Gotham éjszakai árnyai. 13/1 fejezet

13. Fejezet

(1.rész)

Gordon szórakozottan majszolta fogaival, immár a sokadik cigarettáját a nap folyamán. Töprengve pörgette kulcsait, az autója felé haladva. Az éjfél, most is az íróasztala fölött lepte meg. Kihúzta magát, miután egy hanyag mozdulattal kipöckölte a levegőbe, a megmaradt szurkos csonkot. Furcsa mindennapos szokás maradt nála ez fél perces mozdulatsor az évtizedek alatt. Egyfajta megtisztulási folyamat volt a szennyes akták után. Nem mintha a parkoló tisztább lett volna, a beton, jó néhány egykori olajfolttal tarkítottan hemperedett le, a rendőr lába elé, némelyiken eltöprengett az ember, hogy talán húsz éves is lehetett. Egy hanyagul eldobott fánkos szalvétát taszigált hébe-hóba a szél, ami táncra kért néhány szédelgő műanyag kávés poharat, Végig nézett a falakon, némelyiken, igazán kivehető grafiti éktelenkedett, hiába meszelték minden évbe fehérre azokat. Gordonnak mégsem a csintalan utcakölykök jelentették a legnagyobb problémát. A város nyugodt álomban szendergett, mintha csak az ébresztésre várt volna, és ezt Gordon nem szerette, sőt egyenesen irtózott ettől, a vihar előtti csend hangulattól. Felsóhajtott, beszippantotta Gotham fanyar illatát és úgy indult el az autója felé. Komótosan ült be kocsija első ülésére, kéjesen kiélvezve a pihenésének első perceit. Néhány óra, amikor csupán a koponyája hátuljában motoszkáltak, az éjszakai város történései, de titkon kacérkodott a gondolattal, hogy álarcos barátja, most is őrt áll, valamelyik felhőkarcoló tetején. Mikor becsapódott az ajtó, a fuvallattól fanyar férfi kölni csapta meg az orrát, ezzel egy időben, megérezte a fegyver hideg csövét a tarkóján. A visszapillantó tükrében, egy hideg szürke tekintetű ötvenes férfi jelent meg.

-          Indítson!- sziszegte. Az idegen mozdulatai és határozottsága, egyértelműen profira utalt, így Gordonnak minden mozdulatát meg kellet gondolnia. Mindenestre tudta, hogy valahol már látta ezt a csontos arcot, és hideg tekintetet.

-          Mit akar tőlem?- kérdezte tettetett fáradt nyugalommal, miközben majd szétrobbant az agya, a menekülési lehetőségek felkutatásától.

-          Fogja be és vezessen – mondta az idegen feszéjező hangján – nyílván meg akar ölni, hiszen nem zavartatja magát, hogy kiderül kiléte –gondolta a rendőr. Engedelmeskedett. Nyugodt zavartalan tempóban hagyták el a parkolót, és kanyarodtak rá a város egyik Arkhamba vezető útjára. Nem jó környék felé vették az útjukat. Egyre több volt a sikátor, a csatorna fedelekből fel –feltört a szennyes pára, ami a kikötő közelségét egyre jobban jelezte. Lassan tompává váltak a fények, és sűrűbbé, a hol lakatlan, hol lakott sikátorok. Az évszakhoz hűen, inkább üresek. Nem volt épp ujjat dermesztő hideg, de az embernek így sem volt kedve, hosszú sétákat tenni éjjelente, ezen a környéken meg pláne nem.

-          Itt kanyarodjon le! - hallotta Gordon a háta mögül, aki legszívesebben oldalra rántotta volna a kormányt, de tudta, hogy fogvatartója ujja a fegyver ravaszán feszül, és történjen bármi, képes azonnal fejbe lőni őt. Egy négyemeletes sorház felé vették az útjukat, ami egykoron, az autógyár munkásainak épült, de mostanában a város szegényebb családjainak, adtak otthon. Rosszabb, bajosabb néma környék volt ez. Ha leszállt a sötétség a házakra, csak a világító ablakok gócai jelezték, hogy van még élet. Két-három élelmiszer bolt ablaka pislogott az autóra, ahogy elhaladt előtte, egy- két kocsmával viaskodva, a köves útpadkán.

-          Állj meg!

Gordon lassítani kezdet, egy bérház tömb elé érve. Felpillantott az téglalap alakú épületre, ami szinte eltörpült a belváros felhőkarcolói mellet. Amikor a rendőr megállította a kocsit, tudta, hogy a háta mögött ülő férfi, ki fog szállni az autóból.

-          Most? – gondolt bele az ötletbe, mikor recsegős választ hallott, a járda felöli füle.

-          Ugye nem akarsz próbálkozni, semmilyen eszemet ötlettel. Nem vagy te olyan hülye, ugye főkapitány? Szólalt meg a kísérője, és szinte az útpadkára rántotta a kocsiból. Gordon térdre esett, érezte a csontja roppanását, összeszorította fogait, hogy ne üvöltsön a fájdalomtól, csupán egy pillanatra is. Csontja nem tört, viszont a térd kalácsának porca, nagyot koppant a kövön, elviselhetetlen éles fájdalmat okozva férfinak. Mégsem engedhette meg magának egy arcrendülést sem, nem mutathatta sérülékenységét, pszichológiai hadviselést folytatott, ahogy húsz éve is talán tanították az akadémián. Felmérte a helyzetét, és egy pillanat alatt fordult meg, kihasználva a járda szélen felhalmozódott latyak kínálta vakmerő lehetőséget. Egy széles mozdulattal sodorta ki ellenfele lábát, aki egy pillanatra ugyan megingott, ujjaira támaszkodva, nyervén vissza az egyensúlyát, a rendőr arcába vágott pisztolyának torkolatával. Gordon felnyögött, eltört a kulcscsontja, újra féltérdre rogyott, miközben még ráadásnak kétszer alaposan fejbe vágták. Tehetetlenül rogyott az aszfaltra. Léptek nesze csapta meg fülét, a támadójának társasága érkezett.

-          Gotham utcáin ütnek agyon –gondolta keserűen-de elvégre mire is számítottam –miközben a nyelvére folyt sós ízű vére. A két férfi megmarkolta, érezte, ahogy kínlódva vonszolják lépcsőről-lépcsőre, hébe - hóba lábai, még engedelmeskedtek is az unszolásnak. Aztán kinyílt egy ajtó, megvilágítva a hekus ütésektől felpuffadt arcát. Betuszkolták, a sötétségtől szürke lakásba, bár ahogy megállapította, inkább valami száraz lyukra emlékeztetett lakás helyett. Nem sokkal később egy székre pakolták, akár egy krumpliszsákot egy pincében. Bokáját a szék lábához, karjait a támlájához kötözték. A válla lüktetett, nyelvét meg próbálta végig simítani a fogain, és nyugtázta, hogy csupán a száját harapta el, a többi berendezése a helyén maradt. A szemei hamar hozzászoktak a sötétséghez, leszámítva, hogy a szemüvege nélkül, ami valahol latyakban termálfürdőzött, csak homályos arcokat látott.

-          Nos, Gordon főkapitány sajnálattal veszem tudomásul, hogy ilyen körülmények között ismerkedünk meg – a rendőr nem válaszolt, próbálta felmérni azt, aki beszélt. Annyira kellemes tónusú hangja volt a férfinak, hogy már az szinte irritálón hatott a felügyelőre. Ha nem elmebajos lett volna, akár Carlmine Falconi is lehetett volna, de Gordon tudta a maffiózó csoda, ha a saját nyálát képes volt lenyelni a madárijesztős kalandja óta. Falconi, pedig kissé köpcös volt, amit a kényszerű vendéglátóról, nem igazán lehetett elmondani, még gordon homályos tekintetét is átmetszette szikár termete.

-          Segíthetek?! –kérdezte némi iróniával a hangjában. Nemrég szokott rá az efféle megnyilvánulásra, csak mióta barátja a város fekete lovagja megjelent. Néha már analfabétának tűnt a rendőri szervezet a férfi mellett.

-          Végül is már társaságával is segít- az idegen várta Gordon válaszát, de az türelmesen hallgatott – Egy nagyvadra vadászom- sziszegte ki végül - amihez maga a csali úgymond. Szóval nem akarom bántani, egyelőre, bár ki tudja, hogy alakul az éjszaka.

-          Ez igazán bíztató - bólogatott a rendőr – bárha kifizetné, a törött szemüvegem… - a férfi rágyújtott egy szivarra, aminek a vége vörösen izzott a sötétségben. Egy peckes mozdulattal felállt és átkutatta a nyomozó zsebeit, elvette a telefonját.

-          Duts! – mondta fennhangon, mire kinyílt a nyomozó háta mögötti ajtó, megvilágítva lucskos hátát, és a lábait – szedj ki nekem belőle valamit.

-          Meglesz főnök - kísérte a közömbös válasz, az elhaló fényt.

-            Maga nem Gothami – közölte mintegy megállapítással Gordon – a városi bűnözőket nagyjából ismerem, maga valami más – a férfi nem válaszolt, nyugalommal teli arccal sétálgatott a szobában. Aztán megfordított egy széket, és a megkötözött rendőrrel szemben leült.

-          Meséljen nekem…Batmanről…Gordon kishíján megfulladt, mikor visszatartotta a torkából feltörő kacagást. Köhögött, aztán megnyalva a szája szélét megszólalt.

-          Nem gondoltam, hogy egy kollégával, állok szembe.

-          Ne nevetessen! - horkant fel a másik.

-          Miért a rendőrség is Batmant akarja – szorította fogait össze a rendőr, mire benyitottak az ajtón –Főnök! - A társasága kiment a fénybe, mire ő egyedül marad, a székkel, a kötelekkel és a gondolataival.

-          Ki kel szabadulnod James! – morogta magának, úgy hogy csak ő hallja - akárhogy is, de ki kell szabadulnod!