Kirakós

Elmém asztalán

heversz,

darabokban.

Hamuszemek,

a hirtelen jött

viharban.

Mik a tenger

alá süllyedtek,

ha lemerültek.

Csak az, tudja

ki őriz még

talán.

S én, mint felfedező

ki van oly bátor,

próbállak, összerakni.

ezer emlékszilánkból.

Néha pengeként vágnak.

Olykor, mint kicsiny

hajszálak.

simogatnak.

Új élményekre

csalogatnak.

Fáradt, lelkem

rejteke,

hol táncra,

kelve

csatangolnak.

Lázasan illesztem,

össze rólad,

a szent képet.

S mit számít,

ha oly hamis,

mert lelked

bennem éled.

Egy kifakult, öltöny,

néhány hajszál.

Furfangos zöld.

Ennyi, maradtál.

Torzított emlékek,

Mik rólad,

mesélnek.

Mégis kiraklak.

Ki akarlak!

Életbe, csallak.

Zenéje van minden

darabnak.

Így adózok,

neked,

a halhatatlannak.