A múzsák, csodálatosak. Ösztönzőek, tűrhetetlenül éhesek, az alkotás megízlelésére. Olykor sírukba, dőlnek, és démonként vágynak vissza az élők közé. Néha szándékosan, hamvadnak el, hogy utat adjanak az újnak. Mégis feltámadnak, lengetve az újjászületés zöld zászlaját. Hát itt vannak ők, még ha elfáradnak is néha. Kegyetlen, vad, csodás és kérhetetlen, múzsák.
2019. január 13., vasárnap
Feliz cumpleaños Senior Zorro!
Tíz éves voltam, amikor az apró világvégi faluba költöztünk, és hazugság lenne, ha azt mondanám, annyi mindenre emlékszem. A ház két önálló fele, és a fekete föld erős illata, még most is ennyi év után is visszaköszön, az álommal teli éjjeleken. Nyár elején lehettünk, és kényszer rokonságom, mert én ugye nem igazán akartam őket, segítettek a ház rendbe rakásánál, én pedig a kertben, figyeltem, ahogy anyám meztelen talpa békésen terül a frissen művelt kertben. Vidám volt, mint mindig, és ugyanilyen derűvel íratott, iskolába, a tanszünetben. Szerencsém volt, se különbözeti vizsga, sem év ismétlés nem várt rám csak egy L alakú épület, négy tanteremmel, egy szertárral, a tanári szobával, és pottyantós WC-vel az udvaron. Az életszínvonal, egy miskolci lány szemében, meglehetősen szegényes volt, még akkor is, ha a többé – kevésbé, az apró parasztházban és környezetében megszoktam. Igazán nem is érdekelt, hiszen ott volt anyám, és végre szabadon játszhattam, kint Caesarral, a kutyával, amit elrettentő ajándéknak szánták az illetéktelen behatolóknak, de nem nekem. Aznap is éppen nagy ormótlan fehér fejét dögönyöztem, amikor kacarászva, leült a fűre mellém anyám.
Nos az idő, azt hiszem mint már gyermekkoromban is, harmadik generációs Zorro sorozat nézőként, is azt igazolja, hogy tökéletesen sikerült választás. Még ha, az első pár részben nem is, de néhány, rész után, annyira kinyílik Williams egyénisége, hogy átlényegíti Zorrot, és eleganciája, nyílt mosolya az álarc alatt, magával ragadja a nézőt, és alteregója Don Diego sem különb, jellegzetes arcmimikája gesztusai, bele égnek az ember tudatalattijába, az egészre pedig rátesz egy lapáttal, hogy nagyon kevés dublőr munka van, a filmekben. Aztán ott a „kémia” ahogy egyre jobban halad előre a történet, minden színész élvezi a játékot, és ez bizony, nagyon látszik. Nem akarom lelőni a cselekményt, de bizony, van miért izgulni. Guy Williams, adott valami pluszt annak a karakternek, ami valahogy zsigerből jön, jöhetett utána, Delon, Banderas, és Hopkins is, akit persze nagyon szeretek, de valahogy, mindig csak háromnegyedig töltötte meg lélekkel ezt az álarcos gazfickót. Nagy bánatomra, a sorozatban a Diego de la Vega által, énekelt, és nem szinkronizált dalokat sem Williams énekli. Hiába tudott énekelni, a külön énekes szerződtetését jobbnak látták.
Két magyar szinkron készült, a második, hogy is fejezzem ki magam: borzalmas.
2018. december 31., hétfő
Szilveszteri számadás...
Amennyiben egy mondatban kellene
összefoglalni, szorgalmas év volt 2018. Rekordot, döntött az
oldal, ami a bejegyzések számát illeti. Átlagosítva, hetente egy
bejegyzést olvashattatok. A Facebookon már több, mint kettő
százan kíváncsiak az oldalon írottakra. Magam is sokkal
nyitottabb vagyok az olvasói igényeket illetően, és szívesen
válaszolok, az alkotással kapcsolatos kérdésitekre, amennyiben
lehetőségeim ezt megengedik. A szerzői én, is ketté vált, ha
lehet így fogalmazni. Amelyik munkám, szépirodalmi jellegű,
esetleg glossza, ezentúl nem az „írói én” munkái közé
tartoznak. A sötét oldalnak természetesen megmarad, Marius Crowen.
Szép számmal akadnak, külföldön élő olvasók is, akik
legalább akkora jelentőségűek számomra, mint magyarjaink. Az
emberi érzelmek mélyén, nincsenek sem nyelvi, sem biológiai
különbségek, legfőképpen társadalmiak. Ezen az oldalon,
semmiféleképpen.
Sorsdöntő emberi kapcsolatok, jöttek
felém, ami megerősítette, az írás iránti elkötelezettségem.
Sőt a magam módján megtanultam, harcolni, a csendes pillanatokért,
amik lehetővé tették, sokszor a versek, pillanatnyi szeszélyét,
vagy egy történet kezdeti ötletének leírását. Az évben
megosztottam, lelkem egy szeletét, az Időkapszula című, könyvben,
szerzőtársaimmal együtt. Ezúttal is köszönöm, a kötet
szülőatyjának Ilku Imrének, a felkérést, valamint gratulálok
mindenkinek, akik a könyv létrejöttéhez, valamilyen módon
hozzájárultak.
Köszönöm, azoknak az érzelmi
társaknak, aki az év alatt támogattak, ki csendes magányt teremt
a munkához, ki lelki társ, ki tanácsadó, és igen van, aki folyton
ostoroz. Mindenki egyénértékű számomra, még az angyal is, aki
csupán a sarokról sandít rám.
Nem tudtam, mindent véghez vinni, amit
terveztem, de mindenkit megnyugtatok, az írói én, nem felejt.
Mi várható a következő esztendőben:
még az író is ködösen sejt valamit, nem igaz, hogy csak azt
tudja írni fog. Vannak, futó és meg nem valósított munkák,
és nyilván lesznek, amik végre megszületnek. Az oldal is
remélhetőleg új arculatot kap, mihelyt komolyabban időt
szakíthatok eme nem legkedvesebb kedvteléshez.
Amit pedig nektek kívánok: Találjátok, meg magatokban, az elnyomott kincseiteket, és ne féljetek kinyitni, az azt rejtő ládát. Álmodjatok, mint a gyermekek, és higgyetek abban, hogy nincs lehetetlen.
Őszinte szeretettel, kívánok nektek, csodás elkövetező esztendőt!
Szabó
Rita — Marius Crowen
2018. december 12., szerda
Marius Crowen Írói alkotásai: Örökké
Marius Crowen Írói alkotásai: Örökké: Szeretlek, légy bárki ma, és akárki holnap. Sebezz meg, akárhogy! Itt leszel, amikor kel a nap. Felszívom, Szemedből ...
Örökké
Szeretlek, légy bárki
ma,
és akárki holnap.
Sebezz meg, akárhogy!
Itt leszel,
amikor kel a nap.
Felszívom,
Szemedből az éjjelt.
S te elfogadod,
az ételt,
még ha méreg is.
Hisz én adom neked.
miközben, szomjam
enyhíti,
kezed.
Ma még te, vagy te,
és holnap,
már nem te jössz
elém,
mégis, szeretlek.
Mert ha te hazudsz is,
a szemed, a hűtlen,
csalfán üvölt:
Ne engedjelek!
Nézz rám!
Én itt leszek.
Nem az, ki ma vagyok
még,
de várni fog, ha
érkeznél.
Jönni fogsz,
tudom.
A lélek érzi,
s visszaköszön,
ajkainkon.
Végigsétál, a
csillagokon,
a szemedben.
Ezt látom,
mint soha,
senkiében.
Ezért maradok,
ezért leszek.
Akkor és az,
aki várni fog.
2018. november 28., szerda
D-B-Z az utolsó háború: 3. fejezet.: " Látomás"
Sátán
hidegen metsző
levegőre
riadt fel, bár azt sem tudta, hogyan lélegzett. Felnyögött, ahogy
sajgott a tüdeje, mentségként keresve, a sziklás földet tapogatta, amely, sötét
barlangja mélyén feküdt. Felsóhajtott. - Itt van ez, csupán
álmodtam - gondolta – ez még változatlanul a forrongó pokol –
de nem értette, még mindig vette a levegőt,
még akkor is, ha minden egyes lélegzettől
szúrt a mellkasa, mintha ha egy éles pengét forgattak volna benne. Kinyitotta óriási ezüstös szemeit -Hol vagyok? - kérdezte
magától – ez nem a pokol – morogta végül. Feltérdelt, úgy
érezte ezer súly húzza vissza, igazság szerint fulladt,
nekitámaszkodott a mellette lévő
márvány oszlopnak. Hallotta, ahogy a földre csordul a saját vére
- A francba!- hörögte, majd a támaszkodó kezén akadt meg a
tekintete.
-Ez
öreg- hökkent meg, és koncentrálni kezdett, hogy újra
regenerálja a karját, vagy talán magát is.
-Ó
nem Kami Sama lettem!- rázta a fejét, az a vén róka, hát végül
is ő
győzött!-
nyöszörögte, de csak mérhetetlen kínt és fáradtságot érzett,
miközben köhögte felfelé a vért, ami torkából kéredzkedett
kifelé. Hátrahajtotta fejét, érezte, hogy valami megcsörrent,
nehezen és súlyosan a vállain. Felnézett az égre, ami tele volt
ezernyi csillaggal, és olyan furán világos volt, de
tagadhatatlanul gyönyörű.
Mégis végtelen gyűlöletet, érzett a csoda felől, erőt ezer ,
vagy talán megszámlálhatatlan, életerőt, és több tucatnyi
kiemelkedő erőt, és a végtelent is, ami megsebezte.
- Add,
nekem át, az erőd, Khambala, és akkor megkímélem a családod! –
érezte, ahogy felemelik. Lába, az ismeretlen testének csapódik.
Egyetlen, épp szemével, nézte az őt emelő vöröses, hólyagos
bőrét. Érezte, ahogy lassan a fájdalom, ernyedtségnek adja át
a kezét.
– Nem!!
– morogta, mélyebb, elfúló hangon, mint amilyen a sajátja volt
egykor.
-Látomás
– sejtette, mert az ő teste nem mozdult, egy ideje már figyelte
magát.
- Ó
hát, így döntöttél, így az enyém lesz minden, elveszem tőled.
Azt hiszed nem hallottam hírét, azért jöttem, és nem fogod
megakadályozni! – Fájdalom, mérhetetlen fájdalom. Sátán,
magzatpózba kuporodott, nagyokat lélegzett, miközben, minden
erejével a palástjába burkolózott. Úgy érezte darabokra
szakad, miközben próbálta józanul felmérni helyzetét.
Sebezhető, gondolta. Elrejtőzött amennyire lehetséges volt, és
tudta tartanak tőle, és csak reménykedett, hogy nem talál rá
egyetlen ellenfele sem, amíg ez a borzalmas állapot tart. Csak
remélte, hogy nem tart örökké. Aztán sötétség, fájdalom
mentes, forró sötétség. Majd finom illat, talán jázmin. Az
illat úgy kúszott, bele feketeségbe, hogy felnyitotta azt.
Kezeit, finom simogatás érintette meg, és ő a démon
megremegett, századok teltek el úgy, hogy nem érintették, már,
így ennyire emberien. Nem haraggal, nem kihívással. Kicsordult, a
nyál vékony szája szélén.
-Atyám!
– ütötte meg fülét, csendesen, kezét finom bőr érintette,
szeme sötét smaragd bőrt, finom női arcot látott, ragyogó
szemekkel fekete hajfonattal. Sosem látott még ehhez foghatót.
Megnyalta szája szélét, és bármennyire is fájt mindene, nem
akarta, hogy véget érjen a pillanat. Azonban az kegyetlenül,
elillant, mintha csak a pokol metsző szele, hordta volna el. Újra
sötét hegyek és sziklák. Ifjú Sátán felült. Törökülésbe
helyezkedett, és tudta senki nem látja, hogy sziklát használja
támasztéknak. Nekidöntötte fejét is kis idő múlva, és egy új
idegen névvel játszott a nyelve hegyén.
- Khambala,
Khambala – ismételgette újra és újra.
2018. november 2., péntek
Marius Crowen Írói alkotásai: Holdfény trubadúr
Marius Crowen Írói alkotásai: Holdfény trubadúr: Álmodban jártam éjjel. Sétáltam a hold fényében a lelkeden át. Hol áthágtad, a végtelen határt. Hiszem, hogy szívünk e...
2018. november 1., csütörtök
Holdfény trubadúr
Álmodban
jártam éjjel.
Sétáltam
a hold fényében,
a lelkeden át.
Hol
áthágtad,
a
végtelen határt.
Hiszem,
hogy szívünk
egymásra
talált.
Míg
testünk,
játszotta
a halált.
Dobogtunk,
együtt,
s köntösöm, ami elnyűtt,
számtalan
harcban,
s olykor veled, viadalban,
Gyengéden
borítottam
rád,
Kedvesem.
Ápoltam
lelked
dalát.
Őriztem,
lehunyt szemed.
Elkergettem
a fellegeket,
Amiket,
a napok űznek
homlokodra.
Ujjaim
mosolyt csaltak
arcodra.
Szenderegj,
s csak
hagyd ,hogy
ringassalak.
S
óvlak, mint ki szült anyád.
Ajkam
halkan dúdolja,
Lelked
kesernyés dalát.
Ne
hidd, hogy nem hallgatlak!
Arcod mögött, nem látlak.
Kincsem vagy, kedves kincsem.
Elveszve,
magányod erdeiben.
Szeretlek.
Megérintem arcod.
Ajkadon,megtorpanok, egy pillanatra.
Hevülésem,
épp, hogy sejthesd,
De
igazán, csak Isten tudhatja.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
-
Elnéze m a mai világot, a mai közembereket. Azon gondolkozom, nagyanyáink miért tudtak egy életen át, egy férfit szeretni, hacsak a sors n...
-
Előre leszögezem, én is keresztény vagyok, habár akaratomon kívül kereszteltek meg, mint mondjuk általában a gyerekeket. Hiszem azt, hogy ...
-
Dühös vagyok, elviselhetetlenül dühös. Az utóbbi évtizedekben felnőtt egy olyan "isteni generáció", hogy akkora az önimádata, hogy...