Rejtvény!!! Ma este, egy rejtvénnyel kedveskedem nektek. Az egyik nagy példaképemtől fordítottam, egy röpke alkotást. Remélem tetszeni fog, és ha van kedvetek kinyomozhatjátok, az eredetit.

Soha már

Élő halott vagyok már,

Elállt az eső, s kiszáradt a tenger

Nem kérik, hogy ne sírjak,

S nem mutat utat a szél,

Soha már.

A völgyek alatt, a gyengéd napsugarak

Nem fakasztanak új rügyet, látod?

Oh mond, miért hagytál?

Miért hazudtál?Hazug az út mi vezet hozzád.

A szél azt suttogja: Nem szeretsz,

Soha már. Soha már.

Marius Crowen Írói alkotásai: Éjszakai szolgálat

Marius Crowen Írói alkotásai: Éjszakai szolgálat: Nem szoktam sorozatokról glosszát írni, ha csak nem találom eléggé elbűvölőnek. Még koromból kifolyólag kedvenc kultikus sorozatomat is...

Éjszakai szolgálat

Nem szoktam sorozatokról glosszát írni, ha csak nem találom eléggé elbűvölőnek. Még koromból kifolyólag kedvenc kultikus sorozatomat is kenterbe verte, az alábbi miniszéria. Talán ezért is méltatnám pár szó erejéig,a már Golden Globbe díjjal is, kitüntettet alkotást. Mivel az agyam, csupán karaktereket jegyez meg általában, elnézést a helyszínek hiányáért, ami egyben pozitív pontja az alkotásnak. A cselekmény változatos helyszíneken játszódik, beleértve az angol titkosszolgálattól, Svájcig, az egészet keretbe foglalva a mesés Egyiptommal, az alapfeszültség lezárásával. Igaz, a film közepére főhősünk, teszem hozzá megnyugszik a szerelmi bosszújából, mert szembe találkozik a még problémásabb szerelemmel. Szegény Jonathan. Na igen, a csodás Jonathan Pane, ki gondolná, hogy a főszerepet, maga Hugh Laurie pályázta meg, a sorozat nézése közben. Bizonyos okokból, mégsem, ő lett a befutó , azért a főhős adottságait elnézve, nem is csoda. Ugyanis a szálloda recepciós, ugyan egy kissé karót nyelt figura, a lehető legpozitívabb értelemben, de nem csak a szíve a helyén, de az esze is, és bizony titokzatosságába, a női főhősök egy csapásra beleesnek. Olyan hidegvérű, mint egy kígyó, ami bizony kell is. Na azért a bőven korosodó Hugh Laurieről, kicsit már nehéz lenne elképzelni, hogy álom szép nők ájulnak az ágyába, Tom Hiddlestonról már inkább, még ha mindannyian szerettük is Dr. Houset. Persze nem kell lemondanunk róla sem, de mielőtt, mindenki a dokit várná vissza a vászonra, hűtsük le a kedélyeket. Itt nem, hogy az eszes, és szarkasztikus dokinak, de még magának Laurienek sincs nyoma, olyan zseniálisan hozza, a fő rosszfiút, bár bevallom én néha kedveltem, a rendületlen bajtársiasságáért, amit emberei iránt érzett, és hogy mindig tisztán tartotta a kezét. Végül is, ő csak papírokkal zsonglőrködött, meg parancsokat osztogatott. Minden apróságra meg voltak az emberei, mindig szépen kimosta magát, mindenből. Még akkor is, ha a halál járt a nyomában, és előadta a jótékony üzletembert a nyilvánosság felé. Nos Laurienk, azaz Poppernek a bandájába, épül be, majd főhősünk. Körülbelül a harmadik részben, ha jól emlékszem, és bizony, a háttérben, szépen ott a kitalált rosszfiús élete, az angol titkosszolgálat jóvoltából. A brit ügynöknő hétköznapi karaktere tetszett a legjobban. A végére már szinte egyedül úszik szemben az árral, a jó ügy érdekében, és hát kb. az összes titkosszolgálati fejes hülyének nézi, persze, a sorozat vége felé, ennek az oka is kiderül. A figurát, igazán szembe lehetne, állítani, ha Sophie karakterével nem is, de a női főhőssel Jettel, igen csak. Mondjuk nekem a szerelmi vonal a gyengém, miért van mindig egy plusz nő, akit meg kell menteni,és ráadásnak, a Fame Fattale típus, szexiskedik folyton, meg ingerli a férfi hősöket, a háttérben, meg egy erkölcsileg összeroggyant valaki. Hátrahagyta fiát, hogy a főszemét szeretője legyen, aztán ott picsog a gyerek után. Mondjuk én, bánom, hogy azt nem tudjuk, meg a filmből, mi vezette idáig. Na majd ha egyszer ha sorozat alapjául, szolgáló könyv a kezembe kerül. A történet jól komponált, a szereplők, is szépen kidolgozva, bár lehetett volna, kicsit mélyebben is beletúrni, a főhősünk lelkébe, mert megmaradt a maga kis titkaival, egészen az Endig. Az utolsó epizódban, nekem külön bejött, hogy az a pengeél, a jó és rossz között, ami Pine-ban benne van a sorozat végéig, egész egyszerűen eltűnik. Szóval egy olyan sorozatról beszélünk összességében, ami engem megevett reggelire, még ha egy picit nehezen is indult, és erre, úgy körülbelül negyed évszázada nem volt példa.

Szárnyas fejvadász 2049

Ami átjött: A film rettentő, sötét és komor, vagy inkább fátyolos hangulata. Az megjósolt jövőkép, az ökoszisztéma összeomlása. Sőt, még elektrotechnika fejlődése, is szembeüti az embert, igaz, ez az eredeti filmben is bőven helyet kap.

A kérdések, amik felvetődtek bennem:

Vannak-e a filmben, a replikánsoknak eredeti emberi érzelmeik, vagy, mind csak úgy beprogramozták nekik?   Sajnos ez a kérdés sem volt új. Az eredeti film valamelyest választ is ad, hiszen ha jól emlékszem, a két főhős abban egymásba szeret, megteremtve ezzel, a filmünk alap feszültségét. Az, hogy egy mesterséges méh, hogyan tud kihordani egy gyereket, a tudomány szerint lehetséges, mondjuk azt, hogy lány, hús vér nő közreműködése nélkül, sejtelmem nincs, hogy hogyan lehet. Viszont, nem vagyok, sem genetikus, sem zseni, hogy ezt megválaszoljam.

Hová, a fenébe rejtették el a cselekményt, vagy azokat a jellemeket, amitől lerágom a körmöm? Mert ez ilyen, megyek - mendegélek, amíg a...és főhősünk sehova nem ér, szó szerint. Vannak is érzelmei, meg nincsenek is, de ez sem igazán megy neki. Nem tudtam, kiért izgulni, nem volt tét sem, csak agyalás, meg énkeresés, vagy inkább messiás keresés. Egy - két, stílustalan erezd el a hajam, és bunyó. Na meg pocsék nyomasztó háttérzene, egy nagy köd, az egész film, hol szürke, hol homokszínű. A sivatagi díszlet, az nagyon tetszett, ki is lógott az egész alkotásból, a közepén Harrison Forddal.

A pozitívumok: Jared Leto, tuti elmebeteg, de nagyon jól hozza, a főgonoszt, vagy inkább fő nemezist. Ő volt nekem a legnagyobb rejtély. Egy pszichopata isten. Sokkal több filmben lehetne ám erőltetni, ezt a pasast. Messzemenőleg kimagasló volt, még Fordon is túlnőtt.

Alapkövetkeztetés: agyalós, unalmas film, létező vagy nem létező, érzelmekről, rokonkeresésről. Mendegélős történet.

Marius Crowen Írói alkotásai: Givenne naplója: Álmaim bűnhercge

Marius Crowen Írói alkotásai: Givenne naplója: Álmaim bűnhercge: Tegnap éjjel, újra átmentem a mezsgyén, már nagyon régen nem lep meg. Néha azt sem tudom, miért kerülök oda. Azt hiszem Bagófaluban k...

Givenne naplója: Álmaim bűnhercge

Tegnap éjjel, újra átmentem a mezsgyén, már nagyon régen nem lep meg. Néha azt sem tudom, miért kerülök oda. Azt hiszem Bagófaluban kötöttem ki, így felnőtt fejjel, akár egy kiskamasz az iskolában. Ott sétáltunk a hamvas zöld füvön, az iskola udvarán, ahol ma már tanítás sincs. Kipusztult a tudás, és kevés a gyermek. Nem emlékszem az arcokra, akik ott voltak, csupán tudatos nemtörődömséggel csatlakoztam a társaságukhoz. Bandáztunk a pottyantós wcnél, mint akkor. Tudtam ezer éve ismerem ködbe vesző arcukat. A mellettem sétáló női lélek, valamit beszélt, de az igazat megvallva nem tudtam értelmezni a szavait. A pottyantós mellett férfiak egy csoportja portyázott, egy pillanatra megállt a szemem az egyikükön. Magas, széles termete, fekete haja, és épp aktuális körszakálla, vagy inkább azt is mondhatnám, épp aktuális teste hívta fel magára a figyelmemet.

-Valóban ő lenne? – vágódott agyamba a felismerés, amikor elöntött minket a tenger. Igen a tenger, mert hogy odaát minden megtörténhet, még az is, hogy az ember, az egyik pillanatban épp az udvaron kutyagol, a másikban pedig a tenger tiszta kék vizét élvezi, naná, hogy ruhástól. Arra gondoltam, hogy talán a tudatalattim, megadja az évek óta motoszkáló vágyam, hogy ússzam egy jót. A ráadás az volt, hogy már megint ahol, ez a pasas megjelent, ott mindig jött a tenger vele együtt. Partnerem, aki véletlenül sem ment jelentőségteljes számba, nekem elég volt. Nőnemű lénye ott volt mellettem és közömbösen, már-már „ugye én megmondtam” kifejezéssel kötötte az orromra: 

-Ide jön – És valóban, közeledett felém „Ő” ellentmondást nem, tűrően. Sosem tudtam, megmondani, hogy ki is volt, még csak azt sem szőke vagy barna, na jó éppen fekete. Tartása, jelenléte, uralkodása, mindenki felett, ez volt „Ő”, de egy valamit nagyon jól tudott, hogy, hogyan keltsen bennem mérhetetlen, de mégis ártatlan vágyat. Ez a világ az övé volt, és igencsak az akaratából megtűrt, de nem idevaló egyed vagyok benne. Most sem akartam maradni előtte, mégsem voltam képes moccanni sem, az édes kényszertől, amit az egyre erősödő közelsége okozott, és ott volt előttem. Képtelen voltam a szemeibe nézni, csupán fekete formás szakálláig, és puha ajkáig pásztázott tekintettem, még úgy is, hogy tudatában voltam, hogy talán a világ legtisztább kékségébe merülnék. Éreztem, ahogy ajka birtokba veszi a szám, és finom erőszakkal ránt magához. Kezem, erkölcstelenül tapadt meztelen mellkasára, majd simogatta a vállát. Varázslat volt, hogy érinthettem, és egybeolvadtunk a csókban – Hol marad az hűség!? – őrjöngött a lelkiismeretem, mert tudtam, az én világban már van társam, de odaát az övé voltam. És a szüleim, naná, hogy belegyeztek, a szemük láttára őriztem az álmát, otthonukban az apám heverőjén. Mindent kizárva figyeltem, lehunyt, hosszú fekete szempilláit. És eljött a perc, amikor minden kétséget kizárva, tudtam, hogy a testem a való életben az ágyamban fekszik, bár nem tudom, épp ver-e szívem. Mert apám, bár nyugodalma lenne, már évek óta nincs az élők között, és mint férfi a javából, nem tűrt meg „trónbitorlót” a házában, ezt a férfit, talán nálam is jobban szerette.

 Ó, igen! Kétségkívül odaát voltam. Odaát ez a férfi, mert férfinak kell neveznem, uralt mindent és minden elhunyt lélek fejet hajtott neki. Józan éber állapotomban mindig is próbáltam kinyomozni a kilétét, még a szüleim érzelmeit is. Nem tetszett ez tény, hogy ez a lény már annyiszor bizonyította rajtam hatalmát, hogy úgy érzem, hogy sorsom meg van írva, és bárhogyan is kapálózom ellene, tehetetlen vagyok. Még mindig szokatlannak találom, hogy az időtlenséget a másik oldalon. Egy szempillantás alatt a fekete szempillákról, egy átlagos osztályteremben találtam magam, átlagos tinédzserekkel. Egy voltam közölük, hátizsákos, farmeros diáklány, és idegesített, hogy „ Ő” még csak a szünetben sem jelent meg lehet, hogy csupán egy csókra kellettem? – idegeskedtem valóban, mint egy tapasztalatlan csitri.