D-B-Z az utolsó háború( 3. fejezet)

 

Látomás

Sátán hidegen metsző levegőre riadt fel, bár azt sem tudta, hogyan lélegzett. Felnyögött, ahogy sajgott a tüdeje, mentségként keresve, a sziklás földet tapogatta, amely, sötét barlangja mélyén feküdt. Felsóhajtott. – Itt van ez, csupán álmodtam – gondolta – ez még változatlanul a forrongó pokol – de nem értette, még mindig vette a levegőt, még akkor is, ha minden egyes lélegzettől szúrt a mellkasa, mintha ha egy éles pengét forgattak volna benne. Kinyitotta óriási ezüstös szemeit – Hol vagyok? – kérdezte magától – ez nem a pokol – morogta végül. Feltérdelt, úgy érezte ezer súly húzza vissza, igazság szerint fulladt, nekitámaszkodott a mellette lévő márvány oszlopnak. Hallotta, ahogy a földre csordul a saját vére – A francba! – hörögte, majd a támaszkodó kezén akadt meg a tekintete.

– Ez öreg – hökkent meg, és koncentrálni kezdett, hogy újra regenerálja a karját, vagy talán magát is.

 – Ó nem Kami Sama lettem! – rázta a fejét, az a vén róka, hát végül is ő győzött! – nyöszörögte, de csak mérhetetlen kínt és fáradtságot érzett, miközben köhögte felfelé a vért, ami torkából kéredzkedett kifelé. Hátrahajtotta fejét, érezte, hogy valami megcsörrent, nehezen és súlyosan a vállain. Felnézett az égre, ami tele volt ezernyi csillaggal, és olyan furán világos volt, de tagadhatatlanul gyönyörű. Mégis végtelen gyűlöletet, érzett a csoda felől, erőt ezer, vagy talán megszámlálhatatlan, életerőt, és több tucatnyi kiemelkedő erőt, és a végtelent is, ami megsebezte.

– Add, nekem át, az erőd, Khambala, és akkor megkímélem a családod, és a birodalmad! – érezte, ahogy felemelik. Lába, az ismeretlen testének csapódik. Egyetlen, épp szemével, nézte az őt emelő vöröses, hólyagos bőrét. Érezte, ahogy lassan a fájdalom, ernyedtségnek adja át a kezét.

– Nem!! – morogta, mélyebb, elfúló hangon, mint amilyen a sajátja volt egykor.

– Látomás – sejtette, mert az ő teste nem mozdult, egy ideje már figyelte magát. 

–  Ó hát, így döntöttél, így az enyém lesz minden, elveszem tőled. Azt hiszed nem hallottam hírét, azért jöttem, és nem fogod megakadályozni! – Fájdalom, mérhetetlen fájdalom. Sátán, magzatpózba kuporodott, nagyokat lélegzett, miközben, minden erejével a palástjába burkolózott. Úgy érezte darabokra szakad, miközben próbálta józanul felmérni helyzetét. Sebezhető, gondolta. Elrejtőzött amennyire lehetséges volt, és tudta tartanak tőle, és csak reménykedett, hogy nem talál rá egyetlen ellenfele sem, amíg ez a borzalmas állapot tart. Csak remélte, hogy nem tart örökké. Aztán sötétség, fájdalom mentes, forró sötétség. Majd finom illat, talán jázmin. Az illat úgy kúszott, bele feketeségbe, hogy felnyitotta azt. Kezeit, finom simogatás érintette meg, és ő a démon megremegett, századok teltek el úgy, hogy nem érintették, már, így ennyire emberien. Nem haraggal, nem kihívással. Kicsordult, a nyál vékony szája szélén. 

– Atyám! – ütötte meg fülét, csendesen, kezét finom bőr érintette, szeme sötét smaragd bőrt, finom női arcot látott, ragyogó szemekkel, fekete hajfonattal. Sosem látott még ehhez foghatót. Megnyalta szája szélét, és bármennyire is fájt mindene, nem akarta, hogy véget érjen a pillanat. Azonban az kegyetlenül, elillant, mintha csak a pokol metsző szele, hordta volna el. Újra sötét hegyek és sziklák. Ifjú Sátán felült. Törökülésbe helyezkedett, és tudta senki nem látja, hogy sziklát használja támasztéknak. Nekidöntötte fejét is kis idő múlva, és egy új idegen névvel játszott a nyelve hegyén.

– Khambala, Khambala – ismételgette újra és újra.

Művésztől, a művészetet kedvelőknek, és az újabb "isteni" generációknak is(saját alkotói vélemény)

Dühös vagyok, elviselhetetlenül dühös. Az utóbbi évtizedekben felnőtt egy olyan "isteni generáció", hogy akkora az önimádata, hogy úgy gondolja, ő aztán megmondja a tutit, mert neki nem tetszik egy két neves művész arca. Nos ha ezen generáció tagja szerint rossz az a bizonyos alkotás(persze ezt nem így fejezik ki), akkor keményen odateszi magát, mert ő aztán mondjuk a film és regény kritikusok elitje, és ha valaki megkopogtatja azt a bizonyos buksiját, hogy "Figyelj drága, hogy merészelsz ilyen hangnemet ütni meg, egy nálad sokkal magasabban lévő közszereplőről, vagy egyáltalán bárkiről?" Akkor aztán jön az illetőre a fekete leves, főként ha azt a csodás stílust adja vissza, ahogy a korunk "istenije" az előzőekben megnyilvánult.

Szóval tisztázás végett:

Egy művész alkot. A zenész dönti el, hogy milyen hangszerekkel, zenész társakkal dolgozik. Milyen dalszövegeket ír, milyen fellépő ruhát hord. Igaz, ma már a ruháját, és hogy miből mennyi koncertet és hol ad, nem mindig csak ő dönti el. A zenéjét és mondjuk az énekes hangját lehet szeretni, nem szeretni, a szöveggel együtt érezni, de ez nem befolyásolhatja, hogy miről és hogyan szól a dal, mert az a zenész tulajdona, és csakis az ő jogában ál eldönteni, hogy mit kezd vele.

A festőnek nem a közönség fogja meghatározni hogy hogyan húzza az ecsetet, milyen színeket használjon, mi legyen a témája a képnek, ki vagy mi legyen a modell.

Amikor egy író, könyvet ír, vagy egy költő verset, majd ő eldönti a témát, a hangulatot, zeneiséget. Íróként a karaktereink a mieink. Van aki hónapokat tölt karakterépítéssel, háttérkutatással. Ha mi szőkének írunk le egy karaktert szándékosan írjuk szőkének, ha mogorvának festjük le, akkor se fogjuk mosolygósra változtatni. A történetet is szándékosan írjuk olyannak amilyen, és még a regény műfaját, de még a nézőpontját sem véletlenül választjuk meg. Ami a papírra kerül, az a gyermek a miénk. Amennyiben társadalmi nézeteiket is beleírjuk, az is a miénk. El lehet fogadni, vagy normális hangnemben véleményt alkotni, de attól, hogy még valami "isteninek" nem tetszik és ezt sértő módon kifejezi, attól még nem fogjuk újra írni. Esetleg a lektor vagy a kiadó kéri a könyv átírását, az már teljesen más történet. Amennyiben a történet filmvászonra kerül, az írónak van némi beleszólása a szereplőválogatásba, és a történet feldolgozásába, de ez helyzet függő. 

Ami pedig, a tengeren túli filmek, sokszor elő és utó kritizálását illeti. Minden filmkészítőnek joga van azt kezdeni az alkotásával, amit akar. A munkáját csak a filmet készítő munkatársak befolyásolják, ha még képlékeny állapotú az ötlet. Senkit nem fog érdekelni Holywoodban, hogy mi kit akarunk, vagy kit nem akarunk látni egy adott szerepben. Mit szeretnénk, ha benne lenne  valami egy történetben, vagy nem. Meg van ott is az az ember, aki azért kapja a fizetését, hogy megmondja, hogy mit fogunk látni, mondjuk a forgatókönyv írók stb.. A kész eredményt persze lehet, majd véleményezni, de nem hinném, hogy ott bárkit is érdekelne, esetleg addig, amíg a kis hazánkban forgat. Körülbelül olyan kis pont vagyunk, mi ott, hogy "talán", tudnak a létezésünkről, és nyilván ez sem ok nélkül van. Igaz az elődeink nagyon is az élen jártak, de valahogy mi magyarok azt az esélyt is, elbaltáztuk, hogy igazán nevünk legyen odakinn. 

A művészetben tevékenykedni, iszonyatosan kemény munka. Senkinek a körme hegyéért nem adnak, milliókat, meg ingyen könyvkiadást csak úgy. Semelyik színésznek nem pottyan a semmiért az ölébe egy adott szerep. Van olyan zenész, aki napokat agyal egy odaillő hangon stb. A színészek hónapokat készülnek egy adott szerepre, sokszor kőkeményen sanyargatva magukat, testileg - lelkileg, és még lehet sorolni.

Természetesen, megértem én azt, hogy mindenki nem lehet mindenkinek szimpatikus, Nálam is van olyan színész, művész, énekes, akinek a munkáitól a falra mászom, de jelzem, hogy XY nekem nem a férfiideál, vagy nem szeretem ezt a színésznőt, mert mondjuk nekem kevés arckifejezést használ. Ez úgy bele is fér, ha bántok, akkor okkal és bizonyítottan teszem, volt erre is példa, de forrás megjelöléssel.

Ami viszont, visszataszító: bármelyik művész fölött, az etnikai hovatartozása, a kora, szexuális hovatartozása, külseje, családi viszonyai és amennyiben a munkáját nem befolyásolja(színészeknél nem szokta), politikai nézetei miatt kritikát fogalmazni meg, legalább is, nyomdát nem tűrő, és sokszor sértő stílusban, ahogyan ez lenni szokott az "isteni generációnknál". Természetesen olyan emberekkel szemben teszik ezt, akikkel még valószínű személyes élményeik nincsenek, és mondjuk a sajtóból és világsajtóból ismerik őket. Érveiket alátámasztani, még csak élménnyel se tudják, a hivatalos forrásmegjelölést meg, hagyjuk.

És végül de nem utolsósorban, a magánélethez mindenkinek joga van. Az alkotást lehet kritizálni, a művészek munkáját is, de ne azért utáljunk már valakit, mert a magánéletben azt meri csinálni, amit akar. 

Leegyszerűsítve: Kedves közönség, az alkotásainkat értékeljétek azokat nektek szánjuk, a többi meg csak ránk tartozik. Mint emberről ítélkezni, meg maximálisan és csakis személyes tapasztalatok alapján helyes. Természetesen megértjük, ha valami nem úgy sikerül, meg nem úgy tetszik a munkáink közül, de személyeskedve megnyilvánulni...egy valójában ismeretlen emberről...

Ha már ezek a generációk sem tisztelik, mások egyéniségét, a művészekét sem, akkor nem merek bele gondolni, hogy kulturálisan és érzelmi intelligenciában  hova süllyed még ez az ország, de nem felfelé tartunk, az biztos.

Kalapács a kézben

 Bár ne léptem volna, soha 

 a szobába.

Tükrökkel teli, 

hívogatva engem 

hozzád.

Olyan véletlen volt, 

hogy beléd botoltam.

Átok vezette utam, 

kacajod felé,

a  tükrökben.

Csillogtak, és néhányuk

oly édesnek kínált téged, 

de kétkedést szült,

édes mosolyuk.

Ezért porrá tört szilánkuk

kalapácsom alatt.

S te nem voltál

ott.

Csak léptem és törtem,

véres kézzel.

Előttem ott álltál,

a végén.

Megszült az elmém

felépítettelek.

Megálltam.

Összetörtem, az utolsó tükröt is.

Fekete belsejét,

érintve jöttem rá,

sosem voltál 

ott.

2024.1.20.

Azok a régi szilveszterek:

 

Édesanyám babonás volt. Ha az év nagy részében nem is, de szilveszterkor Fanta és Coca-cola is került a poharakba. Melléjük készítve a vodka, és a vörösbor is, egy-két üveg igazi magyar házipálinkával. Két nappal hamarabb sütött, és mindig ott mosolygott a sok pogácsa és keksztekercs legtöbbszőr zserbó kíséretében az asztalon, közvetlenül a nagy gondossággal kiválasztott és feldíszített karácsonyfa mellett. Az asztal másik felén a vendégváró szendvicsek sajtos illata csábította a betévedt idegent. Az újévi étel mindig a lencsefőzelék volt, az nem maradhatott el, és főételnek, bármi jöhetett, csak malacból legyen, ezt legtöbbszőr hurka -kolbász krumpli pürével jelentette, de nem egyszer volt, húsklopfolótól hangos a konyha, mert készült a ropogós rántott hús. Malacot kellett enni, mert az kitúrta a jövő év szerencséjét, a lencse meg vagyont hozott a házhoz. Na és persze ott volt anyám francia salátája, amibe még úgy magába is belefeledkezett az ember. A főzést mindig az év utolsó napjára hagytuk, mert csak estére kellett kicsinosítani magát az embernek. A ház meg már Szentestére is csillogott a tisztaságtól, mint Salamon „ ...” És ennek, bizony gyertyaszentelőig ki kellett tartania, legalább is a nagyjának, mert addig nagytakarítás szóba se jöhetett. Olyan este hat felé, aztán a ház népe is megvacsorázott és a nappaliba lévő asztalra a család nő tagjai, a vendégvárók egy részét felszolgálták. Kabarét néztünk immár szépen felöltözve legtöbbször. Akkoriban nem is nagyon volt mást nézni. Kártyáztunk, társasjátékoztunk, de szigorúan senki nem aludhatott éjfélig, és előre sem kívánhattunk egymásnak „Boldog Új Évet”, mert az vonzotta a balszerencsét. Felálltunk a Himnusznál, és tűzijátékot is csak a tévében néztünk. A falu csendes volt, még részegen se tántorgott senki az utcákon. Valahogy nem illett. A család feje, a „Férfi” felbontotta a Pezsgőt, ő mondta el az első év köszöntést közvetlenül koccintás előtt és mindenki ivott belőle, olyan öt éves kor fölött, csak úgy módjával. Ugyanis úgy gondolták, hogyha az új évre egy nő köszön rá először, az egész ház népére balszerencsét hoz. Ezek után, már az álmos gyerekek elmehettek aludni, egy külön szobába. Azután a felnőttek kinyitották a ház ajtaját, úgy várták az új évet köszöntőket. Általában csak azok nem járták a baráti házakat, ahol a kicsi gyermekeket nem tudták kire bízni. Az ajtón, mindig férfi látogató lépett be először, és ő köszöntötte a vendégváró családot, mert ha nő lépett be az új esztendővel először, megint csak nagyon rosszat hozott magával. Aztán a karácsonyfát körül ülve, a felnőttek megbeszélték a múlt  és régi esztendőkön megtörtént legtöbbszőr mulatságos eseményeket. Jókedvűnek lenni kötelező volt, mint ahogy az édességet majszolgatni is, mert az hozta meg az új esztendőbe a szerelmet, és a jókedvet. Aztán pirkadatra már mindenki elkezdte a következő nap munkáját az otthonában, és elsején, mindig olyan cselekedeteket tett, amiket egész évben csinálni akart, mert úgy tartották, hogy amilyen az év első napja, olyan lesz az egész év is. Az ok még igazi babonás szilveszterek voltak.

Fordított történet

 

Csodálatos szabad életed lenne, szép családdal. De az ívóvizeddel vigyázni kell, mert a csapból, szembe sétál veled, petpalack, fekália, műtrágya, de van, hogy elpusztult tetem is. Előfordul, hogy a gyerekeidet elengeded játszani, de estére már a fele sem tér haza. Nem látod soha többet őket. Egy nap az otthonodban szörnyetegek üldöznek, hatalmas fogakkal, és ha megfognak marcangolnak. Aztán egy éles fájdalom, és csak sötétség, örök sötétség. A szörnyetegek uralkodói, pedig áldomást isznak ,és megesznek. Túlszaporodás van, és a te vagy a következő.

Lángoló Istenimádat: I. Az eretnekek üldözése

 

Előre leszögezem, én is keresztény vagyok, habár akaratomon kívül kereszteltek meg, mint mondjuk általában a gyerekeket. Hiszem azt, hogy van valami vagy valaki, aki uralkodik a világunknak nevezhető rendszeren. A vallásra úgy tekintek, mint bölcs okító iratok összességére, legyen az bármilyen vallásé is. Az egyházak saját meglátásom szerint inkább nyerészkedés és hatalom intézményei. A legnagyobb probléma velük, hogy emberek irányítják, és mint tudjuk minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Ezennel szálljunk alá a „sötét” középkorba, ahol az emberek még úgy gondolták, hogy a papok kapcsolatban állnak a természetfelettivel, és befolyásolni is tudják azt. Vakon hitek a csodákban, mint pl. a szent ereklyék csodatévő erejében, amik furcsa módon gomba mód szaporodni kezdtek, miközben a hívek adományokkal árasztották el az atyákat. Ennek köszönhetően az egyház óriási vagyonra tett szert, arról nem is beszélve, hogy óriási szerepe volt a feudális társadalom megszilárdításában, hiszen vak engedelmességre buzdította köznépet, és spirituális félelemben tartotta, mert jaj lett volna, ha földesurai ellen vétkeznek, mert Krisztus szerint kellett élniük, természetesen szegénységben és jámborságban.

Az egyháziak bort ittak és vizet prédikáltak, miközben megkapták pl. a nekik járó kötelező tizedet. Bőszen harácsoltak, élvezték a vagyont, és ha kevésnek tartották, a jobbágyok falvait fosztogatták Isten nevében. Az egyházi tisztségeket áruba bocsátották és csak nemesi származású embereket engedtek a köreikbe. Ebből következik, hogy cselekedeteikkel szemben álltak, más spirituális nézeteket való közösségekkel, amik az időszámításunk előtti korszaktól már jelen voltak a lakosság életében, mint például, a gnosztikusok és őskeresztények. A gnosztikus nézeteket követő „szekták” már az evangéliumok keletkezése idején, léteztek, világfelfogásuk,a jó és gonosz örök párharcára épült, és számukra a katolikus pápai egyház, többek között, a világi életvitele miatt, a gonosz elvilági birodalmának egyik testet öltése volt, és feladatuknak érezték harcolni a gonosz ellen, és hitték, hogy az Armageddon csatája még az életükben bekövetkezik, ahol az akkori világ megsemmisül, és a jó és rossz közötti egyensúly helyre áll, és minden jó hívő a mennyben köt ki.. Hitrendszerük az akkori teljes szentírásra épült, az apokrif világi emberek által nem engedélyezett könyvekkel együtt. Ugyanis az eredeti szövegeket, valamikor 382 és 397 között enyhén kifejezve is cenzúrázták, kanonizálták. De ebben időszakban még javában beszélhetünk őskeresztényekről is, akik csak az evangéliumi tanítás szerint éltek.

Ténylegesen eretnekek, valamikor 11-12 században jelentek meg, mint a teljes emberi egyenlőség, vagyonközösség hirdetői, a nemeket is ideszámítva, náluk a nők is prédikálhattak vagy állhattak szerzetesnek. „Elit” csoportjuk a „Perfektek” közössége volt, akik tényleges apostoli életet éltek, szőrcsuhákban jártak, nem éltek nemi életet, és szent cselekedetnek tartották az önkéntes éhhalált. Céljuk egyértelműen a társadalmi egyenlőség kivívása, és a egyház világi uralmától való megfosztása volt. Tevékenységük fő színtere a középkori város volt, ahol a gazdagabb városi réteg, érdekeitől függően hol az egyház, hol az eretnekek oldalára állt.

A helyzetre az apostoli egyház vezetősége kétféle megoldásban gondolkozott. Az egyik megoldás Szent Ágoston felvetése volt, miszerint a problémát meg kell oldani, de nem szabad kiirtani az eretnekeket, hiszen Krisztus egyházának távol kell tartania magát, a gyilkosságoktól. Jézus egyháza nem ölhet. A másik nézet Szent Jeromosé volt, miszerint ki lehet írtatni az eretnekeket, mert tévhitben élnek, és a megölésükkel mennybe kerülhet majd a lelkük.

Az egyház végül is a Jeromos -féle álláspontot hirdette ki, így a vallási dogmák bizonyítására, az eretnekeket nyilvánosan boszorkánysággal vádolták meg. 1220-1239 között II. Frigyes a „szent római birodalom császára” számos eretnek törvényt adott ki. Többek között azt, hogyha az eretnek bevallotta bűneit, akkor életfogytiglan börtön, tagadás esetén máglya halál járt. Az eretnekek családtagjai pedig harmad íziglen, olyan kétszáz -háromszáz évig, semmilyen közhivatalt nem tölthettek be. Kivéve ha ők jelentették a rokont, mert akkor halhatatlan lelki jutalmakban részesültek. Az eretnekeket védelmezőkre, teljes vagyonelkobzás járt, házaikat lerombolták, és nem lehetett a helyükre más házat építeni. Az egyház rendházaiban, saját törvényszékeket és börtönöket létesített az eretnekek számára. Az ellenük felhozott vád a következő volt: Titkos összejövetelek tartottak, amelyeken féktelen kicsapongások voltak, és kenyér helyett gyermeket áldoztak. A perfectek módszereit, az egyház, átvitte a saját maga részére, és megalapította a cisztercita kolduló szerzetesi rendet és rendhálózatot, a tizenharmadik században. Az egyház végül 1184-ben törvényesen is kiátkozta az eretnekeket, majd a II. Frigyes által hozott törvényeket fokozatosan szigorították. Hamarosan az összes eretnekre halál várt, és akik pártolták, vagy esetleg bújtatták őket, is automatikusan eretneknek számítottak. Az egyház berkeiben a radikális ferencesek fellázattak, a szegénységi fogadalom be nem tartása miatt, így a század közepén XXII. János pápa, elrendelte az üldöztetésüket. A szent földön keresztes hadjáratokban harcoló templomos lovagok sem jártak másképpen, akik kétszáz év leforgása alatt óriási vagyonra és nagy befolyásra tettek szert. Szép Fülöp francia király kérésére a pápa őket is eretneknek nyilvánította, és feloszlatta a rendet.

A magyarországi eretnekeket először a tizenegyedik századi forrásokban emlegetik. Az 1348-49-es pestis járvány hatására megjelentek a flabellánsok, akik magukat ostorozva jelentek meg az utakon, társadalmi, és mindenki számára nyilvános bűnbánatra szólítva fel a híveket. Mozgalmuk óriási mérteket öltött. Természetesen az egyház elrendelte az ő üldöztetésüket is, ami a kiirtásukat eredményezte. Az 1300-as évek elején, megjelentek a Valdens eretnekek, akik a nép nyelvére fordították a szentírást, ami akkor még tiltott volt, így az egyház pert indított ellenük, ami végeztével az egyház visszafogadta őket, de a csuhályukon, örökös megkülönböztetésül, egy kék keresztet kellett viselniük, a miséket is köznéptől elkülönítve hallgathatták, házakat, ahol gyülekeztek földig rombolták, temetőikből elhunytjaikat kiásták, és porrá égették a maradványaikat. A husziták 1420-as években a dél vidéken és a Tiszántúlon jelentek meg.

A kor nagy eretnek üldözője Marekkei Jakab volt, aki saját bevallása szerint 25000 eretneket térített vissza, de a Pécsiek annyira „szerették” hogy kiüldözték a városból. Megjelentek a nyilvános könyvégetések, amikben a más nézetű könyveket elégette az egyház, itt említeném meg, hogy ez ma még cenzúra képében létezik, vannak a hívők számára tiltott könyvek, mint például az új gondolkodók könyvei vagy más világnézetet képviselő irodalom.

1279-ben az anyakirályné, elrendelte a eretnekek törvény elé állítását, mert megtagadták, a tized kifizetését. A Ferences-Domonkos kolostorokat, az egyház kifejezetten az inkvizíciónak alapította.

1184 után elárasztották Európa városait az inkvizítorok. Amikor az inkvizítor egy városba ért papokkal és fegyveresekkel, össze gyűjtötték a város lakosságát. A hatalma korlátlan volt. A város főterén kihirdették a rendeletet: aki harminc belül meggyónja bűneit, annak a legsúlyosabb bűnökben megkegyelmeznek. Az embereknek feljelentési kötelessége volt, ha tudott eretnekről és nem jelentette, rá is lesújtott az inkvizíció. A városok egyébként is tele voltak besúgókkal. A gazdagok kiválthatták magukat, esküdteket tudtak vásárolni, és ha meg volt a számuk kiválthatták magukat. Később már csak a vádlott vallomása számított. Ez szintén jó okot adott az egyházi harácsolásra. A katolikus egyház a reformáció idején, boszorkányoknak kiáltotta ki a protestánsokat és így Kálvin is Luther híveit is üldözte.

Ha egy ember esetében felmerült az eretnekség gyanúja, évekig tartó inkvizíciós trágyalások vették kezdetüket, ez alatt a vádlott végig börtönben ült, embertelen körülmények között. Férgek, patkányok társaságában éltek folyamatos sötétségben, és a cella akkora volt sokszor, hogy megfordulni is alig lehetett benne, sokszor lefeküdni sem volt lehetséges. Elterjedt módszer volt a folyamatos éheztetés és alvás megvonás.az ismétlődő kínzások mellett. Megszokott volt az is, hogy a fal és a padló háromszögletű felfelé forduló lecekkel volt borítva azokon tudott csak járni az elitélt, illetve a fa vagy vasszerkezetre kötözés. A falba vájt kis üregekbe rakás, ahol nem tudtak mozogni, vagy a mély száraz kútba engedés, ahonnan csak a tárgyalások idejére húzták ki őket is a mindennapok része volt. A nemi erőszak is általános jelenség volt, ha egy nő emiatt várandós lett, a gyermeket az ördögre fogták. Az eretnekekhez átálló egyháziakat a Vade in peace-szel büntették. Azaz befalazták és életük végéig, egy lukon keresztül etették, és itatták őket. Már ebben az időszakban megjelenik, mind a víz és mind a méregpróba kínzási módszere is.

Vallási ünnepen, A Sermo generális szertartásán, vasárnap reggel a város főtemplomába és a templom előtti téren hirdették ki a tárgyalások eredményét. Az ünnepségen résztvevő hívek, jutalmul negyven napos bűnbocsánatot kaptak.

Az ünnep kezdetén, harangzúgásra lassú menetben megjelent az inkvizítor, utána a jelenlévő magas rangú tisztségviselők, aztán a papok, majd őket követték a vallomást tévő eretnekek. A gyorsan vallókat a templomba, a vallomást nem tevőket a templom előtti térre vitték. Ezek után egy pap éles prédikációt tartott a téves tanokról, és a szent inkvizíció működéséről. Után sorra szólították a vádlottakat, akik részletesen bevallották a bűneiket.

Az ítélet enyhébb büntetésnél a penitencia volt, ahol a vádlottnak derékig levetkőzve, rendszeresen visszatérő alkalmanként végig kellett járni a várost utcáit, ahol az igaz hívek megostorozták, kötelező böjtölést kellett tartani, és szerzetesi ruhát kellett viselniük mellükön egy nagy narancssárga kereszttel. Az eretnekekhez áttért egyháziak büntetése, a már fentebb említett Vade in peace volt. A megátalkodottakat, akik nem voltak hajlandóak az évekig tartó kínzás ellenére se bűnösnek vallani magukat, kifaggatták, és a világi hatalomra bízták. Máglyán való élve elégetés volt az ítélet. A haláluk után maradványaikat összegyűjtötték és hamuvá égették, hogy az eretnekek ne tudjanak ereklyét készteni belőle. Ha valakiről a halála után derült ki, hogy eretnek, kihantolták, és úgy égették hamuvá a maradványait, a családja vagyonát pedig elkobozták. A bűnösség alsó korhatára tizennégy év volt, felső korhatár nem létezett.

Az inkvizíció végig uralta az egész középkort ,az utolsó perekre, az ezernyolcszázas évek vége felé került sor.

Hmmm?

 

Este tíz volt, éppen tévét néztem kényelmes fotelomban. Egyedül voltam, a párom a barátjához ment. A szoba teraszra nézett, hallottam, ahogy párom hazaér, és dédelgeti a kiskutyát. Még beszélt is hozzá, azt mondta, hogy végre odaengedi a kutya magához, mert amúgy félénk kis jószágról volt szó. Eltelt tíz perc és talán húsz is, de csak nem lépett be párom az ajtón. Végül is felhívtam telefonon:

- Szia! Hol vagy?

- Ádámnál. Miért?

- Semmi. Csak, azt hittem hazajöttél.

- Otthon se voltam.