Ha újra látlak!

Givenne, mind a tíz körmével kapaszkodott, a férfi bordáiba, fejét hátához horgasztotta, így nem érte a szél, miközben a motor vadul hasított az éjszakába. Rémálmai megvalósultak könnycseppjeit felszárította a szél, meztelen vállait óvón, be – be takarta a bőrkabát, ami, vitorlaként feszült a sebesség fenyegető erejétől. Próbált nem remegni, és visszafognia hányingerét, mert az édes, gyomorforgató bűz, még mindig ott lappangott az orrában, és a csontok csörömpölése, mint valami eszement kereplő visszhangzott dobhártyájában. Ha kinyitotta szemét, még szembe köszöntek a száguldó utcalápák, a nyomukban pedig rohanó köd hömpölygött, mintha csak az egész világot akarta  volna elválasztani, kettejük, és az elborult emberiség között. Felfelé, mentek, megszűnt minden fény, s bár nem világított a Harley lámpája, a sofőr nem tévesztette el az irányt. A fellegek elborították az éjszaka csillagait, így nem volt élő, s talán holt sem, aki láthatta őket, ahogy haladnak a romok felé. A tenger háborgott, ki-ki csapott a sziklákra, a szél pedig, eljátszott fákkal, míg végül a leveleik, némi küzdelem után, hagyták magukat, néha ágastul kicsavarni. A motor megállt, a férfi, minden kérdés nélkül kilépett a nyeregből, a nő épp hogy arrébb tudott hajolni, dacos mozdulata elől. Egyenest a sziklás part végéig vágtatott a férfi. Belebámult habokba, kezét tétlenül, maga mellé engedte úgy állt ott, mint aki ugrani készült, és csak a mélységet nézte, dacolva a széllel, és mintha a hullámok, valami parancsot követnének, kerülték testét, egyszer sem csapva dühüket arcába.
Givenne megállt, hosszú hajzuhatagát kifésülte a szél. Elnézte, megmentőjét. Sosem látta még, és jelenleg, rémálma, egyetlen szépnek nevezhető pontja volt. Fenyegetően fekete acélosságával, a vértől csöpögő ujjaival, már groteszk látvány volt, fekete bakancsáról, még nem is beszélve. A nő mégis elmosolyodott, és közelebb ment, megkereste a majdnem szélcsendes zugot a férfi háta mögött. Megérintette vállát, és majdnem lábujjhegyre kellet támaszkodnia. Ő is meglepődött, az álmaimban alacsonyabb társa emlékezett. Miközben kísérője, megfordult, a nő arca megmerevedett, az arc a régi volt, hófehér maszk fekete áthúzott szemekkel, mosolyra kunkorodó cinikus száj, ami oly szomorúan, végződött falánk kétségbeesésbe. Ashe volt, de mégsem ő, a fekete szemgödrökből, szomorú kékség csillogott, és igen, talán könnyek. Keserű patakok, száradtak fel az arcon. 
 - Ki vagyok? – kérdezte, egészen közel hajolva a lány arcához, kócos szőke hajtincsei, határozott arcába, kék szemébe tolakodtak. Hagyta, hogy lány félénk ujjai, végig tapogassák arcán,a nedves patakokat.
- Meg tudod mondani, hogy ki vagyok én? – folytatta – Mert én, oly sok, minden voltam, és még sem voltam semmi, és most én nem tudom, hogy most ki vagyok.
- Te vagy Ashe – nézett a szemébe a nő, és a férfi nem tudta, hogy miért fogta meg a kezét.
- Én vagyok Ashe – ismételte remegő, mély hangján, ami inkább hangzott mennydörgésnek, mintsem emberi suttogásnak.

Szellemek háza

Tipikus, költözzünk, be egy szép nagy házba, de csak úgy, hogy tudjuk, szellemek lakják film.

Hiánypótló, végre egy újabb, viktoriánus stílusú „horror”. Azon felül nem több. Szellemek bár vannak, igazán jelentőségű talán kettő. A történet sem vérzik több sebből. Azonban, nekem nem volt halálosan megdöbbentő a dokis fordulat, a történet háromnegyedénél. A bosszúálló katona szelleme, kicsit meglepett, de abból lehetett volna akár több száz is, egyszerre. A ház gyönyörű, Helen Mirren hozza az elvártat,a hogy Jason Clarke, és Sarah Snook is. Volt itt ebben a filmben, minden, szellemek, „démoni” megszállás, rejtélyek. Sőt még jellemfejlődésen átesett, főhős is. Szépen össze szedtek, minden apróságot, amitől jó kell, hogy legyen a film. A képi világ kitűnő, a hangulat remek. Néha meg is ijedünk, mert, hogy így kell, de nekem valami hiányzik. Kicsit úgy éreztem, mintha, Del Toro koppintást néznék, leszámítva a mesterre jellemző, háromnegyedes fordulatokat, és pikáns karaktereket. Mert a film fordulata, igen csak egyenes és becsületes volt, nem mint Del Toro Bíborhegyénél például. A karaktereknél, ebben főleg Sarah Winchesternél, nagyon bele lehetett volna menni, mert nem mindenki űzi hobbiként az asztaltáncoltatást, főként a miértjét. Helyette megkaptuk az orvost, akit igencsak kiveséznek az alkotók. Ez a film annyira jó lehetett volna, de nem lett az. Mindenből kapunk egy kicsit, de nem eleget. Valahogy a hangulat elcsúszott, néha az az érzés lett rajtam úrrá, hogy össze kéne gyúrni, az Átok, a Bíborhegy, és a Szellemek háza c. filmeket, és megkapnánk a tökéletes „ misztikus horror” kategóriát. Mert jók, jók, de önmagukban nem állják meg a helyüket. Valami apróság, mind a háromból hiányzik.

Volt egyszer egy március

Marius Crowen Írói alkotásai: Kis felség

Marius Crowen Írói alkotásai: Kis felség: Hagyom, hogy fejed pihenjen ölemben. Ujjaim barázdát, szántanak, Búza rengetegben. Hallgatsz csak, csak hallgatsz. S...

Kis felség

Hagyom, hogy fejed

pihenjen ölemben.

Ujjaim barázdát, szántanak,

Búza rengetegben.

Hallgatsz csak, csak hallgatsz.

Szuszogásod beszél.

Lehunyt szemeiden,

Álom mendegél.

Felejtést hordó nedve,

Lecsordul ajkaidon.

S te vágtatsz,

A nyugvó horizonton.

Szilaj paripád,

Hegyek porán lép.

Előtted, térdre borul

A szabad nép.

Arany koronáddal,

Nem kél birokra a nap.

Mert te,

Te nagy király vagy!

Összerezzensz, csak épp.

Ajkad büszkén mosolyodik.

S én, csak nézem, ahogy

Felséged álmodik.

Azok a „Boldog vadászévek”

Napközben, a könyvtárunkat rendeztem. Akkora a káosz, hogy szerintem, még maga Hórusz is elveszne az alkotások között. Így mindegyik kincs kap egy számot, de bevallom már lassan, a történet ötletekkel is, így vagyok. Szóval, egyenként emelgettem, azokat a bizonyos könyveket, a roskadásig rakott polcokról. A fele örökség, annak fele a szüleimé, a többi, szomorú kimondani, de már valakiknek felesleges volt, ki tudja, ki kezének érintését szívták magukba, megviselt lapjaik. Aztán, kezembe fogtam azt a kötetet, a megfakult zöld színével. Egykor még eleven volt, ma már kicsit élettelen.

 Néhány fejezetet akkor olvastam belőle, a könyvből, ami tagadhatatlanul apámé volt. Meg is lepett volna, ha anyámat érdekelte a vadászat szenvedélye. Meglepő, tudom, ki gondolta volna, hogy az én morgós szavú, kérges tenyerű apám, szeretett olvasni? Jobb napjain, később élete alkonyán, folyamatosan búvárkodott a nyomtatott csodákban. Mennyi maradt utána, szeretett könyveiből? Reménytelenül sejthetetlen, mert a közös mámor, melyet a fantázia varázsa itatott át, közös volt anyámmal, így ez az egy történet maradt, amiben teljesen biztos vagyok. Felsóhajtottam, mikor a kezembe vettem a könyvet. Apám, lelkének egy szelete. Megsimogattam, megkopott zöld bársonyát, mely keményen viszonozta kezem érintését. Játssza pörgettem végig lapjait, amikor azok megzökkentek futásukban, és megálltak. Egy cetli volt vétkes, felfedve apám katonás írását.

1 cs Negró

1db Cigi

2db sertés májas

1cs mag

1lit tej

4db kifli

Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Apám szobavirág volt, mint a lánya. Ami persze részben igaz, otthon igen is kimozdulunk, és teszünk veszünk, de a faluba ritkán járunk ki. Már akkor is, én vásároltam be, az én hallgatag apámnak. Csendes ember volt,de nem fukarkodott dicsérettel, inkább én voltam, aki mellé ülve azt mondtam: „Szeretlek apa.” Ő meg csak hallgatott tűrve ölelésemet. Most itt ez az apró cetli darab rajta: 1 cs mag, mert tudta, hogy szeretem. Ha filmet nézek, folyamatosan magozok. Pedig neki vásároltam be, akkor. Esténként, ugyanebben a szobában, néztük a filmeket, ahol, most álltam cetlivel a kezemben. Nyilván idegesítette a traccsogás, de sosem tette szóvá. A lelkem egy része, fogta a pénztálcát, és el is indult a boltba, miközben én ott álltam, a szobában, visszatettem a könyvbe a papírfecnit, ráírtam egy számot és felraktam a polcra. Ránéztem apám fényképére, ahol fiatalon, egyenruhában, szúrós kék tekintetével, nézett vissza rám. Egykor ez volt az én apám.

Frissen készítve:

Még nagyon az elején vagyok...de valahogy mindig így kezdődik egy újabb munka....


.....

Mindig is kívánta a nőt, az első pillanattól sem volt kétséges, amikor a toscanai étterem teraszán meglátta. Most is ugyanolyan éhes tekintettel nézte, az széles krémfehér ajtófélfának támaszkodva. Anna meleg bort töltött neki, és süteményt tálalt fel a konyhapultra. Minden olyan napfényes volt és mégis olyan hideg volt a viszonylag keskeny konyhában. A Fény megvilágította a nő arcát, aki tétován a pultnak dőlt, kissé sápadt volt, apró szürke karikák árulkodtak a kialvatlan éjszakákról. Francois hatalmas kötött pulóverét viselte, így még törékenyebb volt. Szemmel láthatóan sokat fogyott, őt is megkínozták az elmúlt hónapok. Lesütötte szemét, nem szerette, hogy Paolo így látja, de hálás volt neki, mert itt volt mellette, egyedül nem tudta elviselni, azt, ami rájuk várt. Rá és a Francoisra, és talán, igen talán Paolora is. A férfi kettéharapott egyet, a buci csemegéből, és ivott rá pár pohár bort.

– Milyen gyerekes így az arca – mosolyodott el halványan az asszony, miközben belefacsarodott a szíve – ennek nem volna szabad így lenni – gondolta, de megváltozott Francois, és nem csak testileg – igyekezett, még jobban elrejteni, a pillanat báját, oda ahol, már ő maga is hiába keresi. Hallotta, ahogy a társa nyel egy óriásit, majd a rövid csend elszállta után megszólal.
– Fáradt vagy Anna.

– Nem számít – nézett fel a nő, és szorongva, keresztbe tette a karját, belemarkolva, saját vállaiba. Így még érezte, hogy él, és sokkal erősebbnek érezte magát. Zavartan, kapta el szemét, amikor összenéztek, de Paolo nem engedett, és kissé erőszakosan, kereste a kettejük közti kapcsot. Tolakodóan, kék szemei voltak, amit halványkék fonott magas nyakú kardigánja, még jobban kiemelt. Teljesen ellentéte volt, a forrófejű Francoisnak, most is megőrizte, északi hidegvérét.

– Pihenned kell, ha pár órát, akkor is, kinek használsz azzal, ha még te is összeroppansz?

– De az orvos azt mondta...

– Tudom, mit mondott, az orvos, de mégis mire számítasz? A gyógyszer hat, Francois mélyen alszik, és legalább nem üvölt – A nőt meglepték a férfi szavai, úgy hitte, csak ő hallja, mikor elmúlik a fájdalom csillapító hatása, és a férjét elkezdi kínozni, az őrületes fájdalom, de tévedett, nem voltak elég vastagok a falak, hogy ne lehessen hallani a nehéz perceket.
– Bolond dolog reménykedni ügye? – nézett fel Paolora, de könnyek hiányoztak a szempilláiról.

– Már így is túlélt, mindent, mint amit jósoltak – sóhajtott fáradtan, válaszként a férfi – de úgy hiszem, hogy ezek tényleg az utolsó napok.
– Elmegy Paolo, az ember az ilyet megérzi, és én érzem, hogy már menni készül – hagyta ott a férfit Anna, de mégis tétovázva nézett rá, a konyha ajtajából.
– Ha bármi történik, azonnal felébresztelek – szólt utána nyomatékosan a férfi, és szemével végig kísérte, a szobába távozó nőt, miközben egy pohár borral, a kezébe, ő maga is, átevickélt az ebédlőbe. Lezseren huppant le, a zsemle színű pamlagra, orrát megcsapta a polcon katonasorban álló könyvek illata. Szerette ezt az illatot, még akkor is, ha ez a jellegzetes könyvillat, az asszony könyveiből áradt, és nem a sajátjaiból. A közös szenvedély, ami összekötötte őt és a nőt, persze Francoin kívül. Ők ketten, órákig, ha tehették volna napokig tudtak, volna, az olvasmányaikról társalogni, és olykor nagyokat kacarászni, ha Anna az övé lett volna. Hátradőlt, szürke göndör fürtjei eljátszadoztak a díványon, lehunyta szemét, és próbálta, betölteni a nő hiányát, ahogyan évek óta tette, és máris ott volt, abban a bizonyos toszkánai étteremben....