Sátán
hidegen metsző
levegőre
riadt fel, bár azt sem tudta, hogyan lélegzett. Felnyögött, ahogy
sajgott a tüdeje, mentségként keresve, a sziklás földet tapogatta, amely, sötét
barlangja mélyén feküdt. Felsóhajtott. - Itt van ez, csupán
álmodtam - gondolta – ez még változatlanul a forrongó pokol –
de nem értette, még mindig vette a levegőt,
még akkor is, ha minden egyes lélegzettől
szúrt a mellkasa, mintha ha egy éles pengét forgattak volna benne. Kinyitotta óriási ezüstös szemeit -Hol vagyok? - kérdezte
magától – ez nem a pokol – morogta végül. Feltérdelt, úgy
érezte ezer súly húzza vissza, igazság szerint fulladt,
nekitámaszkodott a mellette lévő
márvány oszlopnak. Hallotta, ahogy a földre csordul a saját vére
- A francba!- hörögte, majd a támaszkodó kezén akadt meg a
tekintete.
-Ez
öreg- hökkent meg, és koncentrálni kezdett, hogy újra
regenerálja a karját, vagy talán magát is.
-Ó
nem Kami Sama lettem!- rázta a fejét, az a vén róka, hát végül
is ő
győzött!-
nyöszörögte, de csak mérhetetlen kínt és fáradtságot érzett,
miközben köhögte felfelé a vért, ami torkából kéredzkedett
kifelé. Hátrahajtotta fejét, érezte, hogy valami megcsörrent,
nehezen és súlyosan a vállain. Felnézett az égre, ami tele volt
ezernyi csillaggal, és olyan furán világos volt, de
tagadhatatlanul gyönyörű.
Mégis végtelen gyűlöletet, érzett a csoda felől, erőt ezer ,
vagy talán megszámlálhatatlan, életerőt, és több tucatnyi
kiemelkedő erőt, és a végtelent is, ami megsebezte.
- Add,
nekem át, az erőd, Khambala, és akkor megkímélem a családod! –
érezte, ahogy felemelik. Lába, az ismeretlen testének csapódik.
Egyetlen, épp szemével, nézte az őt emelő vöröses, hólyagos
bőrét. Érezte, ahogy lassan a fájdalom, ernyedtségnek adja át
a kezét.
– Nem!!
– morogta, mélyebb, elfúló hangon, mint amilyen a sajátja volt
egykor.
-Látomás
– sejtette, mert az ő teste nem mozdult, egy ideje már figyelte
magát.
- Ó
hát, így döntöttél, így az enyém lesz minden, elveszem tőled.
Azt hiszed nem hallottam hírét, azért jöttem, és nem fogod
megakadályozni! – Fájdalom, mérhetetlen fájdalom. Sátán,
magzatpózba kuporodott, nagyokat lélegzett, miközben, minden
erejével a palástjába burkolózott. Úgy érezte darabokra
szakad, miközben próbálta józanul felmérni helyzetét.
Sebezhető, gondolta. Elrejtőzött amennyire lehetséges volt, és
tudta tartanak tőle, és csak reménykedett, hogy nem talál rá
egyetlen ellenfele sem, amíg ez a borzalmas állapot tart. Csak
remélte, hogy nem tart örökké. Aztán sötétség, fájdalom
mentes, forró sötétség. Majd finom illat, talán jázmin. Az
illat úgy kúszott, bele feketeségbe, hogy felnyitotta azt.
Kezeit, finom simogatás érintette meg, és ő a démon
megremegett, századok teltek el úgy, hogy nem érintették, már,
így ennyire emberien. Nem haraggal, nem kihívással. Kicsordult, a
nyál vékony szája szélén.
-Atyám!
– ütötte meg fülét, csendesen, kezét finom bőr érintette,
szeme sötét smaragd bőrt, finom női arcot látott, ragyogó
szemekkel fekete hajfonattal. Sosem látott még ehhez foghatót.
Megnyalta szája szélét, és bármennyire is fájt mindene, nem
akarta, hogy véget érjen a pillanat. Azonban az kegyetlenül,
elillant, mintha csak a pokol metsző szele, hordta volna el. Újra
sötét hegyek és sziklák. Ifjú Sátán felült. Törökülésbe
helyezkedett, és tudta senki nem látja, hogy sziklát használja
támasztéknak. Nekidöntötte fejét is kis idő múlva, és egy új
idegen névvel játszott a nyelve hegyén.
- Khambala,
Khambala – ismételgette újra és újra.
