Givenne, egyszerű, hétköznapi lány
volt. Jelentéktelen egy kicsiny faluban, és abban is eltűnt,
szándékosan. Bár nem tudom, mit nevezünk jelentéktelennek. A
hazugságot, melyet védelemből mesélt neki anyja, hogy elkerüljék
rettegései, hiszen csupán lidérces álmok kergették. Mint minden
gyermek lánykát, hitte ezt akkor ő, és megtanult nem félni az
anyja nélkül. Hiába nézték, a zöld macska szemek, amik testet
öltöttek feketén a tapétán. Hiába rettegett, annyira a kakukk
szavától, mikor megszólalt a faliórán hirdetvén az éjfél
közeledtét. Hallotta, hogy valaki lépdel a folyosón, és tudta,
hogy nem az anyjáék azok. Mégis anyja azt mondta, egy reggel, hogy
csupán a félelem játszik vele. S ő hitte, mert egy gyermek hisz a
szülőanyjának. Vakon temette el kétkedéseit, akkor.
Hajnal fél kettő volt, egy ideje,
álmatlansággal küzdött. Olvasással, tanulással töltve idejét,
dőlt hátra kényelmes foteljában. Haján meg-meg csillant, a
kerámia mécses fénye, ami az ablakból bólogatott vissza rá.
Szerette az éjszakát, a férfi közelségét jelentette, a
férfiét, aki sose volt mellette. Akinek közeledésének
érzékelése, legalább annyira megrémisztette, mint a vágy amit
ébresztett testében. Ismerte, a férfinak, minden gondolatát,
társak voltak, két katona. Aztán szeretők lettek. A pajzán
szóra keserűen mosolygott a nő, gyűlölte a szeretői státuszt,
és maga előtt is titkolta a tényt, hogy rég tulajdona a férfinak.
Igen Ashet nevezhetjük férfinak, ha le akarjuk írni, és ha nem
félünk kimondani, azt, hogy kis is ő valójában. A nő töltött
magának, egy pohár teát, az ablakhoz ment és a sötétségbe
bámult. Még utoljára szerette volna, megnézni, magának így az
éjszakát, csendesen, békésen. Az utolsó mentsvára, ahhoz hogy
semmi nem fog változni, hogy ugyanolyan bűnös és mocskos marad a
világ, pár percre hullott darabjaira. Mert szerette lehunyni ő is
a szemét, és nyugtatgatni, hogy vele minden rendben lesz, hogy a
világ olyan, amilyen, nem fog változni. Az álmok, csak álmok, és
suttogások a sötétben, amiről szólnak, azok nem fognak meg
történni. A suttogásokat nem csak ő hallotta, de a régi kör, az
utolsó láncszem nem izzott be, és ha nem csak ijesztgetés lenne,
akkor bizony csörögne a telefon. Vagy jönne az üzenet., de semmi.
Csak az éjjel most, pár perce megérkezett a tömör üzenet,
„Segíts”. Givenne felsóhajtott, az álom már nem álom többé,
mégis ide is elértek, mégsem álmok a harcok. Fellibbent a fátyol.
– Hát ide is eljutottunk,
Tappancsom! – simogatta meg az ablakpárkányra kuporodó macska
karcsú fejét, mire az kéjes dorombolásba kezdett, és nagyra
nyitotta gombszerű sárga szemeit. Az asztalához, ment, és töltött
magának egy bögre teát, majd alaposan megcukrozta azt. Belevágott
egy citrom szeletet és hagyta ázni miközben meggyújtott néhány
mécsest. Szerette a mécseseket, finom hangulatot adtak a helynek.
Beleült kényelmes karosszékébe hátradőlt, és mélyeket
lélegzett, vár türelmesen, majd kis idő elteltével az asztal
fölé hajolt. A fény megvilágította vörös hajtincseit, amik
barátságosan keretezték homlokát.
Kinyitotta, a nagy barna bőr borítású
könyvet, aminek üresen tátongtak megsárgult lapjait, elővett egy
díszdobozt, és egy fekete aranyírással díszített fekete tollal
ezt írta, az első lap felső szélének közepébe:
"A kezdetek:"
