Marius Crowen Írói alkotásai: Givenne naplója: Álmaim bűnhercge

Marius Crowen Írói alkotásai: Givenne naplója: Álmaim bűnhercge: Tegnap éjjel, újra átmentem a mezsgyén, már nagyon régen nem lep meg. Néha azt sem tudom, miért kerülök oda. Azt hiszem Bagófaluban k...

Givenne naplója: Álmaim bűnhercge

Tegnap éjjel, újra átmentem a mezsgyén, már nagyon régen nem lep meg. Néha azt sem tudom, miért kerülök oda. Azt hiszem Bagófaluban kötöttem ki, így felnőtt fejjel, akár egy kiskamasz az iskolában. Ott sétáltunk a hamvas zöld füvön, az iskola udvarán, ahol ma már tanítás sincs. Kipusztult a tudás, és kevés a gyermek. Nem emlékszem az arcokra, akik ott voltak, csupán tudatos nemtörődömséggel csatlakoztam a társaságukhoz. Bandáztunk a pottyantós wcnél, mint akkor. Tudtam ezer éve ismerem ködbe vesző arcukat. A mellettem sétáló női lélek, valamit beszélt, de az igazat megvallva nem tudtam értelmezni a szavait. A pottyantós mellett férfiak egy csoportja portyázott, egy pillanatra megállt a szemem az egyikükön. Magas, széles termete, fekete haja, és épp aktuális körszakálla, vagy inkább azt is mondhatnám, épp aktuális teste hívta fel magára a figyelmemet.

-Valóban ő lenne? – vágódott agyamba a felismerés, amikor elöntött minket a tenger. Igen a tenger, mert hogy odaát minden megtörténhet, még az is, hogy az ember, az egyik pillanatban épp az udvaron kutyagol, a másikban pedig a tenger tiszta kék vizét élvezi, naná, hogy ruhástól. Arra gondoltam, hogy talán a tudatalattim, megadja az évek óta motoszkáló vágyam, hogy ússzam egy jót. A ráadás az volt, hogy már megint ahol, ez a pasas megjelent, ott mindig jött a tenger vele együtt. Partnerem, aki véletlenül sem ment jelentőségteljes számba, nekem elég volt. Nőnemű lénye ott volt mellettem és közömbösen, már-már „ugye én megmondtam” kifejezéssel kötötte az orromra: 

-Ide jön – És valóban, közeledett felém „Ő” ellentmondást nem, tűrően. Sosem tudtam, megmondani, hogy ki is volt, még csak azt sem szőke vagy barna, na jó éppen fekete. Tartása, jelenléte, uralkodása, mindenki felett, ez volt „Ő”, de egy valamit nagyon jól tudott, hogy, hogyan keltsen bennem mérhetetlen, de mégis ártatlan vágyat. Ez a világ az övé volt, és igencsak az akaratából megtűrt, de nem idevaló egyed vagyok benne. Most sem akartam maradni előtte, mégsem voltam képes moccanni sem, az édes kényszertől, amit az egyre erősödő közelsége okozott, és ott volt előttem. Képtelen voltam a szemeibe nézni, csupán fekete formás szakálláig, és puha ajkáig pásztázott tekintettem, még úgy is, hogy tudatában voltam, hogy talán a világ legtisztább kékségébe merülnék. Éreztem, ahogy ajka birtokba veszi a szám, és finom erőszakkal ránt magához. Kezem, erkölcstelenül tapadt meztelen mellkasára, majd simogatta a vállát. Varázslat volt, hogy érinthettem, és egybeolvadtunk a csókban – Hol marad az hűség!? – őrjöngött a lelkiismeretem, mert tudtam, az én világban már van társam, de odaát az övé voltam. És a szüleim, naná, hogy belegyeztek, a szemük láttára őriztem az álmát, otthonukban az apám heverőjén. Mindent kizárva figyeltem, lehunyt, hosszú fekete szempilláit. És eljött a perc, amikor minden kétséget kizárva, tudtam, hogy a testem a való életben az ágyamban fekszik, bár nem tudom, épp ver-e szívem. Mert apám, bár nyugodalma lenne, már évek óta nincs az élők között, és mint férfi a javából, nem tűrt meg „trónbitorlót” a házában, ezt a férfit, talán nálam is jobban szerette.

 Ó, igen! Kétségkívül odaát voltam. Odaát ez a férfi, mert férfinak kell neveznem, uralt mindent és minden elhunyt lélek fejet hajtott neki. Józan éber állapotomban mindig is próbáltam kinyomozni a kilétét, még a szüleim érzelmeit is. Nem tetszett ez tény, hogy ez a lény már annyiszor bizonyította rajtam hatalmát, hogy úgy érzem, hogy sorsom meg van írva, és bárhogyan is kapálózom ellene, tehetetlen vagyok. Még mindig szokatlannak találom, hogy az időtlenséget a másik oldalon. Egy szempillantás alatt a fekete szempillákról, egy átlagos osztályteremben találtam magam, átlagos tinédzserekkel. Egy voltam közölük, hátizsákos, farmeros diáklány, és idegesített, hogy „ Ő” még csak a szünetben sem jelent meg lehet, hogy csupán egy csókra kellettem? – idegeskedtem valóban, mint egy tapasztalatlan csitri.   

Marius Crowen Írói alkotásai: Olvasó napló 5.: Jeffrey Archer. : Kettős mérce; A...

Marius Crowen Írói alkotásai: Olvasó napló 5.: Jeffrey Archer. : Kettős mérce; A...: Eltöprengtem azon, hol is kezdjem az idei évet. Számtalan írói – olvasói kaland szerepel a terveim között. Természetesen, nem tettem ...

Olvasó napló 5.: Jeffrey Archer. : Kettős mérce; Anthony Capella: A Kávé sokféle aromája

Eltöprengtem azon, hol is kezdjem az idei évet. Számtalan írói – olvasói kaland szerepel a terveim között. Természetesen, nem tettem fogadalmat a szilveszteri esküket, nincs olyan, részeg, vagy félrészeg, aki betartaná, arról nem is beszélve, aki, mint én is, nem él eme aromás leheletű szenvedéllyel. Az olvasó napló sorozat folytatódik elsőként, mert igaz, hogy kalandozási vágyam, nem csökkent, mégis elmaradt, az ígért beszámoló. Most ezúton pótolnám a lehetőséget, bár nem ígérem, hogy nem lesznek hiányosságok, már csak azért is mert a névmemóriám, hacsak nem vagyok elkápráztatva, egyenlő a nullával. Újra előkeresni a karakterneveket? Nem él bennem a vágy, hogy újra átlapozzam, a történeteket. Vajon, az író, vagy az olvasó hibája? Kinek a tisztje eldönteni, hát neked kedves olvasó. A másik ok, amiért nem teszem, mert nem akarom lelőni a poént, ugyan ki élvezi az olyan kalandot, aminek előre meg van írva, az olyan színdarabot, aminek előre le lett súgva a vége. Nos akkor csapjunk a lovak közé, hagy induljon döcögve irodalmi szekerünk.

Jeffrey Archer: Kettős mérce

Nos, imádok, úgy olvasni, hogy a nem tudás halvány lila köde, festi agyamat, mert ilyenkor meglepetések várnak. Be kell vallanom, fogalmam sem volt, hogy ki az írónk, és jól is jött volna a Wikipédia, már ha lenne hozzá, egy kis tudás anyag, na de nincs minden veszve, hiszen állítólag, jelen korunk egyik legolvasottabb angol írójáról van szó. Aki a Lordok házának tagja, ugyanakkor, a börtönkosztot, is élvezte egy darabig, sőt a pénzügyi csőd, sem kerülte el, de még a politikát sem. Tiszta kaland volt az élete, a nem épp feddhetetlen írónknak, aki végül is, a tehetségével, csinálta meg a szerencséjét és vagyonát. Mire jó néhány év börtön, ott van ám az embernek ideje írni, a fogház témáját is beleszőtte a történetbe, az internet információi szerint nem csak ebben( Majd az idő eldönti, Apám bűne, A titok) stb. a teljesség igénye nélkül.

Amit kapunk, tőle ebben a történetben: egy modern Monte Cristo grófját. Beleértve, az ártatlanul bebörtönzött főhőst(Danny Cartwright), aki még az elején, kicsit buta is, leszámítva a józan paraszti eszét, leegyszerűsítve analfabéta, akit a legjobb barátja megöléséért, aki történetesen a terhes menyasszonyának néhai bátyja, életfogytiglanra ítéltetik. Az egyetlen bűne az, hogy rosszkor volt, rossz helyen, rossz emberek útjában, akik hatalmi pozícióban voltak, és úgy alakult hogy rákenték. Be is kerül szépen a börtönbe, ahol szerencséjére normális cellatársakra(ilyen a mesékben nincs, ex katonák, amiből az egyik Sir, és nagy vagyon örököse) A pártfogásába veszi főhősünket, és septibe kikupálja, a két barát olyanná válik, akár a két tojás. Még az őrök, később a börtöntársak is összekeverik őket, ennek köszönhetően, mikor főhősünket, megpróbálják eltenni láb alól, helyette a gazdag cellatársát ölik meg, miközben Danny kapva – kap az alkalmon és átveszi a helyét. Így hamarosan szabadul, és szépen lassan elkezdődik a bosszú sztori, hiszen a férfi vagyonhoz, és hatalmi pozícióhoz jut, és szépen lassan eszesen, levadássza, azokat akik börtönbe juttatták, köztük a valódi gyilkost is. A szerelmi száll, is marad a történetben, bár nekem Beth alakja, bábfigurának látszik, és kicsit ki lóg a történetből. Hűség, és gerinctelenség bőven van az írásban, börtönviselt főhősünk, pedig igencsak túlfejlődi magát, a történet háromnegyedére. Azért, hogy minden jó lesz -e a végére azt nem mondom el. A társadalom ábrázolása az írónak csillagos ötös, nekem néha kicsit túlzásba is vitte.

Anthony Capella: A Kávé sokféle aromája

Az Ugandai származású író, ma is aktív. A könyv két témára épül a kávéra és a szerelemre, bár kutatásaim alapján, az étkezés, és a kávé gyenge pontja az írónak, na meg a lássunk világot, vagy inkább erotika túrát, bár ahhoz sajnos túl kevés, ez a regény nekem inkább Capuccino, ami a szerelmet illeti. Nőként olvasva, nem is tudom, nekem személy szerint, Robert Wallis alakja, már az elején sem szimpatikus. Ülök a kávéházban, dolgozni nem akarózik, csak vakarózik a helyzet, mert fiatal férfiként, a kevés kölcsön jövedelmüket, inkább költjük bordélyra, meg pipere cikkekre a 1800-as évek végén. Persze a fiatal csinos hölgyek azok érdekelnék, meg az új munka, is amihez csak a szavakkal kell jól bánni, és fizetnek érte. Költőnk, nem is maradna, ha nem ismerkedne, meg Emilyvel Pinklerrel a főnöke lányával, illetve családjával. Így ő lesz a felelős, az új kávé gyártó vállat termékeinek reklámozásáért. A lánnyal egymásba habarodnak, persze Wallis , nem hagy fel a háttérben élt, bordélyos önpusztító életével, micsoda szerelem is lehet, jegyzem meg azért zárójelben. Mégis megkéri a lányt, de az apja nem egyezik bele a házasságba, tulajdonképpen Emily sem küzd a szerelmükért, azért egy apa ellen mégis hadba szállni, leányaként kinek lenne könnyű. Igazság szerint egyik fiatal sem küzd, furcsa ezt kimondani, a mai korban, de ebben a korban, a nőnek szavazati joga sem volt, nem hogy az életükbe beleszólásuk, és habár a Pinkler önállóságra és függetlenségre nevelte, mind a három lányát a kelletlen vőlegényre mégsem adja a beleegyezést, csak egy esélyt ad, hogy Willson megcsinálja a szerencséjét a kávéiparban, és Afrikába küldi. Aztán megkezdődik a kaland, bevallom itt tettem le a könyvet, nem vagyok valami nagy kalandcentrikus, vagy inkább azt mondom örök romantikus vagyok, és hiszek a z örök szerelemben, és ami ez után következett, az nem volt az. A férfi főhősnél beköszön a harmadik, és Emily felbukkanó egykori levelei, amit annak idején a társának írt, jó ürügy a szakításra. Így megtörténik aminek történnie, kell.

A történet lehetne szép is, vagy viselhetné, a „Szerelemből, Szerelembe címet, mindegy, hogy milyen áron.” Nem baj, hogy megéri -e. Nincs azzal probléma, ha tönkre tesszük, annak az életét, aki szeret, egy pillanatnyi szerelmi zamatért az életben? Igen, én kifejezetten, dühös voltam Robert Wallisra, amikor véget ért a regény. Indulatokat keltet bennem, és szeretem, ha egy alkotás érzelmeket kelt az olvasóban, még akkor is ha keserű szájízt ad, mint az igazi kávé.

A tágas univerzum minden lényének, boldog és örvendetes új évet kívánok!

Marius Crowen Írói alkotásai: Randevú

Marius Crowen Írói alkotásai: Randevú: Álmodtam rólad az éjjel, Kezem,  kereste kezed.  Nem vártam, jöttödet. Az idő, megfojtotta a reményt. S megtartotta az erényt...

Randevú

Álmodtam rólad az éjjel,

Kezem,  kereste kezed. 

Nem vártam, jöttödet.

Az idő, megfojtotta a reményt.

S megtartotta az erényt.

Megmaradva hétköznapiként.

Mindent.

Üzented: vársz rendületlenül,

Mikor az óra, hatra lendül, 

Engem, ki engedett könyörtelenül.

Tovább. 

Mégsem, tudtam kimondani: nem.

Örült, félelmetes érzelem,

Megöli újra szívem, a 

Szerelem.