Varázs

Ha varázs pennám lenne,

polcomról levéve,

aranyfestékkel kenve

fércelném neved,

titkos könyvembe.

S hogy a tinta szárad

szárnyra kelve,

holló sikoltásával

karöltve,

csennélek el,

Nevetve,

a halál elől.

Álmodból felkelve,

gyere! Gyorsan

sietve!

Árnyékok közt

rejtve.

Emlékszel, még?

Legyél újra szél,

sőt mi több fergeteg!

Mit én vitorlámba fogva

szelídítek meg.

Kacagj örökké,

hogy tegye végtelenségé,

végre, az ég,

 hogy újfent szabad

sötétként, újra szalad

büszkeséged.

Szép ifjúság,

férfierő.

Zöld tekinteted

beleremeg.

Csak te teheted,

hogy bekötöd

szemed.

Egykor voltál,

mormogná, neked

a feketeség.

S te kacagnál:

a végtelen,

az örökség.

Feliz cumpleaños Senior Zorro!

Tíz éves voltam, amikor az apró világvégi faluba költöztünk, és hazugság lenne, ha azt mondanám, annyi mindenre emlékszem. A ház két önálló fele, és a fekete föld erős illata, még most is ennyi év után is visszaköszön, az álommal teli éjjeleken. Nyár elején lehettünk, és kényszer rokonságom, mert én ugye nem igazán akartam őket, segítettek a ház rendbe rakásánál, én pedig a kertben, figyeltem, ahogy anyám meztelen talpa békésen terül a frissen művelt kertben. Vidám volt, mint mindig, és ugyanilyen derűvel íratott, iskolába, a tanszünetben. Szerencsém volt, se különbözeti vizsga, sem év ismétlés nem várt rám csak egy L alakú épület, négy tanteremmel, egy szertárral, a tanári szobával, és pottyantós WC-vel az udvaron. Az életszínvonal, egy miskolci lány szemében, meglehetősen szegényes volt, még akkor is, ha a többé – kevésbé, az apró parasztházban és környezetében megszoktam. Igazán nem is érdekelt, hiszen ott volt anyám, és végre szabadon játszhattam, kint Caesarral, a kutyával, amit elrettentő ajándéknak szánták az illetéktelen behatolóknak, de nem nekem. Aznap is éppen nagy ormótlan fehér fejét dögönyöztem, amikor kacarászva, leült a fűre mellém anyám.
- Képzeld, miről maradtál le! – mondta, és ő is megsimogatta, hűséges kutyaarcot. Én csak kérdően néztem rá, jelezvén, hogy folytassa a mondókáját.
-  Jött egy szőke fiú, egy kutyával, megállt a kapu előtt, és nekiállt lökdösni, szerencsétlen kutyáját, hogy – Gyerünk, na csinálj valamit! Ugassál már, hátha kijön az a lány! – testével, pedig utánozta, szegény fiú, esetlen mozdulatait, és az anyámnak nagyon ment, így mind a ketten óriási kacagásban robbantunk ki. Bár az arcom, kicsit komolyabb lett, tudtam, hogy a fiatalember, a tőlem alig idősebb Brigi barátja. Azon a környéken, már 10-12 évesen udvarlói voltak a lányoknak, és ezt igazán komolyan vették egymás közt. Ott ez amolyan szokás volt, és nem vicceltek vele, kicsit bántott is a lelkiismeret a kéretlen udvarló jelenléte miatt, de színt kell valljak, anyám mély hangú kacaja jobban lefoglalt. Nevetése olyan volt, hogy némelyik férfi is megirigyelhette volna, és a felhőket is elvarázsolta, a homlokomról.
Másnap reggel is, teljes nyugalommal indultam az iskolapadba. Rövid idő alatt, megszerettem, az apró termeket, a kevés nebulóval. A hangos és a csendes órák váltakozását, mert legalább az írásbeli házit megcsinálhattam odabenn, és bizony, ha időm volt, már akkor is képzelt történetek, ábrándozásával töltöttem, a maradék perceket . Hiszen az olyan néma, és titkos volt, hogy nem zavart senkit. Bár egy ideje le is írtam, bátran őket, és akkor is szorgalmatosan, firkáltam, a szeretett betűimet annyira, hogy észre sem vettem, hogy fekete hajú, határozottan csinos arcélű Brigi megállt a padom előtt. Kicsit zavarodottan nézett, jobbra – balra, figyelvén nem – e figyel bennünket valaki, a többiek közül, és mikor rájött, hogy felkeltette az érdeklődésem, neki támadt fehér farmeros fenekével a pad tetejének. Tudtam, hogy a fiút akarja szóba hozni, és kicsit resteltem is, a kialakult helyzetet, mert nem hogy, szegény fiú nem érdekelt, de még egy árva szót sem váltottuk. Annyira emlékeztem, hogy vékony maga szőke fiú volt, mert láttam, hogy barátnőjét, kísérte néha hazafelé az órák után, de türelmesen vártam, hogy megszólaljon a lány.
-Rita – mondta, kissé habozva a kezdést, majd egy rövid szünet után folytatta – én lehet, hogy most rosszat mondtam, de Jencinek tetszel, és szóval, megkérdezte, hogy szerintem járnál – e vele. – nem szóltam egy szót se, csak kérdően meredtem, a velem szemben álló lányra, mert láttam, hogy bizony folytatná, amit elkezdett.
-Szóval, azt mondtam neki, hogy: – „Hogyne, ha te vagy Batman, vagy Zorro, akkor biztosan!”

Ez a bájos emlék sejlett fel bennem a napokban, mikor már úgy minden napjainkban készült csudalátványos filmeposzait megunva, olyan este van és nem köt le semmi állapotomban bolyongtam az interneten. Esélyesnek gondoltam a Zorro álarca, című filmet Banderassal, a főszerepben, de egyrészt túl hosszúnak tartottam, másrészt nem volt kedvem kegyetlenséget is nézni. Ezért valami rejtélyes sejtés sugallatára, az ominózus weboldalra bepötyögtem, az álarcos bandita nevét, és kidobott jó pár találatot benne ezzel kulcsmegjegyzéssel „Zorro(1957)”. Bevallom kizárásos alapon döntöttem kiválasztása mellett, mert a többi címről sejthető volt, hogy valami újragondolás, anime, vagy szappanopera, amiből, mikor még ment a Tv-ben, láttam úgy öt percet, és elég is volt, hogy többé, egy pillantást se vettetem rá. Az ember emlékezetében azonban, vannak dolgok, amiket nem felejt, legfőképpen kisgyerekkora hősét, így hát amikor megláttam az árulkodó fotókat, nos körülbelül gyerekszintre süllyedtem, és egy percig sem haboztam.  Meg  is történt a csoda, az első öt perc után, ami nálam ritka, de még mennyire. Nem láttam, azt sem, hogy milyen régi sorozatról van szó, magával sodort a történet. Miután, jó pár epizódot végig néztem, csöndesen töprengtem, hogy mi a titok, mivel fogja meg az embert. Ezeket próbálom összeszedni.
A remekbe szabott történtek; minden részben történik valami izgalmas, logikai gikszerek nélkül, nincsenek véletlenül elejtett mondatok, véletlen mozdulatok. Miért fontos ez? Az egyenkénti epizódok, később kerek történetté, alakulnak át. Persze mondhatnánk, máshol is, viszont ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy 1958-ban készült sorozattal állunk szemben. Ha megnézzük, az akkor készült filmgyári termékeket, hogy is fejezzem ki magam, többségük felejthető, főként, ha a szórakoztató filmeket vesszük figyelembe. A történetek forgatókönyveihez, az eredeti Johnston McCully irodalmat használták, ahol hol fő, hol mellék karakter volt a főhős, olyannyira, hogy akkor még maga az író is dolgozott a kalandok vászonra vitelénél.
Johnston McCully és Guy Williams:

A világszemlélet; a sorozatnak a hősei, még maga Zorro is teljesen más értékeket képvisel, mint, amiket általában Zorro filmekben. Nincsenek világmegvető gondolatai, csupán védi az elesetteket, az jogot és az igazságot. Nem hajtja bosszú, nincs benne harag. Hiányzik a valódi erőszak, sok esetben, még ő maga is megkegyelmez, az összeesküvőknek, nem ritka, még az adott ellenfél is szerethetően viselkedik, akár a sas, akár Monastario kapitány, aki személyes nagy kedvencem. Garcia őrmester, ő meg még egy külön példa. Szinte, minden jó és rossz karakter kap szerethető jelentet. Persze, ennek is meg van a maga ésszerű magyarázata, ami nem más Walt Disney, maga testi valójában, aki nem, hogy csak az ötletet vetette fel, hogy dolgozzanak egy ilyen sorozaton, hanem szívén viselte a karaktereket, a helyszíneket, vagyis mindent. És itt értünk el, a legnagyobb varázslatig, a kor hátulütője, hogy hiányzik az őrületes technikai fejlődés, és a készítőknek ebből adódóan, nem lehetett más választása, hogy a karakterek megfoghatóságával emelje ki a cselekményt, és hogy azt is hajszálhasogatóan pontosan dolgozza ki, előtérbe helyezve, az emberi kapcsolatokat, az egyéniségeket. Észrevehetően, nincsenek statiszta szerepek, minden apró mozzanat fontos, és maga Zorro is csupán egyik állandó főszereplője az eseményeknek, és mégsem az, mert a nézők szeme láttára, születik meg, és teljesedik, formálódik a hős, és óhatatlanul, képtelen az ember nem megszeretni. Disneynek, anno óriási szerencséje vagy adottsága volt, mert zseniálisan osztotta a szerepeket.

Az igazi Zorro( Guy Williams) megjelenik.

1957-ben a Disney, válogatást hirdetett Zorro szerepére. A jelentkezési feltételek között volt, hogy a színész legyen jóképű, gyakorlott vívó, tudjon énekelni, és gitározni, valamint akrobatikus mutatványokra is képesnek kellett lennie. Erre a válogatásra ment, el Guy Williams, aki éppen újraépíteni próbálta, színészi és modell karrierjét, egy súlyos lovasbaleset után, ami miatt maradandó seb csúfította el a vállát. Szóval, lélekben jól összerakhatta magát, hogy a sorozat kedvéért, rengeteg időt töltött lóháton. A szerepre egyöntetűen őt választották, sőt maga Disney hallgatta meg, és az interjú után viccesen közölte vele, hogy növesszen bajuszt.

Walt Disney, és Williams

 Nos az idő, azt hiszem mint már gyermekkoromban is, harmadik generációs Zorro sorozat nézőként, is azt igazolja, hogy tökéletesen sikerült választás. Még ha, az első pár részben nem is, de néhány, rész után, annyira kinyílik Williams egyénisége, hogy átlényegíti Zorrot, és eleganciája, nyílt mosolya az álarc alatt, magával ragadja a nézőt, és alteregója Don Diego sem különb, jellegzetes arcmimikája gesztusai, bele égnek az ember tudatalattijába, az egészre pedig rátesz egy lapáttal, hogy nagyon kevés dublőr munka van, a filmekben. Aztán ott a „kémia” ahogy egyre jobban halad előre a történet, minden színész élvezi a játékot, és ez bizony, nagyon látszik. Nem akarom lelőni a cselekményt, de bizony, van miért izgulni. Guy Williams, adott valami pluszt annak a karakternek, ami valahogy zsigerből jön, jöhetett utána, Delon, Banderas, és Hopkins is, akit persze nagyon szeretek, de valahogy, mindig csak háromnegyedig töltötte meg lélekkel ezt az álarcos gazfickót. Nagy bánatomra, a sorozatban a Diego de la Vega által, énekelt, és nem szinkronizált dalokat sem Williams énekli. Hiába tudott énekelni, a külön énekes szerződtetését jobbnak látták.
A mellékkarakterek, viszonya a főhőshöz, nagyon aprólékos, és jellegzetes, íme a legjobb példák.

Don Alejandro De la vega; George J. Lewis:

 Don Diego édesapja, hasonló személyiségük a fiával, nagyon jól vissza lett adva. Don Alejandro, viszont, sokkal forró fejűbb, megondolatlanabb a fiánál, vagy mégsem. Később hirtelen természete óriási poénforrássá válik, főleg a második évadban.

Bernardo; Gene Sheldon: 

Don Diego néma szolgája, egyben kémje is rendszeresen süket némának tetteti magát, így gyanú felett áll, és mindenki bátran beszél, bármiről a jelenlétében. Már - már testvéri a kapcsolatuk, de a több történettel ellentétben, jóval idősebb főhősünknél, és hanyagoljak, a karakter sötét háttértörténetét.

Demetrio López García őrmester; Henry Calvin:

 Az örök poénforrás, a pocakos, kétbalkezes kissé bugyuta őrmester, akinek túlzottan is helyén van a szíve. Hol „ellensége” hol barátja Zorrónak, aki rengeteg csávából menti ki. A történet, előre haladtával, elég sokszor ő lesz a város vezetője, mint kapitány helyettes.

Ez a kedves négyes, teszi felejthetetlenné, és örök kalanddá a sorozatot. A tájak, a De la Vega hasienda, az apró Los Angesles, hangulatos épületeivel, magával ragadják a nézőt.
Ami nekem, nagyon hiányzik: Nem fejezték be a sorozatot, nyitott maradt Don Diego sorsa, igaz, hogy később ezt a Zorro álarca, című film, mondjuk úgy megoldja hiszen, Sir Athony Hopkins, eljátssza Don Diego karakterét, teszem hozzá, eléggé hajaz a Williams -féle varázsra, és milyen jól teszi.
Magyarországon, eleve, le sem vetítették a harmadik évadot, mert igen van egy harmadik évad is. 

Két magyar szinkron készült, a második, hogy is fejezzem ki magam: borzalmas.
Nem készültek, önálló filmek, csupán, a legjobb részekből, összevágták az anyagot, és így készült el, a Zorro jele, az első évadból, és a Fekete Zorro/ Zorro a bosszúálló, a második éved vége alapján. Természetesen, ezek a filmek sem elérhetők.
Johnston McCulley, könyvei a magyar piacon, szintén pokoli nehezen érhetőek el, a Guy Williamsről szóló könyvet, ne is említsük, vagy sorozat történetei alapján készült történetek gyűjteményét. 
Említést érdemel de Isabelle Allende: Zorro című könyve, de nekem nem hozta a várt varázslatot.

Hatvanegy év telt el, de számtalan feldolgozás, toldás – foldás után, és annak ellenére, hogy világsztárok viselték utána az álarcot. Az én lelkem, mindig Williams huncut tekintetét, látja a maszk mögött, mindig önfeledt játékát várja. Ma lenne, 94 éves, sokunk felejthetetlen gyerekkori Zorroja. 

Szilveszteri számadás...

Amennyiben egy mondatban kellene összefoglalni, szorgalmas év volt 2018. Rekordot, döntött az oldal, ami a bejegyzések számát illeti. Átlagosítva, hetente egy bejegyzést olvashattatok. A Facebookon már több, mint kettő százan kíváncsiak az oldalon írottakra. Magam is sokkal nyitottabb vagyok az olvasói igényeket illetően, és szívesen válaszolok, az alkotással kapcsolatos kérdésitekre, amennyiben lehetőségeim ezt megengedik. A szerzői én, is ketté vált, ha lehet így fogalmazni. Amelyik munkám, szépirodalmi jellegű, esetleg glossza, ezentúl nem az „írói én” munkái közé tartoznak. A sötét oldalnak természetesen megmarad, Marius Crowen. 

 Szép számmal akadnak, külföldön élő olvasók is, akik legalább akkora jelentőségűek számomra, mint magyarjaink. Az emberi érzelmek mélyén, nincsenek sem nyelvi, sem biológiai különbségek, legfőképpen társadalmiak. Ezen az oldalon, semmiféleképpen.

Sorsdöntő emberi kapcsolatok, jöttek felém, ami megerősítette, az írás iránti elkötelezettségem. Sőt a magam módján megtanultam, harcolni, a csendes pillanatokért, amik lehetővé tették, sokszor a versek, pillanatnyi szeszélyét, vagy egy történet kezdeti ötletének leírását. Az évben megosztottam, lelkem egy szeletét, az Időkapszula című, könyvben, szerzőtársaimmal együtt. Ezúttal is köszönöm, a kötet szülőatyjának Ilku Imrének, a felkérést, valamint gratulálok mindenkinek, akik a könyv létrejöttéhez, valamilyen módon hozzájárultak.

Köszönöm, azoknak az érzelmi társaknak, aki az év alatt támogattak, ki csendes magányt teremt a munkához, ki lelki társ, ki tanácsadó, és igen van, aki folyton ostoroz. Mindenki egyénértékű számomra, még az angyal is, aki csupán a sarokról sandít rám.

Nem tudtam, mindent véghez vinni, amit terveztem, de mindenkit megnyugtatok, az írói én, nem felejt.

Mi várható a következő esztendőben: még az író is ködösen sejt valamit, nem igaz, hogy csak azt tudja írni fog. Vannak, futó és meg nem valósított munkák, és nyilván lesznek, amik végre megszületnek. Az oldal is remélhetőleg új arculatot kap, mihelyt komolyabban időt szakíthatok eme nem legkedvesebb kedvteléshez.

Amit pedig nektek kívánok: Találjátok, meg magatokban, az elnyomott kincseiteket, és ne féljetek kinyitni, az azt rejtő ládát. Álmodjatok, mint a gyermekek, és higgyetek abban, hogy nincs lehetetlen.

Őszinte szeretettel, kívánok nektek, csodás elkövetező esztendőt!

Szabó Rita — Marius Crowen

Marius Crowen Írói alkotásai: Örökké

Marius Crowen Írói alkotásai: Örökké: Szeretlek, légy bárki ma, és akárki holnap. Sebezz meg, akárhogy! Itt leszel, amikor kel a nap. Felszívom, Szemedből ...

Örökké

Szeretlek, légy bárki ma,

és akárki holnap.

Sebezz meg, akárhogy!

Itt leszel,

amikor kel a nap.

Felszívom,

Szemedből az éjjelt.

S te elfogadod,

az ételt,

még ha méreg is.

Hisz én adom neked.

miközben, szomjam

enyhíti,

kezed.

Ma még te, vagy te,

és holnap,

már nem te jössz

elém,

mégis, szeretlek.

Mert ha te hazudsz is,

a szemed, a hűtlen,

csalfán üvölt:

Ne engedjelek!

Nézz rám!

Én itt leszek.

Nem az, ki ma vagyok még,

de várni fog, ha

érkeznél.

Jönni fogsz,

tudom.

A lélek érzi,

s visszaköszön,

ajkainkon.

Végigsétál, a csillagokon,

a szemedben.

Ezt látom,

mint soha,

senkiében.

Ezért maradok,

ezért leszek.

Akkor és az,

aki várni fog.

Marius Crowen Írói alkotásai: Holdfény trubadúr

Marius Crowen Írói alkotásai: Holdfény trubadúr: Álmodban jártam éjjel. Sétáltam a hold fényében a lelkeden át. Hol áthágtad, a végtelen határt. Hiszem, hogy szívünk e...

Holdfény trubadúr

Álmodban jártam éjjel.

Sétáltam a hold fényében,

a lelkeden át.

Hol áthágtad,

a végtelen határt.

Hiszem, hogy szívünk

egymásra talált.

Míg testünk,

játszotta a halált.

Dobogtunk, együtt,

s köntösöm, ami elnyűtt,

számtalan harcban,

s olykor veled, viadalban,

Gyengéden

borítottam rád,

Kedvesem.

Ápoltam lelked

dalát.

Őriztem, lehunyt szemed.

Elkergettem a fellegeket,

Amiket, a napok űznek

homlokodra.

Ujjaim mosolyt csaltak

arcodra.

Szenderegj, s csak

hagyd ,hogy ringassalak.

S óvlak, mint ki szült anyád.

Ajkam halkan dúdolja,

Lelked kesernyés dalát.

Ne hidd, hogy nem hallgatlak!

Arcod mögött, nem látlak.

Kincsem vagy, kedves kincsem.

Elveszve, magányod erdeiben.

Szeretlek. Megérintem arcod.

Ajkadon,megtorpanok, egy pillanatra.

Hevülésem, épp, hogy sejthesd,

De igazán, csak Isten tudhatja.