A múzsák, csodálatosak. Ösztönzőek, tűrhetetlenül éhesek, az alkotás megízlelésére. Olykor sírukba, dőlnek, és démonként vágynak vissza az élők közé. Néha szándékosan, hamvadnak el, hogy utat adjanak az újnak. Mégis feltámadnak, lengetve az újjászületés zöld zászlaját. Hát itt vannak ők, még ha elfáradnak is néha. Kegyetlen, vad, csodás és kérhetetlen, múzsák.
2018. május 20., vasárnap
Marius Crowen Írói alkotásai: Mikor a tanítvány mesterré válik...
Marius Crowen Írói alkotásai: Mikor a tanítvány mesterré válik...: - Már annyiszor, jártam ebben a házban – sóhajtott Givenne. Viszont maga, alig emlékezett az eseményekre, csupán valami mélabús nos...
Mikor a tanítvány mesterré válik...
- Már annyiszor,
jártam ebben a házban – sóhajtott Givenne. Viszont maga, alig
emlékezett az eseményekre, csupán valami mélabús nosztalgia
lett úrrá, mikor belépett a zöldre festett, kopottas, ám még
nem rozoga kapun, a ház előtti kert járdájára. Nyikorognia
kellett volna a zárnak, de épp a csendje volt félelmetes a vakító
napsütésben. Egy barátságos, de zöld tuja üdvözölte, a maga
vad módján a behatolót, sokkal barátságosabb volt, mint
általában a szomszédok. Na igen, az emberek, akik mindig kissé
ferde szemmel nézték a lányt, kivéve, ha valami furcsa történt,
valami félelmetes, és mostanában gyakran előfordult, most is fel
– fel néztek, a kapa mögül. Üdvözlésként mukkantak valamit,
aztán sebesen elfordították, még csak a szemüket is, a régies
parasztházról.
- Hiszen ez a ház, az
én házam – villant fel a lány agyában, és megtorpant egy
pillanatra, mert észre sem vette a segítséget, aki a kertben
kapircsolt. A Csuklyát, ami fejét takarta, finoman erőszakolta, a
vállára feltámadó szél,a keze ügyetlenül elkésett, hogy
visszatartsa apró hajfonatait. Olyanok voltak, mint egykor Medúza
kígyói, szabadok, függetlenek és erősek. A segítség felállt,
és a boszorkány, akárhogy szerette volna, nem látta az arcát,
csupán fehér, erős lábát láthatta, ami meztelen fejével, csak
úgy rúgta a száraz földet műanyag papucsával.
- Egy férfi –
suttogta a nőnek a tudata – nem több egy jó szándékú
segítségnél.
- Biztos, hogy maradni
akar? – hallotta meg, átlagos nyugodt hangját
- Nem! Nem akarok
maradni! – sikított az agy, és végi futott a nő gerincén a
hideg, ő maga nem, de ösztöne tudta, hogy mit is keres épp ott,
ahol van.
- A jószágok! Persze
a jószágokat el kell látni – lengette át ösztönösen az
agyát a kötelesség. Hiszen, mint minden boszorkánynak, neki is
voltak familiárisai. Elsősorban kecskék, amiket már látott is
maga előtt, hogy a következő etetésre várnak.
- Nem lesz semmi baj.
Menjen csak! – rántotta meg a vállát, és már csak a távozó
alak, sziluettjét, érezte, túlzás lenne azt, mondani látta is,
mert közben a válla fölött, hirtelen alkonyodni kezdett. Nem
lett volna, szabad alkonyodni, így kora délután. Nem lehet azt,
mondani, hogy félt, csak valami furcsa bizsergés futott át a
jobboldalán, ami valami régi félelemnek a maradéka volt. Bal
kezéhez, kívánkozott a köpenye alatt sejlő bozótvágója, az
még is mozdulatlan maradt.
- Nincs rá szükség
gondolta – miközben oldalra húzta, az egyik helység ajtaját.
Ő maga sem tudta, miért lépett be rajta, és azt sem, miért
húzza magára. A szemébe sütött, a koszos bukóablakon beszűrődő
fény. A szalmán egy zsemle színű kutya szoptatta kölykeit, nem
kicsit, meglepve, a nőt. Ő malacokra vagy kecskékre számított,
nem hol nyüszögő, hol szuszogó szőrpamacsokra. Ránézett
Givennere az eb, aztán nyugodtan visszaejtette fejét, a korábbi
nyugalmába. A lány előre lépett, egy lépést. A szalma
megsercent a talpa alatt, maga elé kapta a kezét, mert valami be
akart csapódni az arcába, és puha meteorzáporra emlékeztető
valami támadt rá.
- Nyulak? – Sok
apró, kis nyuszi, ijedten pattogott, hol a testének, hol csak el
előtte. Miközben ő, azon mélázott, hogyan ugorhattak, egészen
az arcáig, és tényleg nyulakat látott, vagy holmi halálra ijedt
tündéreket.
- Mindegy!
Mindenesetre, a nyulak, pláne az egészen aprók, nem tudnak egy
ember fejéhez felugrani – állapította meg magában morogva.
Nem tulajdonított neki, nagy jelentőséget, keresztül ment a
fehérre meszelt szobán kerített egy kis széket, és kinézett az
ablakon. Látni lehetett a szomszédos házak tetejét, csupán az
ablak szennyezettsége, varázsolt groteszk ködöt, az épületek
közé. Amikor megfordult, egy majdnem üres garázs félében
állt, a falnak csupán egy ablakszem állt, árván támaszkodva.
Szembe vele, az ajtóban, a segítője állt, arctalanul, a
boszorkány, azt hitte régen hazament, bár meglepte, annak
öltözéke, mintha valami régi inas ruhát viselt volna.
- Jöjjön – mondta
– megmutatom a ház többi részét is. A nő pedig csalhatatlan
volt némán követte, mégsem markolt lapuló fegyverére. A
tények bármily hideg-rázósak is, itt nem démonjárásról van
szó, ezt maga is tudta. Érezte. Nehéz elmesélni azt az érzést,
amikor megérezte a démon jelenlétét, az valami össze nem
téveszthető volt. Az embernek megremegett a gyomra, mert a lelke,
mintha egy meredélybe bámult volna. Amit, most érzett,
bármennyire is bizarr volt, nem volt démoni, inkább ijedt, és
nagyon szomorú. Így várakozott és figyelt.
- Azt mondják
szellemek járnak itt – mondta a férfi, akivel a bíborkárpitos
folyosón jártak, ahonnan, egy nőt pillantottak meg, egy
bársonyborítású, aranyozott szélekkel és gyöngyökkel
kirakott fotelben éppen kézimunkázott. Arca, finoman ívelt,
ruhája bíbor mintás fekete alapon, orra egyenes, ajkai alig
láthatóak, szürke haja, szabályos kontyba feje tetejére
fésülve.
- Ugyan kedvesem! Ne
beszéljünk ostobaságokról! – mondta, de mintha csak míves
munkájához beszélt volna, még csak a tekintetét sem emelte, sem
az inasra sem az idegenre. A szobában, nem lehetett eldönteni,
hogy vajon éjjel van -e vagy nem, hiába voltak a függönyök
fehérek, és szinte földig érőek az ablakok, a sűrű, ám finom
szövésük, mindent eltakart így se be, se ki nem lehetett látni,
csupán a petróleum lámpák pislákolása, világította meg a
nőt, aki ahogy elhaladtak előtte még mindig, nem tekintett fel
az elhaladókra. Az inas sem izgatta magát, katonás könnyedséggel
lépdelt a boszorkány előtt. Újra fehér falak, épp két festés,
vagy karbantartás között, a szobákkal, és az inas, újkori
arca, jött szembe újra a nővel, és más halvány emberek, mintha
egy álomvilágban jártak volna. A lány, megnyalta a szája
szélét.
- Én nem, vagyok
Marius, de tudom, hogy valamit mondani akartok – mondta ki
hangosan. Miközben segítsége, ügyet sem vetve rá, ment tovább
mellette, és úgy váltott tegezésre.
- Szerinted igaz, hogy
itt kísértek vannak, kérdezte? – miközben a nőt egyre jobban
idegesítette, hogy nem látja annak arcát, már éppen dühösen
válaszolni akart, mikor egy rémült sikoly, ütött át minden
fátyolt. Egyszerre rohantak, a hang irányába, Givennet meglepte
kísérője, legalább olyan, de talán, még ügyesebb fürgesége
– Erős, hogy a fenébe lehet, ilyen helyzetben erős, hacsak....
– beléptek a helységbe, ahol egy tucatnyian lehettek, a
leszakadt tapéták között, szinte elfeszültek a látványtól.
Görcsbe rándultak, az iszonytól. Givenne jól ismerte ezt a
látványt, évekkel ezelőtt, még ő is ilyen volt. Ma már csak,
egyféle viszkető érzés fogta el, egy – egy holtest láttán. A
nő is elfelejtette előző gondolatát, kísérőjével
kapcsolatban. Vonzotta a holtest, ami nem is lehetett volna
bizarrabb. Szén fekete bőre szárazon aszalódott, és szinte
ráfeszült kiálló csontjaira. Szem, és haj nélküli
koponyájából a szája helyéről, hófehér tökéletes mosolya,
kajánul kacsintott ki. Egykori előkelő ruhájának, felső része,
egész tűrhetően egyben, gallérja óvóan védte ráncosan
megkövült nyakát. Karjai a szék karjaihoz láncolva, ahol ő
maga is szétvetett lábakkal trónolt, a szoknyára, ami takarta
volna, pedig csak, néhány megtépett rongy cafat emlékeztetett.
- Ez egy hulla –
csipogott, egy nő a szoba, immár másik sarkába húzódott
emberek tucatjából.
- Nem mondja? ! –
csapott le, gúnyosan Givenne. Egyre jobban, irtózott, az efféle
emberi reakcióktól. Valaki egy elfojtott torokhangra méltóztatta
válaszként, azonban ez hang, közvetlen szemből jött, és a nő
teljes érdektelenséggel fordult a gazdája felé. Egy pillanatra
meghökkent, végre látta, segítője arcát – Ő az! –
gondolta, miközben annak kék szeme, a szemüvege mögül, élnék
érdeklődést mutatott, a furcsa esett iránt, és bátran, hajolt
legalább annyira közel, a tetemhez, mint maga a boszorkány.
- Szeretkezés,
közbeni halál? – vonta fel szemöldökét.
- Nem hinném –
fintorgott vissza Givenne miközben újra a férfira nézett,
- Ez, most lehet, hogy
kívülről durva lesz – közölte, és keze rásimult a
mozdulatlan aszalt kézre. Egy szemvillanás alatt, a szoba
szalonjában találta magát, ő csak érzelmi utazásnak hívta az
ilyesmit. Nem sokkal több, vagy kevesebb kétszáz évvel érkezett
előre. A szalon a fény pontját élte, a függönyök átengedték
a hold fényét, a sötétítők keretei közül. A Petróleum
tánca, vörössé varázsolta az amúgy krémszínű, barna
virágékes tapétát. A jól ismert fotelban, a nemes hölgy
varrogatott, elfordítva közönyösen tekintetét. A boszorkánnyal
szemben közvetlenül, talán ha fél méterre ott ült, a
rabszolgalány. Beszélni nem volt ereje, szemében, ott ült a
rettegés. Csuklói még segélykérően próbálták, kicsit
megemelni a béklyót, ami a székhez szegezte, és esedezve nézte
a nőt. A arca, és nyaka megfeszült, beleremegett a félelembe. A
következő, pillanatban Givenne megérezte, azt a bizonyos
sötétséget, a kegyetlenséget, aminek az árnyéka áthaladt a
testét. Az iszony, a rettegés, egy elfojtott sikoly, a megfeszülő
láncok, és az elszakadó ruha reccsenése, csak ennyi maradt.
- Megerőszakolták – mondta
mikor, már félig magához tért, és féltérdre ereszkedve, a
szék karjába kapaszkodva, már meg tudott szólalni. Az emberek,
csak nézték, senki nem segítette volna fel, a segítő sem, úgy
elpárolgott, mintha ott sem lett volna. A Boszorkány, a lehető
legkomolyabb mozdulattal felült. Köntöse, rejtett zsebéből,
elővette telefonját,és tárcsázta a rendőrséget.
Minél hamarabb, nyugalmat kell
biztosítani neki – mondta végül. A lakás recsegett, és néhol,
kattogó morgó hangot, adott ki, amitől az az éppen egy tucat
jelenlévő ember, halálra rémült. Givenne pedig, hamis mosolyra
húzta, a száját. Esze ágába sem volt, megmondani, hogy csupán
az idő fogaskerekei terelődtek újra a rendes kerékvágásba.
Fontosabb volt, számára, hogy kiderítse, a lakás lakóink
történetét, úgy pár száz évre visszamenőleg. Azt sem
felejtette el, hogy Margaréta magjait elő kell készítse. Ami
legfontosabb, ki kell derítse hogy, hogy a fenébe, került el
Vörösrigó falváról, hiszen Magyarországon, nem volt jellemző,
hogy rabszolgákat tartsanak.
2018. május 13., vasárnap
Marius Crowen Írói alkotásai: Amikor eljön az idő
Marius Crowen Írói alkotásai: Amikor eljön az idő: Mond el , mi az, ami kell még, neked? Miért ily kegyetlen a kedved? Irgalmat nem ismerve, húzol magadhoz. Pedig, én nem akar...
Amikor eljön az idő
Mond
el, mi az, ami kell még, neked?
Miért
ily kegyetlen a kedved?
Irgalmat
nem ismerve, húzol magadhoz.
Pedig,
én nem akarom,
Szent
malasztod mester!
Eddig
is tudtam, hogy kevés vagyok,
Hozzád.
Voltam, és vagyok, aki vagyok.
Mégis
kiválasztottál,
te
a hatalom.
Óvva,
akár ezerszer.
Megtanítottál,
megmaradni, de nem élni.
Én
pedig jártam utánad a poklot.
Kedves
jó halál! Elfeledettek,
Rettegték,
az arcom.
Mert
igen! Te ott álltál, a hátam mögött.
Erőd
fellebbentette, a fátyolt a két világ között.
Fegyvert
kovácsoltál félelmemből, s
Többé
váltam, mint ember.
Kapaszkodtam,
gyilkos kezedbe.
Mert
lettél, anyám, és apám az oltalmam.
Ott
álltál fekete várad tornyán.
Arcod
csuklyád alá temetve.
Kedvesen,
kegyetlen tanítom.
Nekem
ajándékoztad, könnyeidet,
mérhetetlen
bánatod, azért
mert,
én, én vagyok.
S
én, fogadtam, szánva szomorú lelked.
Mond,
miért nem ölted ki belőlem a szánalmat is?!
Nincs
tétje, gondoltam! Mert egy árny,
Nem
léphet ki a fényre.
Én
balga! Miért nem hittem eléggé én?
Mert
most jössz felém, és tagadhatatlanul érkezel.
A
harmat könnyed ágya. A szél hordozza hangod.
Még
csak, el sem kopott rangod.
Hívsz,
sőt mi több, rendelsz magad elé.
Pedig
én, két lábam megvetve állok.
Ellen
szegülök, még bírja erőm.
Nem
alkuszom, most nem.
Ez
az én életem!
Harc
lesz! Mert küzdelem nélkül, nem adom magam.
Mert
többet érek annál én!
Egymásnak
feszülünk újra, a két világ peremén.
Még
ha tudom, diadalt is aratsz. Fejet nem hajtok.
Igen,
ez vagyok!
Törj,
hát ketté, vigyél erővel ha akarsz!
Mert
szép szóval nem fog menni.
Késő
már engem megnevelni.
Csak
úgy, mindenem elvenni.
Mert
ezt, akarod ugye?
Hát
vedd el, te kegyetlen, álnok Istenség!
Gyere
hát érte!
Agyag kell,hogy újra formázz,
Hát
állok elébe!
Csak
az utolsó lázadás, legyen kegyed
cserébe.
2018. április 21., szombat
Lélek - Sirató
Én sehova sem tartozom.
Egyedül bolyongok,
Kihalt utamon.
Csak a saját szavam hallom.
Megállok, egy néma föld halmon.
Egykor, talán volt valaki.
Életét, vajon mi oltotta ki?
Vajon fegyver, vagy az idő?
Vagy talán, a senyvedő?
Átkozott! Beköszönt fekete arcával!
Miért nem hagytad, egyedül bánatával,
Szegény kósza lelket?
Jobb lett volna neki, a keserűség.
Mint, a csaló reménység.
Így ölted meg, őt.
S egy csillagfényes éjjelen.
Önként, a hitét törten.
Aludt el itt.
2018. április 18., szerda
2018. április 12., csütörtök
A könyvesbolt(Givenne naplója, ki tudja hanyadik fejezet)
Azt
hiszem túl naiv vagyok, hiába telt el húsz év, még most sem
ismerem, ki sem ezt a világot, sem védelmezőm szándékait.
Önmagammal sem vagyok tisztában, még ha most jól is érzem magam,
ebben a furcsa könyvesboltban, a ropogós frissen nyomtatott papír
illatban.
-Vajon
mit akarhat, a „herceg”, az én hercegem? – mosolygok
keserűen. Belekortyolok a teámba, ami épp olyan savanyú, mint, a
kedvem. Alig ismerem a herceget, és mégis jobban ismerem, lassan
saját magamnál is. A herceg, aki úgy váltogatja külsejét, akár
egy őrült színművész. Nem mondanám barátomnak, mélyebb a
kapcsolatunk annál, valami kortalan, nehéz leírni, Ők odaát
értik, mert a lelkek másképp értenek. A sok év alatt, miközben
felnőttem szolgálatában, csak egyszer láttam, de mélyen
beleégett retinámban, légies magas alakja, keskeny válla, és az
arra leeresztett szőkén összetűzött haja. Furcsa fekete
kabátja, büszke arckifejezése, és tüzesen szomorú szeme, ami
szinte átlátszóan kék volt. Azt hiszem Tolkien az ilyen
hatalmasságokról mintázhatta a tündéket regényeiben. Ez
hatalmasság kétségkívül, rendkívüli volt, rettegtek tőle a
holtak, mind a két világban, és én ezért voltam védett.
Amadeus járt a fejemben, a lángoló vágy a szemében, ami
kialudt, ki kellett aludnia, az első perctől tudtam, hogy meg fog
történni. Édes kósza lélek, egy percig se hibáztatom.
Szeretem, örökre szeretni is fogom, a csupasz lélek ilyen,
képtelen a harag őrzésére, csak engedi a másikat, ha engedni
kell. A másik lehetőség, most nem érdekelt, elvileg lehetséges
volt, de Amadeus, nem volt több, egy törvénytelenül, átlopózó
kísértetnél, ha a világ realizmusának tekintetével nézzük.
Másrészt, nem hagyott nyugodni a tudat, hogy a herceg, vagy
annyira vak, hogy nem vette észre, az áthágásait, vagy
szándékosan engedte, hogy tegye, amit az akarata diktál. Nyilván
nem torolja meg, vétkeit, arról már hallottam volna, és
valószínűleg ki is álltam volna, a kedves mellett. A drága,
szenvedélyes lelkem, nem volt képes ilyen változásokra, bár
lehet, hogy tévedek. Negyed emberöltő alatt, ki tudja milyen erőt
képes összegyűjteni, az elhunyt lelke, az élet és halál
mezsgyéjén. Az ő kívánsága volt, hogy kísérjem a férfit a
figyelmemmel, ami az élők síkján nálam annyit jelentett:
„Figyeld, minden cselekedetét, de ne avatkozz bele.” Akkor még
nem is sejtettem, hogy miért, de mihelyt kiderült óhaja, bizony
odalett kellemes társasága. Elment, és csak remélni tudom, hogy
tovább lépett, hiszen már nincs egyedül. Azt hiszem, a haragja,
amit, az utána maradt barátok cselekedetei uszítottak, is
lecsillapodott. Így hát, megtettem, amit kért, figyeltem a
férfit, és kinyomoztam, mindent, amit csak lehetett róla. A
testi adottságtól, egészen a lelkiekig. Egy csendes, és kedves
ember volt, így leegyszerűsítve.
A
meglepetés igazán akkor ért, mikor betértem ebbe a
könyvesboltba. Sosem tudtam, hogy itt is van könyvesbolt, az, hogy
kísértetiesen hasonlít a világra, ez az univerzum, azt már
megtanultam, de eddig, a sok hely ahol jártam, az erre nem tér ki,
és ennek egyértelmű oka volt, itt én nem tudtam olvasni. Már jó
párszor próbáltam, hiszen a történetek, mindig elcsábítanak,
annyira, hogy még a matek képleteket is automatikusan elolvasom,
pedig azt világ életemben utáltam. Feszülten néztem körbe, a
könyves polcok, között, egy asszony nézelődött a kislányával.
Az utcajátékos kislány, rámosolyogtam, és ő visszaintegetett.
Még Amadeussal voltam, mikor összefutottunk a karnevál alatt és
a gyermek felkért egy bájos játékháborúra. Az édesanyja is
rám mosolygott, majd ború terült az arcára, és az asztalomhoz
sétáltak, egy fekete borítójú könyvet szorongatott.
- Egy
úr, az imént azt kérte, hogy ezt adjam át – mondta.
- Rendben
– válaszoltam, és átvettem a könyvet, de ő még mindig
nézett.
- Tudok
segíteni? – kérdeztem megszokásból, nem lenne, ő az első
elhunyt, aki ideiglenes kalandmegbízással közeledik felém, de
csupán a kislány nyelt egy nagyot, magyarázatképpen, és nagy
csodálkozó szemekkel hátráltak.
-Várjatok! – mondtam hirtelen, és ösztönösen felálltam félig az
asztaltól, mire a két rám tekintő, de hátráló alak
megtorpant.
- Ki
küldte a könyvet? – a kislány kérdően nézett fel anyjára,
kis fehér ruhájában, aki csak bólintásával jelezte, hogy
válaszolhat neki.
- Hát
„Ő” ! – mondta, határozott egyértelműségének, kiemelt
apró karjával, és ujjával adva hitelt. A kosarak felé mutatott.
Igen, óriási bevásárló kosarak voltak, csordulásig
teleborítva, különböző színű, és vastagságú könyvekkel.
Mint ha egy könyvturkálóban lenne, úgy matatott benne a csontos
kéz. Néha próbaként, egyet-egyet felemelve, a hatalmas tenyerébe
véve, vizsgálta a férfi, a friss illatú lapokat. A szemüvegén
visszaköszöntek,a fehér lapra a fekete betűk. Dühösen néztem.
Résnyire kinyíló ajkai, és a lapok fölött, ide-oda cikázó
szeme, egyértelművé tette, hogy képes volt amire én nem;
olvasott. Mégsem volt, mérgem féktelen, hullámos hajáról,
csontos alkatáról, magas szikárságából, tagadhatatlanul
árulkodott, hogy nyomozásom tárgya volt. Sajnálni, sőt magamat
is meglepve félteni kezdtem. Nem! Nem lett volna szabad, itt
lennie, ha itt élő embert láttam, annak sose volt jó vége. Azaz
hamarosan halált hozott az illetőre, és nem akartam, egy újabb
balszerencsét megelőző érzéket. Hagytam, hogy ne vegyen észre,
vagy is inkább azt mondanám, nem csatlakoztam hozzá. Hiszen
észrevett, és nyilván valamit a tudtomra akart adni, mi másért
került volna kezembe a könyv. Tanácstalanul néztem anyára, és
lányára, ha lett volna hova nézni, de már eltűntek. Miért is
lepett volna meg, hülye kísértet tulajdonság, az egyik
pillanatban, még ott vannak a másikban nem. Így zavartan, ültem
le asztalomhoz, és ütöttem fel a könyvet, ahol önként nyílt
ki, a papírlapnak köszönhetően, és rajta az üzenet, precíz
határozott, erősen ívelt írással. Hófehéren mosolygott rám,
én pedig csikorgattam mérgemben a fogam. Tudtam, hogy értenem
kellene, a mondatot, tudtam, hogy fontos, és mégis csak a betűket
láttam, még csak egy szószerkezetet sem tudtam értelmezni, nem
még az üzenetet.
A
hűvös levegő, megcsapott, a férfi kilépett az üzlet ajtaján,
és én már csak távozó alakját láttam. Megkérdezhettem volna,
ha akarom, még utána mehettem volna, de nem akartam. Én nem. Most
nem. Csak egy valamiben voltam biztos, ha ebből a kalandból
visszatérek, az első dolgom az lesz, hogy kiderítsem, egyáltalán
életben van - e még.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
-
Dühös vagyok, elviselhetetlenül dühös. Az utóbbi évtizedekben felnőtt egy olyan "isteni generáció", hogy akkora az önimádata, hogy...
-
Elfeledett világ A páncélba öltözött idegen a ködöt fürkészte, az arcán lévő prizmán adatok cikáztak, ő maga fogcsikorgatva vette tudomásu...
-
Tetemre hívás - Kami! Álmot látott. Apró zöld kezeket ismeretlen virágok között, gyermeki nevető arcot. Futkosó lépteket egy ismeretlen m...