Nem érdekel

 

Nem érdekel neved,az csak azért van ,hogy emlegessenek.

Nem érdekel,hogy csinos vagy és olyan  szép, hogy beszél a tested.

Gyere és kapj meg sikítja mindenkinek a pillantásod. Ó nem! Nem számít nekem.

Arra már felkapom a fejem, ha nem vagy könnyű préda. Mert több vagy egy üres porcelán babánál, akire mindenki azt mondja: szép. Nem hat meg az sem, ha az egész világ előtted térdel, mert akkora a hatalmad. Én nem fogok. Egyetlen embernek sincs joga térdre kényszeríteni a másikat. Bárki légy is, ha fegyverrel állsz is elém,te sem vagy több egy porhüvelynél. Gondolj akármit is rólam. Nem hódolok be, senkinek. Nem vetlek meg, ha csupán egy pár cipőd van, nem vagy te kevesebb annál, mint akinek minden napra jut egy pár. Kit érdekel, ha szegény vagy, ha kövér, ha hiányzik az egyik szemed. Nem vagy te annál kevesebb.

De mond, tudsz szeretni?

Egy kis reklám :)

 

"A próféta élete nem egyszerű ebben a korban. Könnyen betörik a fejét, hiszen a munkája, csupán a halandók ostorozásából áll. Hiszen oly kevés ki bűntelen, és túl sok a veszendő az aratásban" (Givenne)

Minden olvasómnak Boldog Karácsonyt kívánok!

Sajnos csak így utólag.

Mindenkinek kívánom azt, hogy ebben a jónak látszani kívánó világunkban, megtalálja a hitet önmagában. A szeretetben pedig a reményt a jobb eljövendőben.

Elfordulva

 Vége, feladom.

Két őszinte év.

Szerelem volt,

Nem tagadom.

Az ellentétek vihara.

Szenvedély és józanság.

Mint a jég és tűz.

Betörtek, behódoltam.

Jött a vesztem, tudtam.

Én a hűvös, ész.

Te az arrogáns őrült.

Halálos kombináció.

Te ugrottál, és mentettelek.

Próbáltalak megtartani,

a szakadék szélén.

Mond, nem látod,

hogy papírból vannak

a szárnyaid,

És nem vagy igazából

angyal?

Mit kezdhetnék, a téveszmés

agyaddal ? !

Hazug a világ.

Mert szeret az lenni.

Ó kedves nem tudlak

megmenteni.

Zuhansz, önimádattól

átitatott lángoló szárnyakkal.

Egy darabig repülsz még.

Aztán a porba hullsz.

Feledés porában szépséged.

Kit érdekel, majd az egyéniséged,

ami színészet csupán.

Maradsz ostoba ember,

Aki, ugyan még mer,

de már nem nyer.

Öreg vén vesztes kutya.

Csak ennyi leszel,

Mint számtalan elődöd.

Az idő könyörtelen.

Nem mentheted a bőröd.

Ostoba ember.

Papírmasé szárnyakkal.

Nem létezik angyal.

A halhatatlanság elixíre,

Nem nyerhető el,

Karizmával.

Ahhoz szív kell,

ami benned volt,  egykor.

Míg el nem borította fejed

az eszme,

Hogy te, mindenkinél

nagyobb vagy.

És vége, megtanultam:

Nem lehet mindenkit

megmenteni.

Van, akit hagyni kell

lezuhanni.

De ja vu!!!

"- Te vagy az ördög – suttogta a sheriff, a félelemtől összekoccantak a fogai. Segítséget senkitől sem várhatott, hallotta a falon túlról, kollégái rekedt köhögését. Az alak eközben minden rongyától megszabadulva, összeéget, izzó testével diadalmasan állt fölötte. Akár egy pokol kutyáival szétmarcangoltatott szörnyeteg. Szemei türkiz golyóként izzva világították meg a helységet, legyőzve a feketén gomolygó füstöt. Újra felhangzott gúnyos, öblös kacaja.
- Csak nézőpont kérdése, valakinek biztos az ördöge vagyok – lángok lassan elhaltak, és csak apró szikra csillagocskák táncolták körbe a robosztus testű óriást, aki immár tűztől megfeketedett, ráncos bőrével állt előtte.
- A régi premontrei parókiában várlak, holnap délután háromkor. Ott légy vagy különben eljövök érted – mutatott a szemei közé, az ijesztő lény. Aztán milliónyi tűzszikrává változva tűnt el. Semmi mást nem hagyva maga után, csak dermesztő félhomályt."
(Részlet: De ja vu)

Elkészült!!!

Elkészült a Facebookon, is az író oldal. Fogadjátok szeretettel.
Az előnye, hogy közelebről is megismerhettek, egészen az apró felvillanó gondolatokig.
Na meg egyébb, apróságok.
https://www.facebook.com/groups/192411964111880/

Határbéli regék 2: Givenne éneke

Jaj, Fekete madár!

Szeretlek, de kár.

Hullik a pehely,

Néma a táj.

Fekete madár.

Süvít a hangod

A fejem fölött.

Szállj, szabadon szállj,

Fekete madár!

Keresem árnyad,

Töltsd ki az vágyad.

Győzd le a halált!

Szállj fekete madár.

Ragyogó szemed

Aranyló bosszúvágy,

Fekete madár.

Megtorlás tüze hangodban.

Szenvedj a karomban,

Folyjon bíbor könnyed.

Szerethetnélek akár,

Csak talán nem kár?

Fekete madár.

Határbéli regék 1. Givenne és mesterének első találkozása

Néha eszembe jutsz, de furcsa, csak mélyen idebenn tudok beszélni hozzád. Valójában azt sem tudom, létezel –e, vagy csupán álom vagy.  Lehet, hogy tényleg találkoztunk, ott a tűzkör közepén, ahol én megmerevedett arccal üvöltöttem. Féltem akkor és ott. Nagyon féltem. Magukkal akartak rántani, azok a fura elmeszesedett rothadó alakok. Meg akartak ölni!! Néztek rám az éhségtől kitárt fekete szájukkal. A könnyeim sós ízét éreztem a szám, és nem tudtam képes vagyok-e kiáltani a neved: - Ashe! Hol vagy Ashe? Engem védett ugyan a tűz, de féltem elégek.  Valahol mélyen éreztem jönnöd kellett.
És ott voltál. Kusza szőke hajad borzolta, a tűz, és lebegett fekete ragyogó kabátod, és néztél azzal a szigorú szemeddel. Egy szót sem szóltál, csak befaroltál mellém a fekete motoron, mégis tudtam, hogy értem jöttél. Átlendítettem lábam, a derekad mögött, és belekaroltam hajlított karjaidba.  Láttam, ahogy nézed vajon biztonságban vagyok-e. Felém fordult finoman állad, amin ott ült pajkosan a levakarhatatlan gúnyos vigyor, és ugrottunk, át a lángokon, és talán azok a furcsa rémisztő alakok megrémültek volna. Azt hiszem igen, halálra rémültek, már ha lehet ilyet elhunytakra mondani.  Szerettem volna ott maradni veled, mintha csak hozzám tartoztál volna. Pedig akkor találkoztunk először…
Felültem az ágyon, tenyerembe temettem a homlokom – Igen, csak egy újabb rémálom volt- morogtam, ahogy két éve minden nap. De most nem vertem véresre az öklöm a lambérián, mert nem féltem tovább álmodni.

Ozírisz koporsószege

Nem akarok félni.

Nem akarok sírni.

Éhezve lenni, a nyomorban.

Én nem ide tartozom.

Valahol máshol, kelt fel a napom.

Siratlak, honom Avalon.

Mit tehettem volna,

Én a király, elárulva.

Gyűlölet börtönébe zárva.

Én édes népem,

Elárultál engem.

Nyakamra hágtál, testvérem.

Mennyi vér!

Ó pokoli bér,

A hatalomért.

Testem felnégyelve.

Szívem, összetörve.

A Nílus medrében.

Ó gonosz testvér,

Szavad hát ennyit ér.

Gyílkolod néped.

Tanuim a titkok,

Melyeket föld mélyébe ástak.

Így lett hát vége a világnak.

Angyalok hona,

Így lett oda.

Jajj, a kornak,

ami vissza hozza.

Tündérkirály és a búzavirág

 Tündérkirály és a búzavirág

Volt egyszer egy tündérkirály.

Kincseinek se szeri- se száma,

Ő volt Tündérország egyetlen királya.

A rettentő harcos, ifjú volt, és mohó,

A nap is elbújt látván a daliát,

Merre szem ellát, nem volt hozzá hasonló

Ha éjjelente felmosolygott a hold,

Báljában számtalan kobold,

Szórakoztatta rózsahölgyeit.

Kik ábrándoztak utána

És ő, hol egyiket, hol másikat vitte a bálba.

Mert emésztette őket a vágy, hogy ők legyenek, a letépett virág.

Éjjel és nappal termeit kacaj járta át.

S nem volt rózsa, ki nem adta neki magát.

Szerelmi sóhajok zaja, járta át a palotát.

Csodálatos kerek rózsák, illatuk, oly csábító.

Szépségükhöz nem volt fogható.

Kevélyen hemperegtek kincseikben.

Mégis a király másra vágyott.

Harmatcseppért, bejárta a világot.

Éjjelente hazatérve, élte buja életét.

Szolgálták asszonyai, és viszont szolgált nekik ő.

Háremében mosolyogva taposta egymást a nő.

S a mosoly mérgében, szirmok szálltak a szélben.

Történt egyszer egy friss reggelen.                                                                

Mikor a király pillangó szárnyain szállt a magas égen.

Egy borsónyi kékséget látott, a búzamező szívében.

Meglepődve azon, hogy a szőke mezőben,

A kis cseppnyi folt, mily békésen pihen.

Kíváncsian, kalászról-kalászra röppent.

S mikor közelebb ért, mivel találkozott szembe?

Szégyenlős kis kék virág fürdött egy harmatcseppben.

Megfáradt mezőben leheletnyi zsenge.

Meglátva a királyt nagyra nyitotta a szemét.

Ki nézte a poros mező, eleven kincsét,

Ahogy kifeszítve kék szirmait elfordította a fejét.

Megsértődött a király, hogy őt ki legszebbje a világnak.

Szóra sem méltatják, tőle elfordulának.

Hogy van ehhez mersze egy egyszerű virágnak.

Megszólítja hetykén a virágot.

Mert még ily bátrat, nem látott,

Pedig bejárta a világot.

-          Hát, nem tudod te virág, hogy én ki vagyok?

Tündéreken, koboldokon, és virágokon uralkodok.

S te, ha látsz még a fejed is elfordítod!

-          Tudom én, ki vagy te – válaszolta a virág.

Fejét lehajtva akár egy száraz ág.

-          Mit mondhatnék én neked? Én a búzavirág.

-          Úgy tartotta kedvem, hogy leszálljak hozzád,

-          Mégsem méltat válaszra a szád.

Velem szemben, ez balgaság, mintsem bátorság.

Szerencséd virág, hogy szépségedet nézem,

S nem pimaszságod,

Ahogy játszol velem!

-          Hisz én ellened semmit sem tettem.

Ne büntess, mikor nem vétkeztem!

-          Görbítette le szirmait, a mező ékessége,

Szívét megérintette a király szépsége.

Varázslat volt az, mely járt szájról-szájra.

Törékeny fűszálról, bóbiskáló kalászra.

Hangyák énekétől, tücsökkottára.

-Szerencséd, szépséged, - válaszolt a pillangó

- még nem láttam hozzád hasonlót.

Elpirult a virág, még nem kapott bókot.

Gondolt egyet a király, és megcsókolta a virágot.

S az apró kékség beragyogta, világot.

Még nem csókolt így a felség, pedig 

Elhullatott ezernyi szirmot a szerelem hevében.

Mézédes csók volt ez, a hajnali napsütésben.

Összeforrtak, a mező titkos csendjében.

S nem szakadt még a király kezében

Ilyen szerelem.

-          Búzavirág, gyere velem!- mondta

-          Te is legyél, palotám lakosa.

Lesz ott társad, ezernyi illat, és rózsa.

Nézte a király angyali mosollyal,

De a kisvirág szeme megtelt szomorúsággal.

-          Tied vagyok királyom,

De a palotádra nem vágyom.

Ármány és csalás van rózsáid között.

Bolond asszony mind, ki oda költözött.

Őrült vérszívó némber, ott mind, ki téged akar.

Egy egyszerű virág, mint én, ott mit akar.

Eltaposnának! Felnyársalnának tüskéikkel!

Nem törődnek mással, csak a kincseiddel!

-          Drága kis virágom,

hidd el, én azt nem hagyom! – suttogta a király,

Lelke, akár a kósza sirály

Lehajtva fejét, szavai után.

Szárnyai, ahogy ölelték a virágot,

Bolondulásig gerjesztették szívében a lángot.

Lelkében, pedig a szomorúságot.

-          Menj haza felség!- mondta

-          Járd be termeid,

És szeresd a rózsáid!

Halhatatlanságod, majd elillan, ahogy ketyeg az idő,

És hosszú ősz szakállad nő.

Elhagy vitéz szépséged,

És rózsáid nem szolgálják, majd szükséged.

Megcsal majd az összes feleséged4

Megsértődött a király e szavak hallatán,

S a kalászok összerezzentek szaván.

-Enyje, te gaz! Felajánlottam neked, palotám, és szívem.

És te megtiportad a büszkeségem.

Ha nem lennél szívemnek ily kedves,

Már régen várna rád a deres.

Hálátlan vagy leány, de vár rám a palotám.

Nem kell oda, kit be kell törnöm,

Ott önként szolgálják örömöm.

Tovaröppent mérgében,

A felség, oktalan kevélységében.

S emléke csupán, egy könnycsepp,

Maradt, a virág szemében.

S csupán suttogása ment a királlyal a szélben.

-          Ne feledd király, ha leszáll fejedre az ősz,

És már mindenki elhagyott.

A szőke mezőben,

A kék virág, várni fog.

Büszke emlékeddel szomorú szívében.

-          így maradt egyedül a virág,

Csöndes magányában.

Megállva helyét a hamis világban.

A tündér király pedig visszatért termeibe.

Kéjvágyó szeretői, hamis ölelésébe.

Kapott számtalan kéjt és csókot,

De érintésétől, senki sem ragyogta be a világot.

S ahogy eltelt talán ezer hold is.

A király szárnyai megfakultak.

Ráncai férfias szép arcán, mind elnyúltak.

Elhagyta ereje, termete megtorpant.

Oda lett ételének az íze,

Csupán egy vagyona maradt, a büszkesége.

Mosoly alá bújtatott hazugság, uralkodott el a rózsák termében.

S a lepel alatt, fiatal szeretők fürödtek az asszonyai harmatcseppjeiben.

Nem vágyott, sem kéjre, sem harcra,

Sem békére, sem háborúra.

Nem akarta hallani rózsái hamis szerelmi énekét.

Nézte díszszemléjén, fiatal vitézeit.

Kiknél jóval, különb volt egykor ő,

Kinek karjait elhagyta már az erő.

S hagyta, hogy lehulljon koronája a porba.

S nézte, ahogy marakodnak rajta.

Szeretői sorra hordták elé fattyait,

S ő palotájának mélyén, elásta kincseit.

-          Megannyi hév, csak szív nincs hozzá!

Küzdjetek, csak így lesztek ti is királlyá!

Távozzatok!- űzte rózsáit.

Menjetek!

Csalfa asszonyok, nem kelletek.

Vajon szeret engem még valaki, életem alkonyán?

-          S íme, megdobbant, a szíve hirtelen gondolatán.

Annyi év büszkesége sem tudta kiirtani, a szélbe súgott szavakat.

A kis virág várni fogja, az öregedő nap fénye alatt.

Felsejlett előtte az igaz út, és összeszedve erejét.

Felröppent, mint ki visszanyerte deliségét.

Kiterjesztve szárnyait, virágról –virágra,

Mezőről-szántóföldre, világról- világra.

Repült.

De kis virág, semmi tövében sem ült.

-Elvesztettem – peregtek a könnyei.

Eláztatva a mező kalászait.

S íme, a mező öregségében, egy kiáltást hallatszott, a közelségben.

-          Ne sírj öreg, eláznak a szárnyaim- termett egy ifjú lepke előtte.

Olyan félelmetes, hogy még maga is megrettent tőle.

Fekete volt, akár holló. A király ifjúi képéhez volt hasonló.

Csupán nagy szemei izzottak kéken,

A derengélő napsütésben.

-          Ki vagy te fiú, és mit henyélsz itt?

Ily deliséggel, járnod kéne a király termeit.

-          De öreg- kacagott lepke- itt én kérdezek!

-          Minek itatod itt az egereket?

Nem sértődött meg a király, pedig tehette volna.

Ha az idő vitézségét ki nem oltotta volna.

Öreges nyugalommal válaszolt.

Miközben figyelte a pillangót.

Akárcsak, fiatalsága köszönt volna vissza.

A szép vitéz büszke arcában.

-          Keresek egy bölcs virágot,

Aki, egyszer széppé tette nekem a világot.

De látom, megölte az idő vas foga.

Ahogy engem is, és nem láthatom már soha.

-Nos, ha egy virágot keresel

- mondta, a  gazfi-

Gyere velem el!

Tán drága jó anyám ismeri őt,

Hiszen ő mindenkinél jobban ismeri a mezőt.

Elindult hát a két pillangó.

A dalia és az öreg.

Nyomukban bandukolt, egy porfergeteg.

De már veszve volt az öreg, mikor célhoz értek,

Mert a bölcs anya, nem volt más, mint kis kék virágja.

Az idő csupán szirmait festette fehérre,

S megadta neki fiát, örök örömére.

Meglátva a királyt szíve mosolyra kélt.

Oly sok idő, telt, de eldobta a koronát, a virágért.

-          Hát itt vagy kis szép virágom!

Látod, most én vagyok a koldus, és te lettél a királyom.

Mond, szeretsz –e még?

Meg tudod- e még csókolni, egy vén fejét?

-          Látom királyom- hajlott karjaiba a virág- a sok asszonyod.

Nem tanított meg arra, milyen mikor valaki szívét örökre uralod.

Van hely szívembe, és veled ver örökre.

Csak tedd a kezem a kezedbe.

Hiszen uram, itt a fiad –mondta a virág.

Az én gyönyörű pillangóm, nekem ő volt a világ.

Könny szökött a szemébe a vénnek.

Hiába a vár, országa, mert legnagyobb kincse.

Egy aranykalászú mezőbe született bele.

Olthatatlan szomja, csak az igaz szívben, talált orvoslásra.

Nos így esett-e virágének.

Így találtak végül egymásra a vének.

S hogy mi lett, az ifjúval, ami a két világ gyermeke lett.

Az már egy másik történet.

S hogy mesémet lezárjam:

Mikor már százszor is elmúlt holdtölte.

A tündérkirály, a lehullt avarba dőlve.

A béke mosolyával, az arcán.

A hűség fehér szirmaik ölelésében.

Elaludt az álom szárnyain, örök csendességben.

Mentem, kalandoztam, láttam, hallgattam, nosztalgiáztam és jöttem. Avagy: Beszámoló életem első irodalmi felolvasó estjéről.

Talán azzal kezdeném, hogy szabadságot vettem ki hogy ott lehessek. Én a 21. századi dolgozó nő, ott hagytam hűséges tisztateres fülkém, ezért az egy délutánért. Igyekeztem olyan kísérőt találni, aki legalább annyira szeret olvasni, és kötődik, e nemes szórakozáshoz, mint én. Nevét nem említeném meg, csak ha ő maga is szeretné,(ezt kettőnk között majd egyeztetjük) így hát nevezzük, az én mentoromnak, ahogy az X- Faktorban szokás mondani, az én kedves középiskolai tanárnőmet. Mind a ketten rendesen rá is izgultunk az eseményre, hiszen neki is ez volt a tűzkeresztsége. Vele mindig élmény a találkozás, azon kevés ismerőseim közé tartozik, akivel nem csupán hétköznapi dolgokról folyik az eszmecsere. Neki is lendültünk a társalgásnak, jókedvünket még sírós oldalát mutató idő sem tudta elrontani, na meg a zötykölődés a tömegközlekedés sűrűjében. Hiába a közös titkos nyelv, amit olyan ritkán van alkalmam használni. Miközben röpködtek a szavak Tolsztojról, Maupassantról végigmértem őt, és magam sem hittem hiába telt el több mint egy évtized a mindennapos találkozásaink óta, ő kortalan maradt. Egy asszony, akinek a nevetése mögött ott suttog a halhatatlan irodalmárok titka. Kacagva, csivitelve döcögtünk el, az eseményt megelőző ebédig, egy büfében, ahol kicsit keserédesre sikeredett a szolid ebéd. Felhúzva szemöldököm nyugtáztam, hogy az egyetemisták pénztárcája valószínű vastagabb, mint a munkásoké. Na de sóhajtottam egyet és már igyekeztünk is az Egyetemi Könyvtárba, a nagy eseményre. Bevallom, egy kicsit megkéstünk, körül nézve pedig szomorú is lettem. Talán, tíz, tizenketten lehettünk, minket is beleszámolva. Csak sejtettem, hogy a többség szintén alkotó, talán vagy három-négy olvasó ülhetett körülöttünk. Aztán… aztán Canossa járás. Annyira szerettem volna, ha eljut a tudatalattimig, amit hallok, de egy idő után, szinte elálmosított a rímelő sorok monoton hullámzása. Viszont, „a rémálom” című vers figyelemre méltó volt, mert a végén, azt álmodta az írója, hogy eltemették. Arra felébredtem, és erősen azon kezdtem gondolkozni, hogy ennyire befásultam, hiszen csak erre eszméltem. Bruce Wayne-t idézve: „Az embereket a fásultságból csak a sokkoló példa rázza fel ” Persze beiktattunk többször egy óranézést nehogy lekéssük a buszunkat, mert ősszel, esőben lemaradni az utolsó buszjáratról. És lőn, az eredményhirdetés, felolvasásokkal tarkítva. A második helyezet, Isten bocsássa, hogy így hívom egy édes naiv kislány lett. Remélem, a lelke sosem törik meg, a szeretet erejéről, és fontosságáról írt. Azért a receptet elkérem, hogyan lehet a szeretet kisütni, mert ő bizony tudja a titkot, a nagymamájától. Jaj, a gyermekkori szerelmi történetet, el is felejtettem, elnézést is kérek magamtól, enyje! Igen a naiv gyermeki őszinte érzelem világ, amit felnőtté válva megtör a valóság. A lelki társaknak, nem mindig közös a sorsa, de legalább, a mi lenne ha, kérdés a végén csak ott motoszkált a hallgatóságban, egy piros pont a szerzőnek. A kegyelemdöfés, a könyvtáros története volt, lelki vívódás, legalább húsz percen keresztül, és a végén bekövetkezik a „csoda” a leírások tényleg szépek voltak, már ha teljesen éber állapotban hallgatja az ember, és nem egy hosszú utazással teli nap után. Én bevallom elvesztettem a közepén a fonalat, de lehet, hogy gonosz vagyok, mert előre kitaláltam, hogy a szegény, valóságban elveszett könyvtáros nénit elgázolja egy autó. (Persze nem így lett. Éljenek a hős könyvtárosok). Miközben arra gondoltam: – legyen, már vége lekéssük a buszt!  Szó se róla, mihelyt kimondták az end-et már siettünk is, nehogy végleg az Egyetemváros foglyai lettünk. Még a közös fényképet sem vártuk meg, két nappal később tudtuk meg, hogy volt.

Összefoglalva: Vagy a szépirodalmi alkotók nem értik meg a világot, vagy a világ nem érti őket.  Úgy éreztem, mintha az ő világuk csak fehér lenne, fekete és árnyék nélkül. Az emberek nem szeretnek olvasni, ez abból következik, hogy közönségszavazat nyertese, egy négysoros, vagy annál nem sokkal több mondatból álló vers. Szomorú vagyok, egy országos pályázatból, a legtöbb szavazat ezerkétszáz körüli érték volt. Hányan is lakunk, ebben az országban? Ilyenkor megfordul a fejemben, érdemes e még írni? Ez volt a napunk története, de legalább kellemesen éreztük magunkat a kísérőmmel, és nosztalgiáztunk. A nap végére rendesen kimerültem, és esti mesére már nem volt szükségem. Úgy érzem, egy valamit szem előtt kell tartanom, az olvasót, nem szabad unatkozni, hagyni. Legyen egy irodalmi alkotás, bármily szép, bármily erkölcsös, ha az olvasó nem élvezi. 

Most jött el a nyáriszünet ideje!

Kedves olvasóim, bár remélem nem megy el a kedevetek tőlem, számotokra szomorú hír, hogy nyáriszünetet kell tartanom. A rengeteg hivatalos pályázati munkám és a civil hátköznapi munkám miatt. Egyenlőre nem tudokszámítógép előtt dolgozni. Az idő kérdéses, hogy meddig!! De igyekszem írottan rögzíteni a története ket. A héten valószínűleg nem lesz kiber- munka.

Felhívás az olvasóimnak!!!!

Sziasztok kedves olvasóim! Aki szereti, azokat az esszéket, és verseket, amiket írok, az kérem szavazzon a novellámra itt. Elég sok minden múlik rajta, többek között,a szélesebb körben fellépő ismertségem is...segítségeteket előre is köszönöm, és ha más nem úgy hálálom meg, hogy még többet és többet írok. Üdvözlet mindenkinek.

 

http://www.irodalmiradio.hu/muvek/category/gondolatok-erteke-2013-nyar-palyazat/page/2/

 

Az írás természetesen tovább folyik, nem felejtettem el a történteket sem :)

Ezer év, egy perc

Elveszíteni mindent, egy perc alatt.

Jövőt, és szerelmet.

Küzdelmet és hitet. 

Hinni, hogy talán egyszer

Többek lehetünk,

Véletlen porszemeknél,

amiket ide-oda sodor a szél.

Megérteni a soha fogalmát 

Egy pillanatban.

Beletörődni sorsunkba, hangtalan.

Isten dönt, küzdjünk, akár rendületlen.

Saját utunkra terel kénytelen. 

Ezer éves küzdelmet élünk, egy sóhajban.

Meghajlunk akarata előtt,

Mint az ífjú vessző az Amazonasban.

Öreg fák, a határban

Szántás széli öreg fák.

Gyökerük a mélyben.

Állnak redületlenül,

A messzeségben.

Száraz ágaik leveletlenül.

Századunknak maradnak kegyeletül.

Borostyán könnyeik,

Siratnak ezer halált.

Mégis, türelemmel örzik a határt.

Néha szállnának, mint egykori 

Fészkeik lakói,

Messze földre repülni,

Szerelmes dallamokon.

De akkor ki állna őrt,

Elfelejtett sírhalmokon?

 Ki üdvözölné a kalászt,

Ki kenyeret ad.

Kinek döntené, hátát, 

A fáradt paraszt?

Mi értelme szárnyalni,

Ha kiveti a föld, gyökereiket.

És nem őrizhetik többé, 

Nemzedékeinket.

Elnézéseteket kell kérnem!

Kedves olvasóim! Kicsit várnotok kell a következő olvasmányokra. Ennek oka az, hogy habár szeretnék a villámkezű Lucky Luke lenni, de sajnos nem tudok. Azaz kicsit időbe fog telni a készűlőben lévő munkák megírása. Amiken jelenleg dolgozom:

 Gotham Éjszakai árnyai: 13.fejezet---igen újra elővettem, juhé!!!

Valamint folytatom, a Határbéli regéket is, ha jól emlékszem a 7. rege jön, ami hogy is mondjam legalább olyan hosszúra terveztetik,, mint a Bújócska volt

. Illetve, egy pályázaton is dolgozom. Azaz, ez egy sűrű hónap lesz, rengeteg írói tennivalóval.

Jóslat

" Egy férfi jő Keletről, üzenetet hozván ajkain.
Szíveben, pedig haragot. Karjaiban mérhetetlen erő.
Nyomában aszály, tűzvész és éhinség"
(Uriel)

Nyugodj békében fekete szamuráj!

Jim Kelly: (1946.05.05 – 2013.06.29.)

 

Kevés embernek maradt meg az emlékezetében Jim Kelly neve. Pedig, hatással van a mai filmiparra. Ő volt az első afroamerikai színész, akire felfigyelt a filmgyártás. Nyilvánvalóan, okkal. Röviden néhány szóban az életéről.

James Milton „ Jim” „The Dragon” „Kelly” 1946. május 5-én született Kentuckyban. Az 1970-es években szerzett megának népszerűséget, mint harcművész, és mint színész. Atlétikai pályafutását már a középiskolában elkezdte, kosárlabdázott, focizott, és atlétikázott.  A Louisvillei egyetemen, még az első évben focizott, de másodévesen megismerkedett Shorin-ryu karatéval. Később több címet is nyert. Például 1971-ben Long Beachen megnyerte a nemzetközi karatebajnokságot. Szerepet kapott kisebb filmekben, és egy karate oktató filmben is. Legismertebb szerepe, és itt van az bizonyos kutya elásva, Bruce Lee mellett volt, a Sárkány közbelép című filmben. Eredetileg nem neki szánták a szerepet, de az eredeti karakter Rockne Tarkington az utolsó pillanatban a Warner visszamondta a szerződését. Megkeresték Kellyt aki addigra már harcművészeti iskolát nyitott, Los Angelesben, és a producereket szinte azonnal lenyűgözte. A filmben Kelly egy belvárosi karate oktatót játszik, aki származása miatt összetűzésbe keveredik a helyi rendőrökkel, ezért megy el a viadalra. A viselkedése, és kisugárzása, lenyűgözte a közönséget.  Újdonságként hatott, mint egy fekete bőrű harcművész. Ennek köszönhetően több filmszerepet is kapott, mint a fekete szamuráj. 1982-ben hagyta abba a filmezést, mikor a fizikuma, amit az akció ipar mái napig igényel, már nem felelt meg a műfajnak.

Egy kis finomság, hogy imádta a teniszt és a képregényeket. Szombaton hunyt el, hatvanhét évet élt nyugodjon békében