Marius Crowen Írói alkotásai: Anonymushoz

Marius Crowen Írói alkotásai: Anonymushoz: Kérlek, áruld el a neved! Nem, nem azt mit anyád adott neked, Mikor könnyek közt a világra szült. Az kevesebb, mint te vagy. ...

Anonymushoz

Kérlek, áruld el a neved!

Nem, nem azt mit anyád adott neked,

Mikor könnyek közt a világra szült.

Az kevesebb, mint te vagy.

Ami te voltál nekem, nekem az kell.

Amit, suttogott a szél,

Amikor tőlem elmentél.

Ugorva a szakadékba tőlem el.

Nem tudhattad, hogy ugrok én is,

utánad. Elfelejtettél.

Kedvesem, mély álomba estél.

Kelj fel végre! Itt vagyok.

Te messze vagy, én távol vagyok.

Szívünk mégis egyszerre dobog.

Minden rezdülésünk

Összekullog.

Mondd hát el, a neved!

Amit csak lelkem ért,

Csak te tudod, hogy miért.

Akkor ott leszek neked.

Vedd hát le, páncélod,

Most ne legyél, te a lovag.

Maradj, mint mindig, hallgatag.

Én hallgatlak. Meghallgatlak.

Legyél az, ami vagy, megtört és fájó.

Kit maga elől is rabolni kell.

S én mint pimasz útonálló.

Úgy loplak el.

Magad elöl.

Marius Crowen Írói alkotásai: Jöttünk, láttunk: kétségtelen, még visszamegyünk!

Marius Crowen Írói alkotásai: Jöttünk, láttunk: kétségtelen, még visszamegyünk!: Korán keltem, a pihenő napjaimon, ha nem muszáj nem kelek korán, de a mai nap már régóta váratott magára. Csajos napnak ígérkezett, teli é...

Jöttünk, láttunk: kétségtelen, még visszamegyünk!

Korán keltem, a pihenő napjaimon, ha nem muszáj nem kelek korán, de a mai nap már régóta váratott magára. Csajos napnak ígérkezett, teli élményekkel. Így hiába pislogtak a álmosan a kecske hölgyek, bizony most az egyszer kivételesen, bőven csillogott még a harmat a fűszálakon, amikor a legelőre vittem őket. Én magam is próbáltam felfrissülni, a busz korán ment, én meg lelkesen dugtam hátizsákom mélyére Lestatot, Anne Rice vámpírját. Aki betű függő, annak bizony nem kell magyarázni, ha tőlünk függ leülve az útpadkára is képesek vagyunk olvasni. Az úton, a busz zötyögésével, felvillantak egykori gyermekségem képei, hányszor, de hányszor tettem meg nap, mint nap az utat, Mezőkövesd felé. Az első igazi írás próbálkozásaim az iskolájához kötöttek, és az a felejthetetlen Március tizenöt. Amikor a fő téren én szavaltam a nemzeti dalt, lány létemre. Úgy éltem meg mint a csodát, mifelénk ünneplőbe öltözött szoknyás lányok, nem szoktak Petőfi Sándorok lenni. Nekem még is sikerült azzá válnom, akkor azon a szeles napon, a város előtt. Magam sem tudom, miért maradt meg ennek a majd húsz éves emlékfoszlánynak, az édes zamata. Talán mert szeretem Petőfit, és igen szeretem a Márciust is lázadó frissességével együtt. A buszmegállóba, majd egy órával, értem, mint barátnőm. Átkozhattam volna a hétvégi buszjáratot, de élveztem, az együtt töltött időt a könyvvel, egy napfényben úszó padon. Az idő egybeolvadt, észre se vettem, hogy Bogi busza beállt a helyére, csupán göndör haja látványát sikerült megragadnom. Elé siettem. Meglepő örömmel üdvözölt, ami szerintem csak nekem volt az. Régen nem találkoztunk, és Bogi olyan, mint a nevetése őszintén csengő. Ösztönösen kezdtünk sétálni, a város belseje felé. Mire én kicsit 

megtorpantam, röstellően megrántottam két vállam.

-Nézd, bogi, nem tudom, hogy vagy vele, de nekem semmi kedvem kikutyagolni a Zsórihoz.

- De jó, hogy ezt mondod! Nekem sincs – mosolygott vissza rám.  

-Hát, úgy is múzeum látogatást terveztünk.

-Akkor Matyó múzeum? – kérdezte, költőin. 

- Akár kezdhetjük ott is.

Persze, leültünk a téren, és csevejt ejtettünk, olyan Bogisan kacagósat. Tudják olyan csak csajos témákról, ami női kockáknál, azért kicsit más jellegű. Hahotáztunk egy nagyot, az első padon ami rozogaságának köszönhetően inkább, egy kerti hintára emlékeztetett. Alig egy negyed órán belül, pedig, kissé félénken nyitottunk be a tömör, fa ajtón. Nyitva volt, a jobb üveges kirakatos rész mögött, aminek ajtaján ott virított a zárva felírat. Egy bájos középkor hölgy rendezte a múzeum prospektusait a asztalon a fehér falak között. Bogi kérdően nézett rám. 

- Lehet mégis zárva vannak – súgta az arckifejezése.

- Kérdezd meg! – erőltettem rá, a bátorságot, aminek, mintha én is híján lettem volna, én valahogy, viszolygok az idegen helyekre egyedül belépni szlogenül.

-Elnézést, nyitva vannak? - törte meg a tanácstalanságot végül, barátnőm. 

- Természetesen, – mondta, a kedves hölgy, miközben, némi sutaságot véltünk felfedezni a mozdulataiban. Biztosított minket, a hölgy, hogy nem sokára a nép művészeti boltos, hölgy is jön.

-Hajnal egyig nyitva voltunk. Kár hogy, nem akkor jöttek. Ingyenes volt a belépés. Művészetek éjszakája volt. – Bogival jelentőség teljesen néztünk össze. Számunkra, egyáltalán nem volt lényeges, fizetünk -e. Vagyis inkább úgy fejezném ki magam, tudtuk, hogy, mire vagyunk kíváncsiak, és hajlandóak voltunk megfizetni érte.. A hölgy, azonnal mesélni kezdett, a matyó képzőművészet kialakulásáról. Az egykoriak életéről, és most kedves olvasó, erősen bajban vagyok. Nem az a a célom, hogy mindent elmondjak, mindent megmutassak. Nem is tudnék, hiszen, vándor tarisznyánk, nem járt ott minden apró, kisebb, nagyobb múzeumban. Még nem. A célom, inkább az, hogy téged is arra az útra csábítsalak, ahol én is jártam. Ki kell jelentenem inkább a múltban, mintsem a jelenben, sőt szomorúan mondom, a hagyomány őrzésének, a jövőjébe nem akarok beletekinteni. Csupán az érzelmeimet próbálom, a gondolataimat, átadni, amik sétánk során futkostak a gondolataimban. A baba, múzeumot meglátva, az eső gondolatom, azt, volt, vajon mennyi türelem, kellet, a munkák elkészítésékhez. Nem hagyományos értelemben vett szebbnél szebb babákhoz, szükség esetén a fa megmunkálásához. Mennyi fájdalom kellett, a néptáncosok koreográfiájához. Igen fájdalom, külön dicséret illeti az együttes tagjait, hiszen szabadidejüket áldozzák fel, sokszor a kemény próbákért. Ezt csak az tudja, aki maga is táncolt, megvastagodott bokáim, még mai, is a sok lakkcipős bokázást hirdetik. Véres és fájdalmas élmény volt, de tartást, fegyelmet adott a lánygyermeknek. Így nem is tudtam érzelem mentesen nézni, a Matyó néptánc együttesről szóló filmet. Bár idegen helyen mozizni így, fényes nappal egy múzeumban, nem az én erősségem. Visszatérve, a rengeteg babára, némelyik kész élethelyzetet ábrázolt népviseletben, sőt nem csak kövesdi klasszikus Matyóbabákkal találkoztunk, akit általában, minden magyar ember maga elé képzel.

A klasszikus Matyó baba:

És még a többi, a többi, amiket mi látunk, a teljesség igénye nélkül:

Ezekből a képekből látszik, hogy nem csak egy klasszikus babáról beszélünk, hanem más települések népviselete is ide tartozik, pl. Szentistván, Tard.

Szóval, méltán beszélhetünk kulturális sokszínűségről, rendkívüli kézügyességről, mélységes hagyomány tiszteletről egyaránt, és még csak a földszinten járunk. Megemlíteném, hogy a népművészekről, is megfelelő tájékoztatást kapunk, a babák környezetében.
Az emeletre felreppenve, nem mondhatom másként, az a lift, nos megpróbálta az erőmet, nem szívlelem a magas helyeket, a nyitott lifteket végképp nem, megnézhettük a múzeum történetének jelentős személyiségeit.  Azokat akik sokat tettek a múzeumért, akkor így mondanám.  Finoman átsétáltunk, az égetett cserepek bűvöletébe, Bogim nagy örömébe. Bár itt még kép nem készült róla, de azonnal láttam, hogy a Matyók erősen katolikusok voltak, vagy talán a mai napig is azok. Ígérem erre még később visszatérek. Bogim szerelmei  az égetett cserépedények, és valóban gyönyörűek.

Még néhány szemet gyönyörködtető apróság:

Aztán még egy - két, "óriás babás vitrin" a különböző évek, és települések népviseletéből:

Ha az ember ettől nem kerül eléggé elvarázsolt hangulatba, akkor semmitől, mi is kicsit érdekes hangulatban hagytuk magunk mögött, a helyet, csakis azért, hogy átsétáljunk kövesd zeg-zugos utcáin a Gép múzeumba. Barátnőm sokkal jobban várta, mint én, és mégis én találtam életem szerelmét a gépek között. A költői kérdésre, hogy mit érez ilyen gépek között sétálva az ember. nos én az ipari forradalom szelét leginkább. Na meg az emberi találékonyságot fűszerezve, némi önkínzásra hajlammal. Némelyik gépet működtetni emberpróbáló lehetett. Voltak kedvenceim, azért.


Pl. ezek a nagymamámnál is idősebb Lokomobilok(ha tévednék elnézést, női álmodozó agy, egy hét elteltével ilyeneket nehezen jegyez meg)

A gőzgépeket elnézve, felsejlett bennem, az egyik kedvenc misztikus horrorom, már ha lehet annak nevezni. Az "ezer éves" arató, cséplőgépek, szintén apámat és a nagyszüleimet juttatták eszembe.

Az istálló, és a konyha, még mindig megőrizte számomra, a széna illatát, és láttam magam előtt az istállóban pihenő legényt, akit télen a jószágoknak köszönhette, a finom meleget.

A berendezett ebédlő, még ma is sok házasszony álma lehet, és az a sparhelt, a kemence. Nekem bizony megdobbant a szívem.

És végezetül, amikor fényes nappal az utcákat járom, ezzel a járgánnyal közlekednék legszívesebben:

Viszont, az írói énemhez, kifejezetten, ez a járgány passzol. Bogi, mikor meglátta, hogy fülig ér a szám a látványától, azonnal megkérdezte: - Ugye nem akarsz felülni?! Azt hiszem, amikor nem hallottam, azért elmormolt suttogva egy imát. Nem csoda. Az, hogy felültem -e rá, azt mindenkinek a saját fantáziájára bízom.

Hogy miért érdemes megnézni?  Ó ez nem minden, amit láttunk. Nem is a látvány a lényeg, hanem inkább az életérzés, ami befészkeli magát, az ember bőre alá.

Történetünket folytatva, miután eltöltöttünk egy kellemes ebédet, elvégre nem vagyunk halhatatlanok sajnos. Tovább folytattuk utunkat, a Kis Jankó Bori Emlékházhoz. Ahol meglepetésemre, csupán egy szoba volt felszentelve az íróasszonynak, de az szinte tömjénezte, ami egyáltalán nem baj. Végig hallgathattuk az életét, láthattunk a munkáiból, és már itt is megérintett a nagy vallásosság szele. A Matyó életfánál, fel is szaladt fél szemöldököm a homlokomra. A matyórózsa életfás magyarázatát sem hallottam még. A házi oltárnál, mind a két, azt ez követő helyen is elmesélték, hogy minden háznál volt ilyen, a gazdagabbaknál külön szekrény volt az oltárnál. A falakat szent képek díszítették. meghallgattuk Kis Jankó Bori élettörténetét. Egy két ismertetőt a régi életről, vályog készítés, hogyan mostak a régi asszonyok stb. stb. Néhány kép a teljesség igénye nélkül.

Kis Jankó Bori virágmintái:

Bevallom, mi ezt csak könyvben láthattuk.

Az emlékszoba, ami a nyári forróságban is enyhülést hozott:

Utólag megjegyezve, a tárlat vezető hölgy blúza is gyönyörű volt.

Mindent összevetve, csodás nap volt. Azt is tudom, hogy most a barátnőm, kicsit felmordul, és azt mondja, a Kézműves múzeum kimaradt. Igen valóban ki. Az én hibám, délutánra már eltűnt a fényképező kedvem, akár a napocska. Sajnos már nem készítettem fotókat, és az internet sem volt nagy segítségemre. Pedig édes, lelkes, talán egy kicsit a múlt században ragadt hölgy volt, a kísérőnk. Kicsit furcsa is volt vakbuzgó katolicizmusa, de csak néha néztünk össze, nagyra nyitott szemekkel. A spirituálisok toleráns népség. Legyen szó, az életfáról,  a Nagy Boldogasszonyról, vagy a Csodaszarvasról.  Visszafogunk menni ez nem kétséges, még annyi látni való maradt, és korrepetálni való is. Minek láttam a Matyókat? Erősnek. Hívőknek. Egyedinek. Ebbe bele kell születni, máshogyan, csak csodálója az ember. Valójában, minden kultúra, erős és csodálatos, a világon. Az ember erejét, és találékonyságát, széphez való tehetségét, fáradtságát élteti. A Matyók minden egyes virága, a saját nyelvük egy szava. Visszamegyünk.  

Marius Crowen Írói alkotásai: Mikor a tanítvány mesterré válik...

Marius Crowen Írói alkotásai: Mikor a tanítvány mesterré válik...: - Már annyiszor, jártam ebben a házban – sóhajtott Givenne. Viszont maga, alig emlékezett az eseményekre, csupán valami mélabús nos...

Mikor a tanítvány mesterré válik...

- Már annyiszor, jártam ebben a házban – sóhajtott Givenne. Viszont maga, alig emlékezett az eseményekre, csupán valami mélabús nosztalgia lett úrrá, mikor belépett a zöldre festett, kopottas, ám még nem rozoga kapun, a ház előtti kert járdájára. Nyikorognia kellett volna a zárnak, de épp a csendje volt félelmetes a vakító napsütésben. Egy barátságos, de zöld tuja üdvözölte, a maga vad módján a behatolót, sokkal barátságosabb volt, mint általában a szomszédok. Na igen, az emberek, akik mindig kissé ferde szemmel nézték a lányt, kivéve, ha valami furcsa történt, valami félelmetes, és mostanában gyakran előfordult, most is fel – fel néztek, a kapa mögül. Üdvözlésként mukkantak valamit, aztán sebesen elfordították, még csak a szemüket is, a régies parasztházról.

- Hiszen ez a ház, az én házam – villant fel a lány agyában, és megtorpant egy pillanatra, mert észre sem vette a segítséget, aki a kertben kapircsolt. A Csuklyát, ami fejét takarta, finoman erőszakolta, a vállára feltámadó szél,a keze ügyetlenül elkésett, hogy visszatartsa apró hajfonatait. Olyanok voltak, mint egykor Medúza kígyói, szabadok, függetlenek és erősek. A segítség felállt, és a boszorkány, akárhogy szerette volna, nem látta az arcát, csupán fehér, erős lábát láthatta, ami meztelen fejével, csak úgy rúgta a száraz földet műanyag papucsával.

- Egy férfi – suttogta a nőnek a tudata – nem több egy jó szándékú segítségnél.

- Biztos, hogy maradni akar? – hallotta meg, átlagos nyugodt hangját

- Nem! Nem akarok maradni! – sikított az agy, és végi futott a nő gerincén a hideg, ő maga nem, de ösztöne tudta, hogy mit is keres épp ott, ahol van.

- A jószágok! Persze a jószágokat el kell látni – lengette át ösztönösen az agyát a kötelesség. Hiszen, mint minden boszorkánynak, neki is voltak familiárisai. Elsősorban kecskék, amiket már látott is maga előtt, hogy a következő etetésre várnak.

- Nem lesz semmi baj. Menjen csak! – rántotta meg a vállát, és már csak a távozó alak, sziluettjét, érezte, túlzás lenne azt, mondani látta is, mert közben a válla fölött, hirtelen alkonyodni kezdett. Nem lett volna, szabad alkonyodni, így kora délután. Nem lehet azt, mondani, hogy félt, csak valami furcsa bizsergés futott át a jobboldalán, ami valami régi félelemnek a maradéka volt. Bal kezéhez, kívánkozott a köpenye alatt sejlő bozótvágója, az még is mozdulatlan maradt.

- Nincs rá szükség gondolta – miközben oldalra húzta, az egyik helység ajtaját. Ő maga sem tudta, miért lépett be rajta, és azt sem, miért húzza magára. A szemébe sütött, a koszos bukóablakon beszűrődő fény. A szalmán egy zsemle színű kutya szoptatta kölykeit, nem kicsit, meglepve, a nőt. Ő malacokra vagy kecskékre számított, nem hol nyüszögő, hol szuszogó szőrpamacsokra. Ránézett Givennere az eb, aztán nyugodtan visszaejtette fejét, a korábbi nyugalmába. A lány előre lépett, egy lépést. A szalma megsercent a talpa alatt, maga elé kapta a kezét, mert valami be akart csapódni az arcába, és puha meteorzáporra emlékeztető valami támadt rá.

- Nyulak? – Sok apró, kis nyuszi, ijedten pattogott, hol a testének, hol csak el előtte. Miközben ő, azon mélázott, hogyan ugorhattak, egészen az arcáig, és tényleg nyulakat látott, vagy holmi halálra ijedt tündéreket.

- Mindegy! Mindenesetre, a nyulak, pláne az egészen aprók, nem tudnak egy ember fejéhez felugrani – állapította meg magában morogva. Nem tulajdonított neki, nagy jelentőséget, keresztül ment a fehérre meszelt szobán kerített egy kis széket, és kinézett az ablakon. Látni lehetett a szomszédos házak tetejét, csupán az ablak szennyezettsége, varázsolt groteszk ködöt, az épületek közé. Amikor megfordult, egy majdnem üres garázs félében állt, a falnak csupán egy ablakszem állt, árván támaszkodva. Szembe vele, az ajtóban, a segítője állt, arctalanul, a boszorkány, azt hitte régen hazament, bár meglepte, annak öltözéke, mintha valami régi inas ruhát viselt volna.

- Jöjjön – mondta – megmutatom a ház többi részét is. A nő pedig csalhatatlan volt némán követte, mégsem markolt lapuló fegyverére. A tények bármily hideg-rázósak is, itt nem démonjárásról van szó, ezt maga is tudta. Érezte. Nehéz elmesélni azt az érzést, amikor megérezte a démon jelenlétét, az valami össze nem téveszthető volt. Az embernek megremegett a gyomra, mert a lelke, mintha egy meredélybe bámult volna. Amit, most érzett, bármennyire is bizarr volt, nem volt démoni, inkább ijedt, és nagyon szomorú. Így várakozott és figyelt.

 - Azt mondják szellemek járnak itt – mondta a férfi, akivel a bíborkárpitos folyosón jártak, ahonnan, egy nőt pillantottak meg, egy bársonyborítású, aranyozott szélekkel és gyöngyökkel kirakott fotelben éppen kézimunkázott. Arca, finoman ívelt, ruhája bíbor mintás fekete alapon, orra egyenes, ajkai alig láthatóak, szürke haja, szabályos kontyba feje tetejére fésülve.

- Ugyan kedvesem! Ne beszéljünk ostobaságokról! – mondta, de mintha csak míves munkájához beszélt volna, még csak a tekintetét sem emelte, sem az inasra sem az idegenre. A szobában, nem lehetett eldönteni, hogy vajon éjjel van -e vagy nem, hiába voltak a függönyök fehérek, és szinte földig érőek az ablakok, a sűrű, ám finom szövésük, mindent eltakart így se be, se ki nem lehetett látni, csupán a petróleum lámpák pislákolása, világította meg a nőt, aki ahogy elhaladtak előtte még mindig, nem tekintett fel az elhaladókra. Az inas sem izgatta magát, katonás könnyedséggel lépdelt a boszorkány előtt. Újra fehér falak, épp két festés, vagy karbantartás között, a szobákkal, és az inas, újkori arca, jött szembe újra a nővel, és más halvány emberek, mintha egy álomvilágban jártak volna. A lány, megnyalta a szája szélét.

- Én nem, vagyok Marius, de tudom, hogy valamit mondani akartok – mondta ki hangosan. Miközben segítsége, ügyet sem vetve rá, ment tovább mellette, és úgy váltott tegezésre.

- Szerinted igaz, hogy itt kísértek vannak, kérdezte? – miközben a nőt egyre jobban idegesítette, hogy nem látja annak arcát, már éppen dühösen válaszolni akart, mikor egy rémült sikoly, ütött át minden fátyolt. Egyszerre rohantak, a hang irányába, Givennet meglepte kísérője, legalább olyan, de talán, még ügyesebb fürgesége – Erős, hogy a fenébe lehet, ilyen helyzetben erős, hacsak.... – beléptek a helységbe, ahol egy tucatnyian lehettek, a leszakadt tapéták között, szinte elfeszültek a látványtól. Görcsbe rándultak, az iszonytól. Givenne jól ismerte ezt a látványt, évekkel ezelőtt, még ő is ilyen volt. Ma már csak, egyféle viszkető érzés fogta el, egy – egy holtest láttán. A nő is elfelejtette előző gondolatát, kísérőjével kapcsolatban. Vonzotta a holtest, ami nem is lehetett volna bizarrabb. Szén fekete bőre szárazon aszalódott, és szinte ráfeszült kiálló csontjaira. Szem, és haj nélküli koponyájából a szája helyéről, hófehér tökéletes mosolya, kajánul kacsintott ki. Egykori előkelő ruhájának, felső része, egész tűrhetően egyben, gallérja óvóan védte ráncosan megkövült nyakát. Karjai a szék karjaihoz láncolva, ahol ő maga is szétvetett lábakkal trónolt, a szoknyára, ami takarta volna, pedig csak, néhány megtépett rongy cafat emlékeztetett.

- Ez egy hulla – csipogott, egy nő a szoba, immár másik sarkába húzódott emberek tucatjából.

- Nem mondja? ! – csapott le, gúnyosan Givenne. Egyre jobban, irtózott, az efféle emberi reakcióktól. Valaki egy elfojtott torokhangra méltóztatta válaszként, azonban ez hang, közvetlen szemből jött, és a nő teljes érdektelenséggel fordult a gazdája felé. Egy pillanatra meghökkent, végre látta, segítője arcát – Ő az! – gondolta, miközben annak kék szeme, a szemüvege mögül, élnék érdeklődést mutatott, a furcsa esett iránt, és bátran, hajolt legalább annyira közel, a tetemhez, mint maga a boszorkány.

- Szeretkezés, közbeni halál? – vonta fel szemöldökét.

- Nem hinném – fintorgott vissza Givenne miközben újra a férfira nézett,

- Ez, most lehet, hogy kívülről durva lesz – közölte, és keze rásimult a mozdulatlan aszalt kézre. Egy szemvillanás alatt, a szoba szalonjában találta magát, ő csak érzelmi utazásnak hívta az ilyesmit. Nem sokkal több, vagy kevesebb kétszáz évvel érkezett előre. A szalon a fény pontját élte, a függönyök átengedték a hold fényét, a sötétítők keretei közül. A Petróleum tánca, vörössé varázsolta az amúgy krémszínű, barna virágékes tapétát. A jól ismert fotelban, a nemes hölgy varrogatott, elfordítva közönyösen tekintetét. A boszorkánnyal szemben közvetlenül, talán ha fél méterre ott ült, a rabszolgalány. Beszélni nem volt ereje, szemében, ott ült a rettegés. Csuklói még segélykérően próbálták, kicsit megemelni a béklyót, ami a székhez szegezte, és esedezve nézte a nőt. A arca, és nyaka megfeszült, beleremegett a félelembe. A következő, pillanatban Givenne megérezte, azt a bizonyos sötétséget, a kegyetlenséget, aminek az árnyéka áthaladt a testét. Az iszony, a rettegés, egy elfojtott sikoly, a megfeszülő láncok, és az elszakadó ruha reccsenése, csak ennyi maradt.

- Megerőszakolták – mondta mikor, már félig magához tért, és féltérdre ereszkedve, a szék karjába kapaszkodva, már meg tudott szólalni. Az emberek, csak nézték, senki nem segítette volna fel, a segítő sem, úgy elpárolgott, mintha ott sem lett volna. A Boszorkány, a lehető legkomolyabb mozdulattal felült. Köntöse, rejtett zsebéből, elővette telefonját,és tárcsázta a rendőrséget.

Minél hamarabb, nyugalmat kell biztosítani neki – mondta végül. A lakás recsegett, és néhol, kattogó morgó hangot, adott ki, amitől az az éppen egy tucat jelenlévő ember, halálra rémült. Givenne pedig, hamis mosolyra húzta, a száját. Esze ágába sem volt, megmondani, hogy csupán az idő fogaskerekei terelődtek újra a rendes kerékvágásba. Fontosabb volt, számára, hogy kiderítse, a lakás lakóink történetét, úgy pár száz évre visszamenőleg. Azt sem felejtette el, hogy Margaréta magjait elő kell készítse. Ami legfontosabb, ki kell derítse hogy, hogy a fenébe, került el Vörösrigó falváról, hiszen Magyarországon, nem volt jellemző, hogy rabszolgákat tartsanak.

Marius Crowen Írói alkotásai: Amikor eljön az idő

Marius Crowen Írói alkotásai: Amikor eljön az idő: Mond el , mi az, ami kell még, neked? Miért ily kegyetlen a kedved? Irgalmat nem ismerve, húzol magadhoz. Pedig, én nem akar...