2017. november 6., hétfő

Marius Crowen Írói alkotásai: A fehér kutya

Marius Crowen Írói alkotásai: A fehér kutya: Az éjjel, csendes, szeretem a hűvösségét. Így az ördög éjszakája után, finoman ködös idő borul a birtokra. Féltem -e, hogy feldúlják, ...

A fehér kutya


Az éjjel, csendes volt, szerettem a hűvösségét. Így az ördög éjszakája után, finoman ködös idő borult a birtokra. Féltem -e, hogy feldúlják, csendes hajlékomat, az ördög pribékjei, kik észt vesztve tombolnak? Dehogy - gondoltam - Már régen nem félek, hogy bajom esik, ide senki nem teszi a lábát, éjjel, az emberek félnek, a lakhelyem közelébe jönni. Tőlem is félnek, bolondnak tartanak. Tudtam, hogy már forró a gázon a teavíz, felveszem, a műanyag poharat. Kedvelem, ezt a három decis edényt, nem pattan el, mint az üveg, mikor hirtelen forró folyadékot zúdítunk bele, de nem is olvad meg, csupán kellemesen átmelegszik, annyira, hogy nekem még épp csak irritáló a forrósága. Szimpátiát vált ki, ha valami irritál, de csak annyira, hogy felkeltse az érdeklődésem, de mégse váltson ki belőlem iszonyt. Azt hiszem tényleg fura vagyok. Az emberek már csak akkor jönnek, ha baj van, nem mintha akkor én magam tudnék segíteni, örülök, ha magamon tudok. Sőt azt sem tudom, hogy a mai embereken érdemes -e segíteni. Mégis ha tudok, megteszem. Talán egyetlen oka van, én velük ellentétben nem félek, már nagyon régen, bármi történjék is . Hátra dőltem egy pillanatra, megízleltem a teát. Oh, igen! A kissé kesernyés Earl Gray, és a cickafark íze, elsimult a nyelvemen, a citromlé felvidította, a cukor megnyugtatta a számban, a pillanatnyilag háborgó tengert. Jó így kortyolgatni, a már csípősebb estéken. Ösztönösen, néztem ki a szomszéd szoba ablakán. Fényes nappal látni, a kaput, és fölé hajló fiatal diófát, ami most lemeztelenítve, inkább valami karmos, szörnyetegre emlékeztetett. Még öt éves sem voltam, amikor rettegtem az árnyékától, amit, az utcai lámpa világított meg. Ha fújt a szél, mindig reszkettem tőle a takaró alatt, hogy elrabol,és magával visz. Anyukám bújt ekkor mellém, emlékszem ahogy szép vékony alakjára, ráfeküdt a köntöse. Földig érő ruhadarab volt, ami Á alakban szélesedett egész a földig, karcsúsított derékkal. Anyám pedig, olyan légiesen suhant benne, mint egy mesebeli királynő. Hagyta , hogy apró vállaira tegyem szőke, fejem, és így mesélt álomba, ahol a fa lágyszírmú virággá szelídült végül. Most is rápillantottam, a szemem sarkából, ez idézte fel, az emlékeket, amik kedvessé váltak nekem – Oly magányos vagyok – sóhajtottam – és mennyire hiányzik anyám! – aztán, végül is letettem bögrét, és kényelmesen elhelyezkedve írni kezdtem, igaz a gondolataim a mindennapi problémáimra táncoltak. A nagymama majdcsak negyven éves gáztűzhelyének, a sütője tönkre ment, és lassan karácsony, mihez kezdjek sütő nélkül. Igaz adtak volna egyet csak úgy, a szomszédos faluban, de mégsem hozhattam el gyalog, így számba vettem lehetőségeket. Kinek van autója, és ki hozná, el nekem a masinát. Még el is hoznák, gondoltam, de az időpontot, szeretik tologatni, mint „Pató Pá úr”, ők mindenre ráérnek még. Mégsem mondhattam az eladónak, hogy majd egyszer csak érte megyünk, aztán álljon őrt a bejárati ajtónál, hogy pont otthon legyen, mikor megérkezünk. És persze, ott volt, az öreg Frank, ha szükség volt rá, mindig odaért. Nem volt olcsó, de hasonlított rám, inkább intézkedett hamarabb, mintsem később, és én ezt igazán dicső erénynek tartottam. Csak legutóbb is kisegített, a kedves öreg, mikor épp szükségem, volt egy fuvarosra, és nem is fogadott el fizetséget, pedig tele volt tömve a tárcám – Majd kisegítetek ti is, gyerek! – mondta, mosolyogva, hiába erőlködtem, nem tudtam viszonozni tudjuk-e még. Akkor a nagy felfordulásban, kezemben a rakoncátlan bakkal, fel sem tűnt, az alig érezhető, keserű száj íz, ami odatelepedett a nyelvem alá. Ólba kellett vezetni, a jószágot, ahol Irma, és Kúpász, a két kecskehölgy, már türelmetlenül várta, az új gavallért. Hát igen, a vidéki élet, titkos élvezetei. Azt is megoldottuk, kettecskén, az öreggel, na meg kellemesen is. Kedves és udvarias, idős úr, volt a maga egyszerűségében. Apámnál, vagy tíz évvel lehetett fiatalabb, és sokat mesélt róla, ha úgy alakult, és bizony csak árvák tudják, milyen hallani a szülőkről, egy még nem ismert történetet. Frank pedig bőven emlékezett apám fiatalságára, én pedig szerettem hallgatni, rögtönzött üzleti útjaink során. Meg is jegyeztem magamnak, ha más nem lesz, felhívom, és egyeztetek vele egy időpontot, ő biztos, pont akkor fog ideérni, amikorra megígérte. Már láttam is magam előtt, kerek mosolygós piros pozsgás arcát, ősz hajával.
Úgy éreztem, az ügy terhe már le is esett a vállamról, és végre írtam. Elvégre, az írás okozott örömöt, na meg a furcsa kalandos útjaim. Nem tudom, mióta írhattam, némán, róva a sorokat, és eltüntetve, jó néhány kék poharas teát, na meg beiktattam, néhány kitérőt a WC-re, amikor meghallottam... a vonyítást. Megálltam az írás közben, mély szomorú kutyasírás volt, tudtam, hogy nem két udvaron lakó kutyalányé, hiszen, mind Pulcsinak, mind Manónak, ismertem a sírását. Ők sírnak ha éhesek, így tudtam, a hang tulajdonosa, egy ismeretlen jószág, és kertem közepén ül, és torka szakadtából sír. Folytonos bánatos hanggal, reméltem, hogy abba marad a zokogása, de csak nem halkult el, és esze ágban sem volt távozni a hívatlan látogatónak. A nyelvem alá, is vissza tolakodott, a keserű íz, így borzongató megérzés kezdett kirajzolódni, mint bizonyosság. Végül is, fogtam magam és az ablakhoz mentem, amikor megláttam a kutyát, éppen az udvar közepén. Egy hófehér farkaskutya volt, megkockáztatnám, hogy fehér farkas, ha az országunkban, élnének, ezekből, a csodálatos emlősökből, de sajnos nincs így, az emberi fajnak köszönhetően, már rég nincsenek farkasok. Az állat úgy viselkedett, mintha látott volna, a kertből, engem, aki bentről figyeltem, libabőrös lett a tarkóm – Valaki meg fog halni, a környezetemből – markolta, meg kezem, az ablak belső párkányát, miközben, néztem, a szüntelenül ordító kecses állatott. Aztán sarkon fordultam, és egyenesen az udvarra mentem. Olyan lendülettel nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy meztelen lábszárú hálóinges alakom, majd virágágyásban kötött ki, miközben tudtam az állat elhallgatott. Felegyenesedtem, de tisztes távolságban, maradtam és úgy néztük egymást, némán. Azt hiszem, mind a ketten tele lehettünk kérdésekkel, mert okosan forgatva fejét, nézett rám, nagy szürke szemeivel.
Menj el innen! – mondtam, de nem mozdult meg – Kérlek menj el innen! – szólítottam fel immár parancsolóbban, mire kecsesen ugrott, ki a látóteremből, épp csak farkának fehér vége villant fel, a kerítés ágai között.
Valaki megint meg fog halni – zártam be magam mögött az ajtót nem sokkal később.
Lehet hogy, én? – gondoltam – Hiszen már alig van valaki, aki a környékemen még életben van – megrántottam a vállam, már rég nem félek, attól ha meg kell halnom. Pár percen belül, már békésen aludtam, mert tudtam, a halált én sem tudom megállítani.
Két nappal később, Nico a bevásárlásból, hazatérve, az ágyra dobta a kabátját. Fél éve, csak elvétve járt haza, most azon kivételes alkalom volt. Ilyenkor, szívesen hagyom a nyakán a bevásárlás szeretett elfoglaltságát.


Az öreg Frank, meghalt. Szívroham – mondta, és hosszú csend ereszkedett közénk.

2017. november 4., szombat

Marius Crowen Írói alkotásai: A hontalan csónakoshoz

Marius Crowen Írói alkotásai: A hontalan csónakoshoz: Végig koppan az eső a zsindelyen. Érzel – e nélkülem? Lélegzeted bele kap-e az Északi szélbe, a nagy kék hegyen túl? Nélkül...

A hontalan csónakoshoz



Végig koppan az eső a zsindelyen.
Érzel – e nélkülem?
Lélegzeted bele kap-e az Északi szélbe,
a nagy kék hegyen túl?
Nélkülem.

Dobban – e szíved még, titkos rejteken.
S mond, ugye szempillád megrebben,
Ha gondolok rád?
Ha gondolunk rád?

Még néha, kinyitod szemed?
Kellünk, kellünk, még neked?
S a gyomrod, még megremeg,
Ha dívád, a szél, énekel neked?

Ugye itt leszel velem,
Ha szívem fáj, fázós éjjelen?
S a háborgó tengeren.

Lelkem, lelkedben pihen.

2017. október 21., szombat

Olvasó napló 4 :Peter Freestone: Freddie Mercury


Peter Freestone1: Freddie Mercury

Alcím: A legjobb barát vallomása



Kicsit bajban, vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban, mivel kifejezetten szeretem Freddie Mercuryt, mint zenészt, és művészt. Nem ez az első életrajzi könyv, ami olvastam róla, remélhetőleg nem is az utolsó, azért tudtam, hogy mire számítsak. Mercury, nem élt éppen hétköznapi életet köztudottan, és habár egy gyertyának csak két vége volt, kimondhatjuk, ő azért talált még egy harmadikat is. Ez a könyv szerkezetén is észrevehető. Csak tudnám, miért bontja fejezetekre, gondolom a társszerkesztő, mert Freestone nem publikál, amúgy ápolóként dolgozik, ha emlékeim nem csalnak. Az én tudatom, csak két nagy fejezetet tudott elkülöníteni, az életét, és a haldoklását. Szóval, az első megállapításom az utólag, hogy jó nagy sűrű massza a könyv szövege, néhány kiemelkedő pillanattal. Kaotikus, akárcsak Mercury élete. Sok helyen viszonylag élvezhető, és túlzottan aprólékos, vegyük azt, hogy a koncertek Freestone szemszögéből vannak tálalva, és néha az az érzésünk, hogy lelátunk főhősünk veséjéig is, csak épp elszelel a ruhák, és koncertfények forgatagában. Ételről – ételre tudjuk, mit eszik,esetenként, hogy mit szív, elvégre nem volt szent, ugye ezt mindenki tudja. Bevallom, olyan gondolatok születtek a fejemben olvasás közben, hogy ha nem így hal meg Mercury, akkor sem lett volna hosszú életű, ez óvatlan pillanatban, egy drogos roham kinyírja, valahol valamelyik szállodában. Úgy, hogy mázlink van, volt jó pár éve, a fickónak, hogy kerek, és csodás életművet hagyjon, az igényes zene kedvelőinek. Sok félreértést tisztáz a könyv, a legendás és elpletykált partikról. Vegyük sorra; nem voltak kokaint kínáló törpék, Rick Sky - féle könyvben2 olvashatjuk: a törpék, ezüsttálcával, a fejükön kínálták a kokaint. Viszont volt rengeteg pezsgő, de azért, nem töltetett fel, egy egész medencét Ibizán vele. A partikat sem maga Mercury szervezte, hanem meg voltak rá a saját emberei, és nem hívott meg rá, mindenkit aki aranyéletű volt, hanem csak a barátait, hogy engedjék ki a fáradt gőzt, igaz voltak hóbortjai. Mint például a kalapok, és jelmezek. Viszont ezeket a partikat, hamar megunta, ahogy a zenén kívül sok minden mást beleértve a szeretőket is, mindegyiket. Szóval Freddie mosolygott, egy darabig, és csevegett, aztán szépen lassan meglépett a forgatagból. Ami a szeretői viszonyokat illeti, nos nem látta Freestone, sem kevésbé kuszán, Mercury szerelmi életét, mint ahogy más, csak nála, épp a női oldal maradt ki. Igen az az állítólagos nem létező női oldal, ami azért mindig is ott bujkál, a könyv soraiban, és nem csak ebben a könyvében. A fiú oldal, az átjött, elég de az, azért diszkért részletességgel. Kedves pillanatokat, tudtak okozni, a Freddie és más sztárok kalandjai. Meg is állapítottam, hogy nem létezik, hogy minden nagy embernek, van valami „beütése”. A Michael Jacksonos láma kalandon, majd fenékre ültem, nem is csodálom Freestone, emlékeiben is színesen él, de a Cabballes, történetnek, is meg volt a bája. Jó volt olvasni, hogy a férfi, aki, akkor fenn volt az könnyűzenei élet csúcsán, mennyire gyermekien szégyenlős, és visszafogott tudott lenni a dívája társaságában. Mégis csak esetlen volt, mint bármelyikünk ilyen helyzetben. Meglepően tisztelte zenész társait, és ugyanolyan gyermeki bámulattal nézte az igazán nagyokat, legyen az Lisa Minelli, Pavarotti, vagy akár Prince. Zsenialitása, mégis a nyughatatlanságából fakadt, képtelen volt a zenén kívül, fél órán át tovább foglalkozni más tevékenységgel, vagy fél évnél tovább szerelmes lenni bárkibe is, ha egyáltalán képes volt, teljes értékűen szerelmes lenni. Sokszor szándékosan vonzotta az érzelmi konfliktusokat, mert akkor írt fantasztikus dalokat, ha megcsalták, becsapták, vagy elhagyták. A könyv kevés említést tesz, a Queen másik három tagjáról, és Freddienek hozzájuk fűződő viszonyáról. Kapaszkodjunk meg! Jóformán csak zenélni jártak össze, na meg a kötelező partikra. Munkakapcsolat volt köztük, és elfogadás, több nem. Mélyebb barátság, ha volt is, valamikor az elején, ahogy teltek az évek, alaposan egymás agyára mentek, de attól még dübörgött a szekér. Freestone, Jhonn Deacont emelte ki, aki mély tiszteletet érzett Mercury iránt, barátok, még sem voltak, hiszen, két különböző, homlok egyenest ellentétes világ találkozott, mégis egymástól függetlenül, de egymás mellett remekül dolgozott, a zenében. Olvashatunk, Freddie édesanyjához fűződő kapcsolatáról, ahol előbújt, az öltözőből a „Nagy tettető”, csak hogy elkerülje, a konfliktusokat, de látjuk azt is, hogy bármilyen távol volt, azért mindig ott volt, a szívében, az édesanyja. Igaz szerintem, azért az embereknek így kellene normális esetben működnie. Megismerkedhetünk, Freddie cicáival, és a betegsége lassú lefolyásával is. Azzal is, hogy a körülötte élő emberek, hogyan dolgozzák föl, a lassú sorvadását és végül, de nem utolsó sorban, részesei lehetünk Freddie, rajongókhoz való hozzáállásának is.
Nem szándékozom, újra megírni a könyvet, van számtalan csillogó apró pontja, de lehetett volna belőle bőven több is, néha annyira elveszünk a leírásunkban, hogy Freddie Mercury, aki a könyv főhőse, nagyon távolivá válik, néha viszont, közelivé hozza, annyira, hogy, a fülünkbe cseng nevetése, vagy látjuk a megszokottá vált arckifejezéseit. Aztán rájövünk, hogy még valaki kibontakozik, mint főszereplő, még akkor is, ha nem ez a szándéka, a történet, közepe felé, elkezdi az érzelmeit, Freddiehez társítani, mint egy kiegészítve, az óriási kirakós egy darabját, akit egykor Freddie Mercurynak hívtak.



1:Peter Freestone: Freddie Mercury aszisztense volt, életének utolsó 12 évében.
2: Rick Sky: The Show Must Go on ; Freddie Mercury élete; 1994

2017. október 18., szerda