- Az ember, ritkán születik hatalomba. A tudatlanok nem is tudják, a hatalom miben létét. Vagyonban, szépségben mérik. A régi időkben, királyi császári címekben. Csakhogy az igazi hatalom, nem itt kezdődik. Nem tévedés, a vér ott csörgedezik, néhányakban. Átkozott, hercegi vér, titkon csendben fejti ki hatását. Emberek, születnek és halnak meg. Aztán csak halnak meg. A vér ereje azonban megmarad, apró cseppekben, alattomos kis igékben fejtik ki hatását. Okos halk neszekben, finom hiedelem világokban. Amit, a halandók a föld mélyére ásnak, mert félnek. Nem tudják, mitől félnek. Nem tudják hogyan élnek. Igazad volt. Hibavaló volt lényem egy részét, nekik adni – fordult meg, a fehér egyszerű ruhás alak. Hetes hajfonata, engedelmesen követte vállát. Azt hitte volna az ember középkorú vállas erős ember lehet, mert ezüstös tincsei, árulkodóak voltak, de az arca, mégis ifjan uralkodott fonott szakálla fölött. Hosszú szempillái, feketén ölelték körül, sötétkék szemeit. A termet beragyogta a fény, az óriási ablakok, mindent megvilágítottak, az amúgy is hófehér teremben, aminek közepén ragyogott, az óriási márvány színű trón, amit köríves fehér lépcsők támasztottak. Szívbemarkoló volt a fehérség, mint mikor friss hóra néz az ember, amit beragyog a déli nap újjáéledő ereje. Csupán egyetlen egy fekete folt rombolta a szemkápráztatást, és hanyagul feküdt vékony testét elhajintva, a fehér trónuson. Isten trónusán. Aki minden meglepetés nélkül, felbőszíthetetlen nyugalommal méregette
-Nos egy kis nektárt – kérdezte végül – de csak pattanásig feszült, kékeszöld tekintett, és egy gúnyos mosoly volt a válasz – Nem lep meg, hogy nincsenek láncaid – folytatta monológját.
- Miért lepne, meg? – kérdezte némán vékony száján keresztül, szinte csikorgatta a fogát – A szárnyaskáid, már régen jelentették. Azt hitted, nem vettem észre őket, már messziről bűzlik a rózsa illatuk.
- Ennek ellenére, nem támadtál rájuk.
- Nem volt rá okom, mint, ahogy neked a láncokra se.
- Szükséges volt.
- Pontosítsunk! – állt fel a férfi, nyomatékosítva a mondani valóját, mire Isten izmai is megfeszültek – Rám engedted, a nálam alacsonyabb rangú teremtmények egy csoportját, mert én azt mertem állítani, ezek szerint jogosan, hogy a teremtményeinknek, a szabad akarat hatalmát oda adni, hiba. - - - Mert, hogy ugye a teremtményeink – ért mellé, és játékos mozdulattal, töltött magának, egy pohár ambróziát.
- Dühös vagy – mondta ki Isten végül.
- Ó, nem! – hajtotta hátra fejét buszkén a fekete ruhás – Már rég nem vagyok. Az álmaid a porban, hittél bennünk, jobban hittél, mint bennem. Megértem oly édesek, oly aprók. Én magam adtam hozzájuk a káosz erejét, segítettem őket ilyenné formálni, de te többet akartál. Azt hitted olyanok lesznek, mint te, vagy az apró szárnyaskáid. Védted, őket ellenem! Most nézd hova jutottál, sírsz, mint a gyerekeid, mert a nagy szabad akaratuk, hatalmassá, tette őket és üressé, egymást falják fel.
- Pontosan ezért vagy itt – zárta le a témát a mindenható.
- Ó és kegyelmet ajánlsz – kacagott fel gúnyosan, beszélgető partnere.
- Nem. A tiéd lehet.
- Mégis micsoda? – szorította össze, vékony száját.
- A kedves, kicsi kék bolygó – Isten beszélgető partnere megdermedt, hatalmas égszínű szemei,a duplájára nőttek.
- Miért? – Suttogta, mire Isten átkarolta vállát, és a trónus lábánál fekvő fehér párnához vezette
- Üljünk le fivér! – mondta, miközben folyamatosan vizsgálgatta a másik csodálkozásba révedt arcát. Az pedig engedelmesen követte. Az egyikük tökéletes volt, fehér prémes palástjában, a másik meglehetősen törékeny, már- már illékony.
- Szóval, tudsz róla? – mosolygott testvérére
- Igen tudok, attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett.
- Mégsem ölted meg.
-Ahogy, te sem. – egymásra mosolyogtak – csupán figyeltem, és vártam, – folytatta az egykor leláncolt fivér.
- És ?
-Erős. Erősebb, mint hittem, de ezt te is tudod.
-Hűséges?
-Mint a „család”.
- Hallottam, a hírét, a családodnak.
- Felül múlták, minden reményem – isten kihúzta a hátát, a testvére válaszára. Az arcára szigorú arckifejezés ült – annak ellenére, hogy te mindenkit elvettél, az utolsó magtól. Ez nem vall rád.
- Kegyetlen volt tőled.
- Csak próbára tettem, de ő töretlen. Mégsem bennem hisz, mégsem énhozzám könyörög – A fekete hajú, vékony fivérből kirobbant a kacagás.
- Ó, dehogy is nem hisz benned.
- Mégis, téged imád, te vagy az istene!
- Nem vagyok az, ezt te nem érheted. Ő az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a lényed, bármennyire is elkorcsosult már, mégsem vallott kudarcot.
- A mag? – nézett kérdően, testvérére Isten, mire az lehajtotta a fejét, fekete haja hófehér arcába hullott, szeme megtelt könnyel.
- Nem kell az átkozott kis bolygó, csak ő. – Az idősebb fivér nem válaszolt, csak kíváncsian fürkészte társának arcát. Vékony szájába, ijedten kapaszkodó fogait. Még mindig gyönyörűnek találta, s talán még szebbnek, mint akkor sok millió emberi évvel ezelőtt. A szemében, valami kedves meleg csillogás keveredett, ami szelíddé varázsolta nem falfehér arcát.
- Akármi is így nem maradhat. Bár az emberiség, pár száz éven belül...
- Megölné magát – fejezet gondolatát, fivére – Mit akarsz tőlem?
- Azt akartam, hogy pusztítsd ki, az emberiséget, de te találtál igaz hitűeket. Gondolom ez azt jelenti, hogy nem kérhetlek meg erre. – A testvére felegyenesedett, kinézett a fénybe, és nagyot sóhajtott
– Nem igazad van, mint, ahogy nekem is volt akkor, de nem én irtom ki őket, megteszik saját maguk is.
- Mit kérsz érte?
- Szabad kezet akarok, mindenre, és mindenkire. A kis porszemekre is.
- Mindenre?
- Igen. A végén pedig, hagytok békében élni.
- Rendben, megadom , amit akarsz? – A másik maga elé kulcsolta kezét, miközben, mind a ketten felálltak.
