A város egyik felhőkarcolóján, megmozdult, egy sötét árny,
és lopva, eltakart egy –két csillagot az égről. Csípős éjszaka volt, de
korántsem annyira maró volt a hideg, mint egy átlag januári éjszakán a füstös
városban. A denevér mélyet szippantott a levegőbe, felébresztette az éjszaka
frissessége. Látszólag mozdulatlanul őrködött, a csendes ünnepi utcákon emberi
szemnek szinte láthatatlanul. A város rosszfiúinak nagy része megtanulta, hogy
bármikor lecsaphat rájuk a fekete bosszúálló, így igyekeztek titkosan
ténykedni, messze a város hemzsegésétől, ami persze Batmannak nem is akármilyen
kihívást jelentett. Még jobban kellett figyelnie, még éberebben, és még
hatékonyabban kellett lecsapnia, a kisstílű gengszterek, most már félelemmel
teli üzelmeire. Ravaszul megnyalta szája szélét, kivillantak fehér fogai. Tőle
rettegtek, és ez, megelégedettséggel töltötte el. Akár nyugton is maradhatott
volna, hiszen az éjszaka egy –két, gyenge prédát tartogatott csak Wayne
ragadozó énjének, de a nyugtalanság csak piszkálta éles elméjét. Éjjeli
őrjárata gyakran Gordon CB- rádiójának lehallgatásával kezdődött, így gyakran
hamarabb ért a bűntény helyszínére, a rendőröknél, de ez inkább, az úgy
nevezett unaloműzési hóbortja volt, ha épp más nem volt kéznél. Azaz minden
este, igaz a felügyelő egész jól boldogult az utcákon csapatával, de Wayne-nek
sokat, túl sokat jelentett, a középkorú férfi. Még ha nem is ismerte fel, a
milliárdost, Gotham sötét lovagjának a bajtársa lett, és legalább annyira nagy
jelentősége volt számára, mint idős komornyikja. Aggódott, a rádió néma maradt,
még akkor is, mikor a diszpécser, kissé idegesen közölte, hogy Gordont a
felesége hívja, azaz a felügyelő nem ért haza. Már pedig ez igazán nem volt
jellemző, középkorú barátjára. Gordon remek zsaru volt, és ezzel együtt
igyekezett jó férj és apa lenni, már amennyire tőle tellett. Az éjszakákat
otthon töltötte, olvasgatva, tévét nézve, ha tehette a családja mellett.
Szeretője nem volt, Batman mindent tudott róla, és egy cseppet sem habozott.
Fejét lehajtotta kesztyűje ujjaival megérintette sisakja hátulját, és máris
megjelent a kibertér fehér hálózatának nagyobb részletessége a szemei előtt.
Szemei matt fehéren villantak fel, a sonárnak köszönhetően, és város ezernyi
duruzsoló hangja zsongott fel fülében. Barátjának hangját kereste a
számítógépes program, de hiába, a mobilját sem használta. A denevérnek
összekoccantak a fogai, tudta, hogy baj van, de higgadt maradt, akármit is
súgtak az ösztönei. Kilőtt egy huzalt, és a közelben lévő legmagasabb épület
tetejére, lendítette fel magát, lekucorodva a tető szélére. Újra indította a
keresést, de ezúttal már a készüléket kereste.
-
Telitalálat-
gondolta –mikor a keresés az egyik kikötőhöz közeli utca rajzán pihent meg a
térképen. A következő pillanatban már a mélységbe vetette magát, és kihasználva
a szél erejét, és az épületek közti, sötét utak egyikén landolt. Átvette lábát
a motoron, ráhasalt, és indított. Egyenesen a kikötői utak mentén, maximális
sebességgel száguldott a kivilágított utakon. Nem szerette a feltűnést, ha bár,
így is megszédített egy pár éjszakai autóst, aki hálát adhatott, ha a
meglepetéstől nem ütközött neki semminek. A város egét fekete árnyként kezdték
beborítani a hófelhők, miközben a kikötő felül, metsző keleti szél támadt
hébe-hóba fel. Viharos hajnal közeledett a város felé, és közben segítette az
éjszaka gyermekét, akinek maszka mögé, beleselkedett lassan, a kikötői utcák
félhomályos, sárgás pislogása. A mobiltelefont jelző piros pötty egyre nagyobb
közelsége, a szeme előtt, illetve annak mozdulatlansága, türelmetlenné tette,
miközben szemei előtt kirajzolódtak az utca épületeinek 3D-és rajzai. Amikor a
helyszín utcájában szembe találkozott a rendőr kocsijával lelassított,
felemelte fejét a tömbházra, és egy sötét utca szegletben parkolt le. Vészjósló
csend volt, amikor megvillant a horgony pisztoly sötétkesztyűs ujjai között.
Alig fél órával korábban Gordon, a szék karfája, és a
zsineg között megfeszítette csuklóját. Visszatartotta lélegzetét, és a szájába
harapott, hogy ne üvöltsön a sajgó válla és felkarja miatt. Kattogott a
csontja, miközben ha pár millimétert is, de engedett zsineg – Na, még egyszer! -
gondolta, és újra nekifeszült, de már csak épp keze a különös tevékenységnek.
Néha, meg- meg szédült, mikor a jókora vastagságú zsineg a csuklójába vágott,
elszorítva ereit. Néma, de kőkemény küzdelmet vívott a szabadságért, egyedül
elhagyatva –Feszítsd, lazítsd!- suttogta a vezényszót, legszívesebben üvöltött
volna, mint egy taknyos gyerek, de halknak kellett lennie. Néha már úgy látta,
hogy mozognak az árnyak és újra morgott: - Húzd!- tartotta vissza a lélegzetét,
és végre engedett elég szépen a kötél, és hagyta, hogy a fogoly, elkezdjen a
testével kígyóhoz hasonló táncát, a gúzsában. Egy centire is megcsúszott a
szék, és nyomozóban a szusz is megállt, hogy megtartsa egyensúlyát és ne zuhanjon
el. Fülelt, mintha csak azon testrészével láthatna, a szemei helyett, amik per
pillanatban teljesen használhatatlanok voltak. Hallotta, ahogy az ajtó,
kinyílt, a fogva tartói is meghallották a szék jajveszékelését, és válaszul
léptek nesze törte meg a csendet.
-
Tudja, mit
nem szeretek magukban zsarukban? – sziszegte a szikár férfi, miközben
fegyverének hideg csövét a rendőr homlokához tapasztotta, és ravaszra helyezte
mutatóujját. Gordon nyelt egy nagyot - Hol a fenében van ilyenkor Batman?-
gondolta ironikusan, miközben két talpát a földnek feszítette, el kellett
rugaszkodnia, mindegy merre dől, csak a golyó irányából kerüljön ki. Nem volt
sok esélye a túlélésre, de az járt a fejében, hogy a csekély esély, is esély.
-
Azt, hogy
nem tudnak nyugton ülni, a seggükön! – hörögte a férfi, miközben meghúzta a
ravaszt. A rendőr neki rugaszkodott, oldalra dőlt székkel együtt, így a golyó
csak a haján süvített át, mikor elhagyta a tárat. A szikár férfi is a földre
vágódott háttal, és meghökkeni sem volt ideje, akkor sebességgel csapódott a
falhoz. Az ajtóból lövések záporoztak a szoba túloldala felé a rendőr oldal sziluettje
fölött, miközben hirtelen rántást érzett a széken, és villámgyorsan száguldani
kezdett előre. Aztán hirtelen valami keménynek ütközött, úgy viselkedett akár
egy sündisznó, szinte vakon és kiszolgáltatottan, ez volt az egyetlen esélye az
életben maradásra a golyózápor kellős közepén, na meg az ima, hiszen épp a
golyókkal egy irányba érkezet. Hallotta, ahogy kitörik az ablak, a testére is
hullottak bőven az üvegdarabokból. Aztán egy újabb hirtelen rántás, és akkorát
bukott a szék, hogy Gordon beleremegett. Azt hitte, hogy menten szívrohamot,
mikor rájött, hogy kinn a levegőben van, sehol semmi, és zuhan lefelé, el is
ordította volna magát, ha lett volna rá ideje, és nem ér hamarabb földet
épségben. Aztán valami nekiütközött a széknek, és összeroskadt Gordon alatt.
Aki hirtelen úgy csüngött félig talpra állítva, mintha csak egy fogasra
akasztották volna fel. Amikor a sérült lába földet ért szinte felnyüszített,
tudta, hogy valaki a hónalja alá rakja karját és megtartja. - Sehol egy
szirénázó rendőrautó, nincs futó léptek nesze, csak egy valaki lehet –
gondolta.
-
Jöjjön –
adta meg az igenlő választ a morgásba torkolló hang, ami egyértelműen Batmané
volt. Szinte szaladtak valamilyen irányban, már ha a kettőjük három lábon
történő gyors bicegését annak nevezhetjük. Benne volt az útban egy éles kanyar
is, mire a rendőrt a motornak támasztották.
-
Azért
lehetett volna gyorsabb is - lihegte Gordon, némi iróniával a hangjában – és
kevésbé teátrálisabb, majd szörnyet haltam.
-
Elnézést-
mondta Wayne, a maszk alatt kővé meredt az arca.
-
A kulcscsontja,
és a talán és térde is eltört- közölte végül.
-
És a
szemüvegem is, de ne foglalkozzon velem, mennyen kapja el őket- hajtotta le
csapzott fejét a rendőr.
-
Ön fontosabb
– mondta a denevér, és mellőlük egyfajta morgós duruzsolás hallatszott. Wanye
egy perc alatt felmérte a helyzetet, a rendőr ugyan nem volt életveszélyes
állapotban, de nem akart kockáztatni, ő gyorsabban az orvoshoz ért vele. Újra
felsegítette Gordont, és immár a Tankba segítette bele.
-
Ez igazán
megtisztelő - nyújtogatta a fejét, az ülésben a rendőr.
-
Elviszem a
korházig.
-
Az jó, onnan
már én is megoldom.
-
Wayne
legszívesebben felsóhajtott volna, ahogy mellette ült barátja - Életben van, és
csak ez számít – gondolta, miközben még kényelmesen, de elég tempósan vezetett.
A rendőr enyhén sokkos volt, de még így is beszámítható volt. Batman pedig tele
volt kérdésekkel, amik várhattak másnapig.
Egy órával később, a felügyelő a korházi ágyán pihent, a felesége is
megérkezett, és nézte ahogy alszik a férje. Nem volt dűhös, szerette a férfit,
akinek a mai este nem volt több, egy kalandos munkahelyi balesetnél.
Felsóhajtott, miközben beletúrt a fekvő férfi hajába, majd csókot lehelt, az
arcára. Tudta, talán csak néhány méterrel arrébb a denevér figyeli, a
kortermet, és csak a napfelkeltében vész nyoma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése