Egyszer minden elmúlik kedvesem,
Amit, az idő ad csendesen.
Halk ketyegéssel.
S te csak nézed, kóbor lihegéssel,
Hogy kit szeretsz már nem lehet a
tiéd.
Szavaid, nem ébresztik kéjjel.
S lépted koppanásnak hiszi a széllel.
Hiába őrzöd álmát éjjel,
Már nem érzi simogató kezed.
Idővel, nem száradnak fel könnyeid,
S mi voltál ködbe vésznek.
Gondoltaid,
mosolyt csalnak, egy emlékkel.
Nem leszel több, mint egy szürke
fénykép,
egy ócskás kiárusításon, ha
jelentettél, valamit,
Azt is elfeledték már,
S már semmi sem vár.
Csak szerelem maradsz, s az idő ketyeg
tovább.
