a szabadba ömlene, a sütés illata. Ha leülnék mellé, mesélne, a háborúról, és ha nagyon nyüstölném, talán nagyapámról is. Mindig azon gondolkoztam, bajon mennyire szerethette, ha még annyi évtized után is nehezen beszél, a közös életükről. Szerettem ha kacagott, hangja leginkább egy csivitelő verébre emlékeztette az embert. Szorgalmas katolikus volt, Isten nyugtassa, és mikor nekiállt a templomi énekeket énekelni, egy kicsit mindig arrébb húzódtam a padban.

Apám talán főzne, egy kávét, vagy épp kaszálásból jönne vissza, vagy talán valami kerti szerszámot élezne, csak olyan hallgatagon, ahogy szokása volt. Talán megsimogatná, és megveregetné, a házőrző eb fejét.

Milyen szép is lenne, ha ezek nem csak emlékképek volnának, ha nem csak visszaköszönnének, miközben végig sétálok mezítláb, a harmatos legelőn. Megmosolyogva a gyöngyösök harci táncát, és elcsodálkozva a pipacsok makacsságán, így kaszálás előtt.     

Lélekvándor

Egyedül járom az utam,

kietlen síkságon.

Szél rángat a bércen,

eső mossa arcom.

Legalább nem látszanak, a könnyek.

Hűvös, bölcs esőcseppek,

takarják magányom.

Lefagynak ujjaim,

s már nem leheli őket.

Őrült velős kacaj.

Hitem, már nem bámul

Felhőket.

Keresi a síneket,

az ólomszínű ködben.

Mezítelen talpam alatt,

nyirkos kövek.

Siratnak téged. Minket,

amik lehettünk volna.

Csak a sóhaj maradt utánad,

itt a kapu előtt.

Még visszafordulok, de már nem

lépek hátra kettőt, mint régen.

Elmegyek, egy kéz nyúl értem.

Halott fekete kéz, fogja kezem.

Jótékony halott,

vagyok már én is.

Félpercesek sem ;)

Gyere angyalom, űzd el szomorúságom!

Megtört hitű, beteg busongásom.

Ahogy egykoron, még őrizted álmom.

Ne tedd jobbá, csak őrizd meg világom!

Március 15.

Húsz évvel ezelőtt, még ellenőrizte édesanyám, a kokárdámat, kivasalta a hófehér blúzt, és előkészítette a fekete szoknyával együtt. A szobámban, még vagy negyvenszer elmondtam magamnak valamelyik forradalmi Petőfi verset. Büszke voltam március idusára, a tavaszra, és dühös voltam, mert lányként nem szavalhattam, hihetetlen lázzal a Nemzeti Dalt. Mert nem lehettem Petőfi, hiába ült anyám az első sorban tüzes zöld tekintetével. Aztán 2001- ben, mégis én lettem a forradalmi költő Mezőkövesd főterén, a tömeg előtt. Életem egyik legszebb és legbüszkébb pillanata volt, még akkor is, ha anyám zöld tűzzel tekintete, már nem kísért utamon. Mert micsoda csoda Petőfinek lenni. Petőfinek!

Marius Crowen Írói alkotásai: Agyamentségeim: 1

Marius Crowen Írói alkotásai: Agyamentségeim: 1: Alapvetően nem értem, a mai kor embereit. Annyira ragaszkodnak a kortalansághoz, hogy az már nevetséges. Olyan példaképeket választanak...

Agyamentségeim: 1

Alapvetően nem értem, a mai kor embereit. Annyira ragaszkodnak a kortalansághoz, hogy az már nevetséges. Olyan példaképeket választanak maguknak, ami komolyan a kigyúrt izomagy és a valóság maca. Belőlük az irántuk érzett eszement rajongásukból élnek. Mert menő vagy, ha a hétvégén szarrá gyúrod magad a teremben, ahelyett, hogy a családoddal lennél. Nőként az a legfőbb célod, hogy minden pasi megforduljon utánad. Igaz Amerika után kell menni. Nagy úr a szépségipar, ilyen krém, olyan krém, ilyen festék, olyan festék és még sorolhatnák. Nem számít már, hogy ahogy telnek az évek, te magad semmit nem változol, ahol számít, odabent, amikor elhalkul a világ. Ugyanúgy örülsz, és ugyanazért vagy szomorú is. A lényeg nem változik. Nem tudom, ki hogy van vele, engem nem zavarnak a plusz ráncok, és plusz ősz hajszálak, sőt még a plusz kilók sem. Amíg egészséges vagyok, és ha egy kis időm engedi azzal foglalkozhatok, amit szeretek, és azzal akit szeretek. Hiszek abban, ha majd lejár az időm, csak egy értéktelen sejtkupacot temetnek, majd el és nem engem. Azt ami igazán számít. Mert a lélek az örök, több, mint amit a tükörben látunk.