Jöttünk, láttunk: kétségtelen, még visszamegyünk!

Korán keltem, a pihenő napjaimon, ha nem muszáj nem kelek korán, de a mai nap már régóta váratott magára. Csajos napnak ígérkezett, teli élményekkel. Így hiába pislogtak a álmosan a kecske hölgyek, bizony most az egyszer kivételesen, bőven csillogott még a harmat a fűszálakon, amikor a legelőre vittem őket. Én magam is próbáltam felfrissülni, a busz korán ment, én meg lelkesen dugtam hátizsákom mélyére Lestatot, Anne Rice vámpírját. Aki betű függő, annak bizony nem kell magyarázni, ha tőlünk függ leülve az útpadkára is képesek vagyunk olvasni. Az úton, a busz zötyögésével, felvillantak egykori gyermekségem képei, hányszor, de hányszor tettem meg nap, mint nap az utat, Mezőkövesd felé. Az első igazi írás próbálkozásaim az iskolájához kötöttek, és az a felejthetetlen Március tizenöt. Amikor a fő téren én szavaltam a nemzeti dalt, lány létemre. Úgy éltem meg mint a csodát, mifelénk ünneplőbe öltözött szoknyás lányok, nem szoktak Petőfi Sándorok lenni. Nekem még is sikerült azzá válnom, akkor azon a szeles napon, a város előtt. Magam sem tudom, miért maradt meg ennek a majd húsz éves emlékfoszlánynak, az édes zamata. Talán mert szeretem Petőfit, és igen szeretem a Márciust is lázadó frissességével együtt. A buszmegállóba, majd egy órával, értem, mint barátnőm. Átkozhattam volna a hétvégi buszjáratot, de élveztem, az együtt töltött időt a könyvvel, egy napfényben úszó padon. Az idő egybeolvadt, észre se vettem, hogy Bogi busza beállt a helyére, csupán göndör haja látványát sikerült megragadnom. Elé siettem. Meglepő örömmel üdvözölt, ami szerintem csak nekem volt az. Régen nem találkoztunk, és Bogi olyan, mint a nevetése őszintén csengő. Ösztönösen kezdtünk sétálni, a város belseje felé. Mire én kicsit 

megtorpantam, röstellően megrántottam két vállam.

-Nézd, bogi, nem tudom, hogy vagy vele, de nekem semmi kedvem kikutyagolni a Zsórihoz.

- De jó, hogy ezt mondod! Nekem sincs – mosolygott vissza rám.  

-Hát, úgy is múzeum látogatást terveztünk.

-Akkor Matyó múzeum? – kérdezte, költőin. 

- Akár kezdhetjük ott is.

Persze, leültünk a téren, és csevejt ejtettünk, olyan Bogisan kacagósat. Tudják olyan csak csajos témákról, ami női kockáknál, azért kicsit más jellegű. Hahotáztunk egy nagyot, az első padon ami rozogaságának köszönhetően inkább, egy kerti hintára emlékeztetett. Alig egy negyed órán belül, pedig, kissé félénken nyitottunk be a tömör, fa ajtón. Nyitva volt, a jobb üveges kirakatos rész mögött, aminek ajtaján ott virított a zárva felírat. Egy bájos középkor hölgy rendezte a múzeum prospektusait a asztalon a fehér falak között. Bogi kérdően nézett rám. 

- Lehet mégis zárva vannak – súgta az arckifejezése.

- Kérdezd meg! – erőltettem rá, a bátorságot, aminek, mintha én is híján lettem volna, én valahogy, viszolygok az idegen helyekre egyedül belépni szlogenül.

-Elnézést, nyitva vannak? - törte meg a tanácstalanságot végül, barátnőm. 

- Természetesen, – mondta, a kedves hölgy, miközben, némi sutaságot véltünk felfedezni a mozdulataiban. Biztosított minket, a hölgy, hogy nem sokára a nép művészeti boltos, hölgy is jön.

-Hajnal egyig nyitva voltunk. Kár hogy, nem akkor jöttek. Ingyenes volt a belépés. Művészetek éjszakája volt. – Bogival jelentőség teljesen néztünk össze. Számunkra, egyáltalán nem volt lényeges, fizetünk -e. Vagyis inkább úgy fejezném ki magam, tudtuk, hogy, mire vagyunk kíváncsiak, és hajlandóak voltunk megfizetni érte.. A hölgy, azonnal mesélni kezdett, a matyó képzőművészet kialakulásáról. Az egykoriak életéről, és most kedves olvasó, erősen bajban vagyok. Nem az a a célom, hogy mindent elmondjak, mindent megmutassak. Nem is tudnék, hiszen, vándor tarisznyánk, nem járt ott minden apró, kisebb, nagyobb múzeumban. Még nem. A célom, inkább az, hogy téged is arra az útra csábítsalak, ahol én is jártam. Ki kell jelentenem inkább a múltban, mintsem a jelenben, sőt szomorúan mondom, a hagyomány őrzésének, a jövőjébe nem akarok beletekinteni. Csupán az érzelmeimet próbálom, a gondolataimat, átadni, amik sétánk során futkostak a gondolataimban. A baba, múzeumot meglátva, az eső gondolatom, azt, volt, vajon mennyi türelem, kellet, a munkák elkészítésékhez. Nem hagyományos értelemben vett szebbnél szebb babákhoz, szükség esetén a fa megmunkálásához. Mennyi fájdalom kellett, a néptáncosok koreográfiájához. Igen fájdalom, külön dicséret illeti az együttes tagjait, hiszen szabadidejüket áldozzák fel, sokszor a kemény próbákért. Ezt csak az tudja, aki maga is táncolt, megvastagodott bokáim, még mai, is a sok lakkcipős bokázást hirdetik. Véres és fájdalmas élmény volt, de tartást, fegyelmet adott a lánygyermeknek. Így nem is tudtam érzelem mentesen nézni, a Matyó néptánc együttesről szóló filmet. Bár idegen helyen mozizni így, fényes nappal egy múzeumban, nem az én erősségem. Visszatérve, a rengeteg babára, némelyik kész élethelyzetet ábrázolt népviseletben, sőt nem csak kövesdi klasszikus Matyóbabákkal találkoztunk, akit általában, minden magyar ember maga elé képzel.

A klasszikus Matyó baba:

És még a többi, a többi, amiket mi látunk, a teljesség igénye nélkül:

Ezekből a képekből látszik, hogy nem csak egy klasszikus babáról beszélünk, hanem más települések népviselete is ide tartozik, pl. Szentistván, Tard.

Szóval, méltán beszélhetünk kulturális sokszínűségről, rendkívüli kézügyességről, mélységes hagyomány tiszteletről egyaránt, és még csak a földszinten járunk. Megemlíteném, hogy a népművészekről, is megfelelő tájékoztatást kapunk, a babák környezetében.
Az emeletre felreppenve, nem mondhatom másként, az a lift, nos megpróbálta az erőmet, nem szívlelem a magas helyeket, a nyitott lifteket végképp nem, megnézhettük a múzeum történetének jelentős személyiségeit.  Azokat akik sokat tettek a múzeumért, akkor így mondanám.  Finoman átsétáltunk, az égetett cserepek bűvöletébe, Bogim nagy örömébe. Bár itt még kép nem készült róla, de azonnal láttam, hogy a Matyók erősen katolikusok voltak, vagy talán a mai napig is azok. Ígérem erre még később visszatérek. Bogim szerelmei  az égetett cserépedények, és valóban gyönyörűek.

Még néhány szemet gyönyörködtető apróság:

Aztán még egy - két, "óriás babás vitrin" a különböző évek, és települések népviseletéből:

Ha az ember ettől nem kerül eléggé elvarázsolt hangulatba, akkor semmitől, mi is kicsit érdekes hangulatban hagytuk magunk mögött, a helyet, csakis azért, hogy átsétáljunk kövesd zeg-zugos utcáin a Gép múzeumba. Barátnőm sokkal jobban várta, mint én, és mégis én találtam életem szerelmét a gépek között. A költői kérdésre, hogy mit érez ilyen gépek között sétálva az ember. nos én az ipari forradalom szelét leginkább. Na meg az emberi találékonyságot fűszerezve, némi önkínzásra hajlammal. Némelyik gépet működtetni emberpróbáló lehetett. Voltak kedvenceim, azért.


Pl. ezek a nagymamámnál is idősebb Lokomobilok(ha tévednék elnézést, női álmodozó agy, egy hét elteltével ilyeneket nehezen jegyez meg)

A gőzgépeket elnézve, felsejlett bennem, az egyik kedvenc misztikus horrorom, már ha lehet annak nevezni. Az "ezer éves" arató, cséplőgépek, szintén apámat és a nagyszüleimet juttatták eszembe.

Az istálló, és a konyha, még mindig megőrizte számomra, a széna illatát, és láttam magam előtt az istállóban pihenő legényt, akit télen a jószágoknak köszönhette, a finom meleget.

A berendezett ebédlő, még ma is sok házasszony álma lehet, és az a sparhelt, a kemence. Nekem bizony megdobbant a szívem.

És végezetül, amikor fényes nappal az utcákat járom, ezzel a járgánnyal közlekednék legszívesebben:

Viszont, az írói énemhez, kifejezetten, ez a járgány passzol. Bogi, mikor meglátta, hogy fülig ér a szám a látványától, azonnal megkérdezte: - Ugye nem akarsz felülni?! Azt hiszem, amikor nem hallottam, azért elmormolt suttogva egy imát. Nem csoda. Az, hogy felültem -e rá, azt mindenkinek a saját fantáziájára bízom.

Hogy miért érdemes megnézni?  Ó ez nem minden, amit láttunk. Nem is a látvány a lényeg, hanem inkább az életérzés, ami befészkeli magát, az ember bőre alá.

Történetünket folytatva, miután eltöltöttünk egy kellemes ebédet, elvégre nem vagyunk halhatatlanok sajnos. Tovább folytattuk utunkat, a Kis Jankó Bori Emlékházhoz. Ahol meglepetésemre, csupán egy szoba volt felszentelve az íróasszonynak, de az szinte tömjénezte, ami egyáltalán nem baj. Végig hallgathattuk az életét, láthattunk a munkáiból, és már itt is megérintett a nagy vallásosság szele. A Matyó életfánál, fel is szaladt fél szemöldököm a homlokomra. A matyórózsa életfás magyarázatát sem hallottam még. A házi oltárnál, mind a két, azt ez követő helyen is elmesélték, hogy minden háznál volt ilyen, a gazdagabbaknál külön szekrény volt az oltárnál. A falakat szent képek díszítették. meghallgattuk Kis Jankó Bori élettörténetét. Egy két ismertetőt a régi életről, vályog készítés, hogyan mostak a régi asszonyok stb. stb. Néhány kép a teljesség igénye nélkül.

Kis Jankó Bori virágmintái:

Bevallom, mi ezt csak könyvben láthattuk.

Az emlékszoba, ami a nyári forróságban is enyhülést hozott:

Utólag megjegyezve, a tárlat vezető hölgy blúza is gyönyörű volt.

Mindent összevetve, csodás nap volt. Azt is tudom, hogy most a barátnőm, kicsit felmordul, és azt mondja, a Kézműves múzeum kimaradt. Igen valóban ki. Az én hibám, délutánra már eltűnt a fényképező kedvem, akár a napocska. Sajnos már nem készítettem fotókat, és az internet sem volt nagy segítségemre. Pedig édes, lelkes, talán egy kicsit a múlt században ragadt hölgy volt, a kísérőnk. Kicsit furcsa is volt vakbuzgó katolicizmusa, de csak néha néztünk össze, nagyra nyitott szemekkel. A spirituálisok toleráns népség. Legyen szó, az életfáról,  a Nagy Boldogasszonyról, vagy a Csodaszarvasról.  Visszafogunk menni ez nem kétséges, még annyi látni való maradt, és korrepetálni való is. Minek láttam a Matyókat? Erősnek. Hívőknek. Egyedinek. Ebbe bele kell születni, máshogyan, csak csodálója az ember. Valójában, minden kultúra, erős és csodálatos, a világon. Az ember erejét, és találékonyságát, széphez való tehetségét, fáradtságát élteti. A Matyók minden egyes virága, a saját nyelvük egy szava. Visszamegyünk.