A tágas univerzum minden lényének, boldog és örvendetes új évet kívánok!

Marius Crowen Írói alkotásai: Randevú

Marius Crowen Írói alkotásai: Randevú: Álmodtam rólad az éjjel, Kezem,  kereste kezed.  Nem vártam, jöttödet. Az idő, megfojtotta a reményt. S megtartotta az erényt...

Randevú

Álmodtam rólad az éjjel,

Kezem,  kereste kezed. 

Nem vártam, jöttödet.

Az idő, megfojtotta a reményt.

S megtartotta az erényt.

Megmaradva hétköznapiként.

Mindent.

Üzented: vársz rendületlenül,

Mikor az óra, hatra lendül, 

Engem, ki engedett könyörtelenül.

Tovább. 

Mégsem, tudtam kimondani: nem.

Örült, félelmetes érzelem,

Megöli újra szívem, a 

Szerelem.

Marius Crowen Írói alkotásai: A fehér kutya

Marius Crowen Írói alkotásai: A fehér kutya: Az éjjel, csendes, szeretem a hűvösségét. Így az ördög éjszakája után, finoman ködös idő borul a birtokra. Féltem -e, hogy feldúlják, ...

A fehér kutya

Az éjjel, csendes volt, szerettem a hűvösségét. Így az ördög éjszakája után, finoman ködös idő borult a birtokra. Féltem -e, hogy feldúlják, csendes hajlékomat, az ördög pribékjei, kik észt vesztve tombolnak? Dehogy - gondoltam - Már régen nem félek, hogy bajom esik, ide senki nem teszi a lábát, éjjel, az emberek félnek, a lakhelyem közelébe jönni. Tőlem is félnek, bolondnak tartanak. Tudtam, hogy már forró a gázon a teavíz, felveszem, a műanyag poharat. Kedvelem, ezt a három decis edényt, nem pattan el, mint az üveg, mikor hirtelen forró folyadékot zúdítunk bele, de nem is olvad meg, csupán kellemesen átmelegszik, annyira, hogy nekem még épp csak irritáló a forrósága. Szimpátiát vált ki, ha valami irritál, de csak annyira, hogy felkeltse az érdeklődésem, de mégse váltson ki belőlem iszonyt. Azt hiszem tényleg fura vagyok. Az emberek már csak akkor jönnek, ha baj van, nem mintha akkor én magam tudnék segíteni, örülök, ha magamon tudok. Sőt azt sem tudom, hogy a mai embereken érdemes -e segíteni. Mégis ha tudok, megteszem. Talán egyetlen oka van, én velük ellentétben nem félek, már nagyon régen, bármi történjék is . Hátra dőltem egy pillanatra, megízleltem a teát. Oh, igen! A kissé kesernyés Earl Gray, és a cickafark íze, elsimult a nyelvemen, a citromlé felvidította, a cukor megnyugtatta a számban, a pillanatnyilag háborgó tengert. Jó így kortyolgatni, a már csípősebb estéken. Ösztönösen, néztem ki a szomszéd szoba ablakán. Fényes nappal látni, a kaput, és fölé hajló fiatal diófát, ami most lemeztelenítve, inkább valami karmos, szörnyetegre emlékeztetett. Még öt éves sem voltam, amikor rettegtem az árnyékától, amit, az utcai lámpa világított meg. Ha fújt a szél, mindig reszkettem tőle a takaró alatt, hogy elrabol,és magával visz. Anyukám bújt ekkor mellém, emlékszem ahogy szép vékony alakjára, ráfeküdt a köntöse. Földig érő ruhadarab volt, ami Á alakban szélesedett egész a földig, karcsúsított derékkal. Anyám pedig, olyan légiesen suhant benne, mint egy mesebeli királynő. Hagyta , hogy apró vállaira tegyem szőke, fejem, és így mesélt álomba, ahol a fa lágyszírmú virággá szelídült végül. Most is rápillantottam, a szemem sarkából, ez idézte fel, az emlékeket, amik kedvessé váltak nekem – Oly magányos vagyok – sóhajtottam – és mennyire hiányzik anyám! – aztán, végül is letettem bögrét, és kényelmesen elhelyezkedve írni kezdtem, igaz a gondolataim a mindennapi problémáimra táncoltak. A nagymama majdcsak negyven éves gáztűzhelyének, a sütője tönkre ment, és lassan karácsony, mihez kezdjek sütő nélkül. Igaz adtak volna egyet csak úgy, a szomszédos faluban, de mégsem hozhattam el gyalog, így számba vettem lehetőségeket. Kinek van autója, és ki hozná, el nekem a masinát. Még el is hoznák, gondoltam, de az időpontot, szeretik tologatni, mint „Pató Pá úr”, ők mindenre ráérnek még. Mégsem mondhattam az eladónak, hogy majd egyszer csak érte megyünk, aztán álljon őrt a bejárati ajtónál, hogy pont otthon legyen, mikor megérkezünk. És persze, ott volt, az öreg Frank, ha szükség volt rá, mindig odaért. Nem volt olcsó, de hasonlított rám, inkább intézkedett hamarabb, mintsem később, és én ezt igazán dicső erénynek tartottam. Csak legutóbb is kisegített, a kedves öreg, mikor épp szükségem, volt egy fuvarosra, és nem is fogadott el fizetséget, pedig tele volt tömve a tárcám – Majd kisegítetek ti is, gyerek! – mondta, mosolyogva, hiába erőlködtem, nem tudtam viszonozni tudjuk-e még. Akkor a nagy felfordulásban, kezemben a rakoncátlan bakkal, fel sem tűnt, az alig érezhető, keserű száj íz, ami odatelepedett a nyelvem alá. Ólba kellett vezetni, a jószágot, ahol Irma, és Kúpász, a két kecskehölgy, már türelmetlenül várta, az új gavallért. Hát igen, a vidéki élet, titkos élvezetei. Azt is megoldottuk, kettecskén, az öreggel, na meg kellemesen is. Kedves és udvarias, idős úr, volt a maga egyszerűségében. Apámnál, vagy tíz évvel lehetett fiatalabb, és sokat mesélt róla, ha úgy alakult, és bizony csak árvák tudják, milyen hallani a szülőkről, egy még nem ismert történetet. Frank pedig bőven emlékezett apám fiatalságára, én pedig szerettem hallgatni, rögtönzött üzleti útjaink során. Meg is jegyeztem magamnak, ha más nem lesz, felhívom, és egyeztetek vele egy időpontot, ő biztos, pont akkor fog ideérni, amikorra megígérte. Már láttam is magam előtt, kerek mosolygós piros pozsgás arcát, ősz hajával.

Úgy éreztem, az ügy terhe már le is esett a vállamról, és végre írtam. Elvégre, az írás okozott örömöt, na meg a furcsa kalandos útjaim. Nem tudom, mióta írhattam, némán, róva a sorokat, és eltüntetve, jó néhány kék poharas teát, na meg beiktattam, néhány kitérőt a WC-re, amikor meghallottam... a vonyítást. Megálltam az írás közben, mély szomorú kutyasírás volt, tudtam, hogy nem két udvaron lakó kutyalányé, hiszen, mind Pulcsinak, mind Manónak, ismertem a sírását. Ők sírnak ha éhesek, így tudtam, a hang tulajdonosa, egy ismeretlen jószág, és kertem közepén ül, és torka szakadtából sír. Folytonos bánatos hanggal, reméltem, hogy abba marad a zokogása, de csak nem halkult el, és esze ágban sem volt távozni a hívatlan látogatónak. A nyelvem alá, is vissza tolakodott, a keserű íz, így borzongató megérzés kezdett kirajzolódni, mint bizonyosság. Végül is, fogtam magam és az ablakhoz mentem, amikor megláttam a kutyát, éppen az udvar közepén. Egy hófehér farkaskutya volt, megkockáztatnám, hogy fehér farkas, ha az országunkban, élnének, ezekből, a csodálatos emlősökből, de sajnos nincs így, az emberi fajnak köszönhetően, már rég nincsenek farkasok. Az állat úgy viselkedett, mintha látott volna, a kertből, engem, aki bentről figyeltem, libabőrös lett a tarkóm – Valaki meg fog halni, a környezetemből – markolta, meg kezem, az ablak belső párkányát, miközben, néztem, a szüntelenül ordító kecses állatott. Aztán sarkon fordultam, és egyenesen az udvarra mentem. Olyan lendülettel nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy meztelen lábszárú hálóinges alakom, majd virágágyásban kötött ki, miközben tudtam az állat elhallgatott. Felegyenesedtem, de tisztes távolságban, maradtam és úgy néztük egymást, némán. Azt hiszem, mind a ketten tele lehettünk kérdésekkel, mert okosan forgatva fejét, nézett rám, nagy szürke szemeivel.

– Menj el innen! – mondtam, de nem mozdult meg – Kérlek menj el innen! – szólítottam fel immár parancsolóbban, mire kecsesen ugrott, ki a látóteremből, épp csak farkának fehér vége villant fel, a kerítés ágai között.

– Valaki megint meg fog halni – zártam be magam mögött az ajtót nem sokkal később.

– Lehet hogy, én? – gondoltam – Hiszen már alig van valaki, aki a környékemen még életben van – megrántottam a vállam, már rég nem félek, attól ha meg kell halnom. Pár percen belül, már békésen aludtam, mert tudtam, a halált én sem tudom megállítani.

Két nappal később, Nico a bevásárlásból, hazatérve, az ágyra dobta a kabátját. Fél éve, csak elvétve járt haza, most azon kivételes alkalom volt. Ilyenkor, szívesen hagyom a nyakán a bevásárlás szeretett elfoglaltságát.

– Az öreg Frank, meghalt. Szívroham – mondta, és hosszú csend ereszkedett közénk.

Marius Crowen Írói alkotásai: A hontalan csónakoshoz

Marius Crowen Írói alkotásai: A hontalan csónakoshoz: Végig koppan az eső a zsindelyen. Érzel – e nélkülem? Lélegzeted bele kap-e az Északi szélbe, a nagy kék hegyen túl? Nélkül...

A hontalan csónakoshoz

Végig koppan az eső a zsindelyen.

Érzel – e nélkülem?

Lélegzeted bele kap-e az Északi szélbe,

a nagy kék hegyen túl?

Nélkülem.

Dobban – e szíved még, titkos rejteken.

S mond, ugye szempillád megrebben,

Ha gondolok rád?

Ha gondolunk rád?

Még néha, kinyitod szemed?

Kellünk, kellünk, még neked?

S a gyomrod, még megremeg,

Ha dívád, a szél, énekel neked?

Ugye itt leszel velem,

Ha szívem fáj, fázós éjjelen?

S a háborgó tengeren.

Lelkem, lelkedben pihen.

1956.okt.23.

Képekben

Olvasó napló 4 :Peter Freestone: Freddie Mercury

Peter Freestone¹: Freddie Mercury

Alcím: A legjobb barát vallomása

Kicsit bajban, vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban, mivel kifejezetten szeretem Freddie Mercuryt, mint zenészt, és művészt. Nem ez az első életrajzi könyv, ami olvastam róla, remélhetőleg nem is az utolsó, azért tudtam, hogy mire számítsak. Mercury, nem élt éppen hétköznapi életet köztudottan, és habár egy gyertyának csak két vége volt, kimondhatjuk, ő azért talált még egy harmadikat is. Ez a könyv szerkezetén is észrevehető. Csak tudnám, miért bontja fejezetekre, gondolom a társszerkesztő, mert Freestone nem publikál, amúgy ápolóként dolgozik, ha emlékeim nem csalnak. Az én tudatom, csak két nagy fejezetet tudott elkülöníteni, az életét, és a haldoklását. Szóval, az első megállapításom az utólag, hogy jó nagy sűrű massza a könyv szövege, néhány kiemelkedő pillanattal. Kaotikus, akárcsak Mercury élete. Sok helyen viszonylag élvezhető, és túlzottan aprólékos, vegyük azt, hogy a koncertek Freestone szemszögéből vannak tálalva, és néha az az érzésünk, hogy lelátunk főhősünk veséjéig is, csak épp elszelel a ruhák, és koncertfények forgatagában. Ételről – ételre tudjuk, mit eszik,esetenként, hogy mit szív, elvégre nem volt szent, ugye ezt mindenki tudja. Bevallom, olyan gondolatok születtek a fejemben olvasás közben, hogy ha nem így hal meg Mercury, akkor sem lett volna hosszú életű, ez óvatlan pillanatban, egy drogos roham kinyírja, valahol valamelyik szállodában. Úgy, hogy mázlink van, volt jó pár éve, a fickónak, hogy kerek, és csodás életművet hagyjon, az igényes zene kedvelőinek. Sok félreértést tisztáz a könyv, a legendás és elpletykált partikról. Vegyük sorra; nem voltak kokaint kínáló törpék, Rick Sky - féle könyvben² olvashatjuk: a törpék, ezüsttálcával, a fejükön kínálták a kokaint. Viszont volt rengeteg pezsgő, de azért, nem töltetett fel, egy egész medencét Ibizán vele. A partikat sem maga Mercury szervezte, hanem meg voltak rá a saját emberei, és nem hívott meg rá, mindenkit aki aranyéletű volt, hanem csak a barátait, hogy engedjék ki a fáradt gőzt, igaz voltak hóbortjai. Mint például a kalapok, és jelmezek. Viszont ezeket a partikat, hamar megunta, ahogy a zenén kívül sok minden mást beleértve a szeretőket is, mindegyiket. Szóval Freddie mosolygott, egy darabig, és csevegett, aztán szépen lassan meglépett a forgatagból. Ami a szeretői viszonyokat illeti, nos nem látta Freestone, sem kevésbé kuszán, Mercury szerelmi életét, mint ahogy más, csak nála, épp a női oldal maradt ki. Igen az az állítólagos nem létező női oldal, ami azért mindig is ott bujkál, a könyv soraiban, és nem csak ebben a könyvében. A fiú oldal, az átjött, elég de az, azért diszkért részletességgel. Kedves pillanatokat, tudtak okozni, a Freddie és más sztárok kalandjai. Meg is állapítottam, hogy nem létezik, hogy minden nagy embernek, van valami „beütése”. A Michael Jacksonos láma kalandon, majd fenékre ültem, nem is csodálom Freestone, emlékeiben is színesen él, de a Cabballes, történetnek, is meg volt a bája. Jó volt olvasni, hogy a férfi, aki, akkor fenn volt az könnyűzenei élet csúcsán, mennyire gyermekien szégyenlős, és visszafogott tudott lenni a dívája társaságában. Mégis csak esetlen volt, mint bármelyikünk ilyen helyzetben. Meglepően tisztelte zenész társait, és ugyanolyan gyermeki bámulattal nézte az igazán nagyokat, legyen az Lisa Minelli, Pavarotti, vagy akár Prince. Zsenialitása, mégis a nyughatatlanságából fakadt, képtelen volt a zenén kívül, fél órán át tovább foglalkozni más tevékenységgel, vagy fél évnél tovább szerelmes lenni bárkibe is, ha egyáltalán képes volt, teljes értékűen szerelmes lenni. Sokszor szándékosan vonzotta az érzelmi konfliktusokat, mert akkor írt fantasztikus dalokat, ha megcsalták, becsapták, vagy elhagyták. A könyv kevés említést tesz, a Queen másik három tagjáról, és Freddienek hozzájuk fűződő viszonyáról. Kapaszkodjunk meg! Jóformán csak zenélni jártak össze, na meg a kötelező partikra. Munkakapcsolat volt köztük, és elfogadás, több nem. Mélyebb barátság, ha volt is, valamikor az elején, ahogy teltek az évek, alaposan egymás agyára mentek, de attól még dübörgött a szekér. Freestone, Jhonn Deacont emelte ki, aki mély tiszteletet érzett Mercury iránt, barátok, még sem voltak, hiszen, két különböző, homlok egyenest ellentétes világ találkozott, mégis egymástól függetlenül, de egymás mellett remekül dolgozott, a zenében. Olvashatunk, Freddie édesanyjához fűződő kapcsolatáról, ahol előbújt, az öltözőből a „Nagy tettető”, csak hogy elkerülje, a konfliktusokat, de látjuk azt is, hogy bármilyen távol volt, azért mindig ott volt, a szívében, az édesanyja. Igaz szerintem, azért az embereknek így kellene normális esetben működnie. Megismerkedhetünk, Freddie cicáival, és a betegsége lassú lefolyásával is. Azzal is, hogy a körülötte élő emberek, hogyan dolgozzák föl, a lassú sorvadását és végül, de nem utolsó sorban, részesei lehetünk Freddie, rajongókhoz való hozzáállásának is.

Nem szándékozom, újra megírni a könyvet, van számtalan csillogó apró pontja, de lehetett volna belőle bőven több is, néha annyira elveszünk a leírásunkban, hogy Freddie Mercury, aki a könyv főhőse, nagyon távolivá válik, néha viszont, közelivé hozza, annyira, hogy, a fülünkbe cseng nevetése, vagy látjuk a megszokottá vált arckifejezéseit. Aztán rájövünk, hogy még valaki kibontakozik, mint főszereplő, még akkor is, ha nem ez a szándéka, a történet, közepe felé, elkezdi az érzelmeit, Freddiehez társítani, mint egy kiegészítve, az óriási kirakós egy darabját, akit egykor Freddie Mercurynak hívtak.

1:Peter Freestone: Freddie Mercury aszisztense volt, életének utolsó 12 évében.

2: Rick Sky: The Show Must Go on ; Freddie Mercury élete; 1994

Marius Crowen Írói alkotásai: Olvasó napló 3.

Marius Crowen Írói alkotásai: Olvasó napló 3.: Charlotte Bront ë : Shirley Az egyik könyvkiadás borító lapja(2011) Akár azt a címet is adhatnám, a könyv, ami mellett többs...

Olvasó napló 3.:Charlotte Brontë: Shirley

Charlotte Brontë: Shirley

Az egyik könyvkiadás borító lapja(2011)

Akár azt a címet is adhatnám, a könyv, ami mellett többször is elmentem, amíg a kosaramban landolt. Ki kell jelentenem, hogy habár, imádok olvasni, de nem vagyok fanatikus könyvvásárló. Sajnos ma, néha irreálisan magas árat elkérnek, egy jó könyvért, és elég nagy a saját könyvtáram is, hogy nyakig merüljek bele, azért mégis rá- rá kacsintottam a polcon. Az első dolog amire felfigyeltem, a vastag gerince volt, régóta tudom, hogy egy könyv, ha ennyire vastag, vagy nagyon jó, vagy borzalmasan rossz. Tehát, már ott volt az ötven százalék esélye, hogy valami jót fogok ki. A név mely sötétkék betűkkel a szerzőt, később kiderülvén, írónőt takarta, is eléggé sejtetős volt „ Brontë”. Ekkor felderengett, hogy talán egy jó íróról van, és a megállapítás Brontë testvérek. Igen ! Valóban Emily, és Charlotte Brontëról van szó, gyulladt fel a lámpa a fejemben. A hölgyeket,akik igazából hárman voltak, jó íróként tartja számon, a világirodalom, szóval a csinos, de cseppet sem vékonyka könyv, mégis csak a táskában landolt. A finom szép kis ladykkel a borítóján. A Brontë testvérekről, azt kell dióhéjban tudni, vagy megjegyezni, hogy 1846-és 1853. között volt. az aktív pályafutásuk. Sajnos megromlott egészségük következtében, korán, szinte egymás után haltak meg. Keserű gyermekkoruk, volt, korán félárván maradtak, és a hat testvér közül, csak négy élte meg a felnőtt kort, Emily(Üvöltő szelek), Charlotte(Jane Eyre, Shirley), Anne(Agnes Gray, Wildfell asszonya). Két idősebb nővérük Clergy Daughters Iskolában hunyt el. Az iskola, keserű életkörülményei, később munkáikra is kihatottak, Charlotte a Jane Eyreben állít emléket, két nővérének. Mivel, mind a négy idősebb nővér, az iskolában tanult, Charlotte és Emily egészsége is megszenvedte a körülményeket, nővéreik halála után, mind a ketten távoztak az iskolából. 

A Brontë növérek: (balról; Anne, középen Charlotte, jobb oldalon: Emily)

Na de térjünk vissza a Shilreyre, mint általában a korabeli regényeknél, kissé nehezen lehet megszokni, a túlzottan is aprólékos stílust. Nekem kicsit maradt el, az in medias rest kezdés is, de ne feledjük az 1800 - as évek közepén járunk, azért ez megbocsájtható. Engem kifejezetten zavart, hogy holmi papokkal kezdünk, de mi sem egyszerűbb, hiszen a nővérek édesapja lelkipásztor(ír-anglikán pap) volt. Mindennapjaik része volt, a parókiai élet, és a vele járó ügyintézések, gondolom, ennek következménye, a kicsit ugyan karót nyelt, de társasági arcot játszó Helstone tiszteletes alakja is. Na meg a három hozomány vadász segédlelkész ábrázolás is, bőven részletes, meglátszik, hogy a Bronte nővérek, mindennapjai teltek, eme fura fazonok között. Ne de lássuk a fő négyest, Caroline Helstone, Robert Moore, illetve Shirley, és Louis Moore figuráját. Bevallom, eléggé furcsának tartottam, hogy címadó főhősünk, csak körülbelül, a történet középen jelenik meg, de ne rohanjunk ennyire előre, van itt izgalom bőven. Mert ugye bár, csak kikötünk valahol a második fejezet környékén, a szövetgyáros férfifőhősünknél, aki kész hős, nehéz helyzetében, ami, a lázadó gép tolvaj munkásokkal küzd, amikor, az éjjel sötétjében, a gépeit, és az embereit keresi. Na de hogyan is? A történet idején a Napóleoni háborúk idején járunk, és bizony az Anglia gyarmatain folyó harcok, szinte kivégezték az angol kereskedelmet, szóval főhősünk alig tudja fenntartani üzemét, a munkások pedig éheznek, hiszen Moore, fejlődés párti, ami a gépek használatát illeti. És persze ott a tiltott szerelem, amit unokahúga, Caroline Helstone iránt érez, ami persze bőven kölcsönös, csak hát önmaga előtt is tagadja és szegény leány csak epekedik-epekedik, bele is betegedik a nagy szerelembe később, főként, a forrongó hangulat keseríti meg az életét, ami az őt nevelő nagybátyja, és a szeretet férfi között alakul ki, és aminek az vége, hogy eltiltja egymástól, a két szerelmest, a prédikátor, nem, mintha tudnának valamit is kezdeni egymással. Ami a karaktereket illeti, a lány kész angyal, megjelenésében is, általában , fehér - kék kombinációjú ruha, szalaggal összefogott derékig érő világos barna fürtök kísérik. Sorsa , akár Cosetté, az árva, aki senkinek sem kell, csak mogorva nagynátyjának. Szinte érezni, zsenge illatát, a könyv lapjain keresztül, és halálosan szerelmes az ő Robertjébe, ami azt illeti, Brontë, eléri, hogy a könyv közepére, megszeressük sőt drukkoljunk a férfi főhősnek, még ha legalább annyira esendő, mint egy férfi, esze, bátorsága ellenére. Például kétségbeesésében, az érdekházasságra is gondol, vagyis inkább felemlítik neki, mintegy beharangozván főhősünk, a gazdag örökösnő érkezését. Aki mindenben ellentéte, az angyali Carolnenak. Lázadó, és szenvedélyes, hiszen férfi örökösnek szánták, és habár ért némileg az üzlethez, de nem érdekli, ez a könyv végére teljesen kiderül, inkább csak élvezné, az életet, az erdőt és a gyárat. Már-már egy erdei Diana, minden ellen lázad, bele értve, a vallásos tanokat, sőt férfiként viselkedik, kihasználja vagyoni helyzetét, nem tetszést váltva ki ebben a férfi alapú társadalomban, de persze a vagyon nagy úr, senki nem rója fel neki nyíltan a viselkedését. Csak megemlíteném, hogy akkor még nők a választási jogról, nem is álmodhatnak, a társadalomban betöltött szerepük, kimerült a gyerek nevelésben, meg háztartás vezetésében. A két lány egymás ellentéte, mintha az egyik egy sorvadó liliom, a másik pedig egy vörös rózsa lenne, mégis felettébb élvezik egymás társaságát. A plusz fordulatot, a váratlan , anya lánya egymásra találást, meg hagyjuk, azóta is sűrűn alkalmazzák a szappanoperákban. Mi sem egyszerűbb egy ilyen hirtelen pozitív kanyarnál, hiszen mindent az olvasóért. Zárójelben jegyzem meg, hogy ez stratégia, általában a közönségnél be is válik. Gondoljuk csak meg, hány nagymamának, és anyukának lett könnyes a szeme, mikor Esmeralda, és az anyja, egymásra találtak. Nekem már egy kicsit cukormázas volt, ahogyan a látszólagos szerelmi háromszög, amit inkább csak a törékeny Caroline képzel, még ha a történet szerint, Robert meg is kéri Shirley kezét, nem mintha, minden regénybeli, szóba jöhető férfi meg nem próbálná. Persze nem sok sikerrel, így Robert rövid ideig ki is kerül képből, és helyette megjelenik Louis a bátyja, aki legalább olyan jóképű, mint az öccse, és történetesen, ő volt, főhősnőnk tanítója, akinek még az agara is azonnal engedelmeskedik. Tehát azért nem marad a történet jóképű főhős nélkül. A történetet végül is ketté is vághatnánk, a két pár szerelmének a meséjére, de bájos, hogy hol főszereplőként, hol mellékszereplőként mozgatják őket. Kicsit úgy is éreztem , hogy Robert, a cselekmény felpörgetéséért, Louis pedig a költőiségéért, a felelős. A történet csúcspontja izgalomban a szövetgyár megtámadása, katarzis a maga nemében, mégis finoman van megoldva, mindenféle véráldozat nélkül. Nem mesélek el mindent, nem szeretnék, spoilerezni, modern szóhasználattal élve. Hiszen, ha elmondanék mindent, nem lenne érdekes a kvartett története, ami valljuk be, néha naivan édes, néha pedig keserűen fájdalmas, sőt néha több, mint cselekményes, okosan felhasználva a társadalmi helyzet adta lehetőségeket.

Az író, azért, halkan megjegyzem, habár eleinte kicsit döcögve, mégis elérte, hogy, a könyv felétől ne tudjam letenni, és folyamatosan ébren tartotta érdeklődésemet, ami sok könyv esetében nem jön össze, szóval minden álmodozó hölgy lelkű olvasónak ajánlom. Még ha ez, nem is az a kor, amikor, már hiszünk a tündér mesékben, és a boldog végkifejletben, de azért írónőnk, mégis el éri, hogy elhagyja egy elégedett mosoly a szánkat, hogy összességében de jó is volt.  

Egy kis motiváció, ami sajnos sok esetben örök érvényű:

Marius Crowen Írói alkotásai: Ketyegés

Marius Crowen Írói alkotásai: Ketyegés: Egyszer minden elmúlik kedvesem, Amit, az idő ad csendesen. Halk ketyegéssel. S te csak nézed, kóbor lihegéssel, Hogy ...

Ketyegés

Egyszer minden elmúlik kedvesem,

Amit, az idő ad csendesen.

Halk ketyegéssel.

S te csak nézed, kóbor lihegéssel,

Hogy kit szeretsz már nem lehet a tiéd.

Szavaid, nem ébresztik kéjjel.

S lépted koppanásnak hiszi a széllel.

Hiába őrzöd álmát éjjel,

Már nem érzi simogató kezed.

Idővel, nem száradnak fel könnyeid,

S mi voltál ködbe vésznek. Gondoltaid,

mosolyt csalnak, egy emlékkel.

Nem leszel több, mint egy szürke fénykép,

egy ócskás kiárusításon, ha jelentettél, valamit,

Azt is elfeledték már,

S már semmi sem vár.

Csak szerelem maradsz, s az idő ketyeg tovább.

Marius Crowen Írói alkotásai: Aprószentek

Marius Crowen Írói alkotásai: Aprószentek: Az aprószentek gyorsan hullnak. Gondolataik elhalkulnak. Torkuk kimetszetik. Könnyük összegyűjtetik. A por letakarja lábu...

Aprószentek

Az aprószentek gyorsan hullnak.

Gondolataik elhalkulnak.

Torkuk kimetszetik.

Könnyük összegyűjtetik.

A por letakarja lábuk nyomát.

Deszka vágja, mindegyik hátát.

Szájuk zsineggel összevarrva.

Lelkük beléjük fojtva.

Álmaik elepedve.

Ujjaik kezünket keresve,

Görcsbe görnyedve

Fekszenek, lilává kékülve.

Üssétek! Üssétek az ajtót!

Törjétek szét  a koporsót!

Tépjétek szét a varratokat!

Üvöltsétek, a szavaitokat !

Marius Crowen Írói alkotásai: Meghalt a királynő, éljen a királynő!!!

Marius Crowen Írói alkotásai: Meghalt a királynő, éljen a királynő!!!: Halott gyalázás mesterfokon, avagy, amikor a vörös huszár bemutat a királynőnek Ahogyan a varázsla t kezdődött : (Fre...

Marius Crowen Írói alkotásai: Volt egyszer, egy szerelem

Marius Crowen Írói alkotásai: Volt egyszer, egy szerelem: Volt egyszer, egy szerelem, Mely késett volt, és néma. Te nem szóltál, én hallgattam, Szemünkben lelkünk titka. Mint két törött p...

Volt egyszer, egy szerelem

Volt egyszer, egy szerelem,

mely késett volt, és néma.

Te nem szóltál, én hallgattam,

szemünkben lelkünk titka.

Mint két törött porcelán, 

Fényes csomagolópariban.

Aranyat keresve, 

a part menti homokban.

Tudtuk, összeforrhatnánk,

de meghasadna az ég, 

bűnünk nyomán. 

S te inkább elmentél.

Nem maradtál több,

csak szerelem, 

amire gondolok még.

Marius Crowen Írói alkotásai: „ Mert repülni tudni kell”

Marius Crowen Írói alkotásai: „ Mert repülni tudni kell”: Givenne naplója, sokadik bejegyzés: Furcsa ez az egész, még fel sem eszméltem, ahogy érzékeim, éppen hogy elaludni tűntek, úgy...

„ Mert repülni tudni kell”

Givenne naplója, sokadik bejegyzés:

Furcsa ez az egész, még fel sem eszméltem, ahogy érzékeim, éppen hogy elaludni tűntek, úgy zuhantam át, az én szeretett és néha olyannyira gyűlölt másik világomba. Itthon voltam, az én ódon, de mégis annyira kedves szülői házamban, persze az csak mellékes, hogy nem ide pottyantam le, de a házra amelyben feleszmélésem öt évét töltöttem, csak itt -ott emlékfoszlányban emlékszem, akárcsak dédapámra, pedig bár csak néhány szava elmémbe sejlene újra, megannyi titokra derülhetne fény, de térjünk vissza kedves otthonomba. A nagyszobában, anyám, és nagyanyám alakja fogadott, árasztva felém szeretetüket. Még van ilyen is, ennyi év, eltávozás után? Az arcukat nem láttam, de anyám karcsú, alakja, csinos sötétgesztenye haja, önkéntelenül is elárulta őt, ugyanúgy ahogy a terített asztal, amellyel életében oly szívesen fogadott. Frissesség volt a levegőben, igen valójában, olyan volt , ő mint a tavaszi napsugár, friss lelkesítő, és ugyanolyan illékony. Mamán kendős otthonkás alakjához beszélt, és bár én nem hallottam szavaikat, ő sem tagadhatta apró kerekded küllemét, nem láttam, inkább éreztem, hogy mosolyognak, jelezvén, hogy hozzájuk tartozom. Igazság szerint, mikor feleszméltem, nem tudtam, mi a szándékom, mikor a társaságukba léptem. Mégis azon vettem észre magam, hogy felöltözve, már munkába készülök, és őrülten vágtattam az udvarra, tudván, hogy késésben vagyok, de kötelező nyűg, a munka hiszen a kedves háznak, élnie kell tovább, meg nekem is. Az udvaron nővérem, és sógorom, épp útra készült, az udvaron állt a fekete BMW, ezüstcsíkkal az oldalán, és szinte rimánkodtam, hogy vigyenek el, hisz a város, mint úticél azonos, csupán ki kell tenni, az átkozott gyár sarkánál, és már benn is vagyok. A válasz, egy kegyetlen nem volt, nővérem részéről, ami igazság szerint nem énnekem szólt, hanem anyámnak, a köztük lévő békétlenség, még ennyi idő után sem csökkent. Úgy szálltak be a fekete autóba, hogy hagyták, hogy tehetetlenül végignézzem, ahogy kikanyarodnak, és végig gurulnak, a köz frissen zöld gyepén. Kellemetlen mellőzött érzés volt, mégis félvállra kaptam, a hátizsákom, amit diákkorom óta nem hordok ilyen módon, és sietős léptekkel indultam, a buszmegálló felé. Büszkeségből nem szaladtam, mindig is szégyellni valónak tartottam loholni a busz után. Amikor a főútra léptem, láttam , hogy megáll a nagy fehér busz, az üres megállóban, de még mindig nem futottam, valamiért képtelen voltam futni. Inkább megtorpantam, és hagytam, hogy elkanyarodjon előttem, mikor már az út másik oldalára álltam. Benéztem kirakatszerű ablakain, utas nélkül száguldott tovább, bennem, valamiért iszony szerű érzést keltve. Sétáltam, egy darabig. – Elkések – gondoltam – talán ki is rúgnak – rúgtam egy - két kavicsot a cipőm orrával arrébb – de ez a gondolat sem foglalt le eléggé ahhoz, hogy be ne furakodjon elmémben, a termetes kövekkel, és dombokkal tarkított zöld a fakerítésével, amelyen túl, buta birkák legeltek. A temetőnél, sőt már a temetőben jártam. Mindig ugyanaz a történet vége, a temető. Tele nyugtalan, vagy akár nyugodt, és bölcs lelkekkel. Mégis mindig ott motoszkál, agyam legmélyén a félelem, és iszonyat, ami a valóságban a megváltozhatatlan, a mozdulatlanság érzése. Nevetségesnek éreztem a helyzetet, és feltettem magamban a kérdést: – A halottaktól, vagy kirúgástól félek –e jobban? – aztán jött az örült gondolat – Basszus, de tudok én repülni is! – Sietve, hagytam magam mögött a köveket. Mihelyt egyenletes talajt értek a talpaim, nekiiramodtam. Futottam, fék nélkül, ahogy csak a lábam bírta, tudtam, a lehető leggyorsabban kell száguldanom, ahhoz, hogy mihelyt kiszélesítem a lépteimet, és levegőbe ugrok, ott is maradjak. Egy próbálkozás, még egy nekifutás és immár a betontól fölemelkedve tapostam, akár egy kutya, a vízben. Repülni sem volt nehezebb, mint úszni, alig vártam, hogy ráfeküdjek a súlytalanság érzésére. Nekiálltam, a szokásos mellúszásos, módszeremnek, akármilyen kemény meló is volt, tudtam, egy idő után felkap a szél, és őrült orkán tempóban fogok száguldani a falvak, sőt ha még nem is akarom, talán városok között is. Nos ezért nem szeretek én repülni, valahogy az utam, mindig célt téveszt, és én is elveszett lélekként bolyongok, a megoldatlan, és néha igazán rémisztő rejtély mögött. Próbáltam, a busz, útvonalát követni, a kihalt út vonalát követve, és úgy suhantam át a fák fölött, mint holmi árnyék, a szél egyre jobban felkapott, és rohamosan közeledtem, a szomszéd város utcáihoz. – Félúton vagyok már –, gondoltam miközben belekapaszkodtam a bazilika tornyának vízköpőjébe, hogy gátat szabjak, fékevesztett lendületemnek. Lenéztem a templom előtti térre, ahol nyüzsögtek az emberek, meg is lepődtem, senkinek sem tűnik, egy a fejük fölött, még ha nagyon magasan is egy lebegő ember. Elengedtem a vízköpő lábát, mert éreztem, hogy közeledik, a lendületet adó erő, ami, ha ilyen sebességgel visz magával, hamarosan a célomhoz is segít. Valóban, elkapott a gyorsulás, néha elkaptam egy – egy színt, miközben éreztem valami, nagyon nincs rendben, valami olyan felé tartok, ami nem igazán a célom. Érdekes egy érzés, erre, mondjuk, hogy zsigereiben érzi az ember. Bizonyságként, két oldalról, régi óriási téglafal vett körbe, és feltárult előttem, egy egyre keskenyedő alagút, amelynek a vége néma feketeségbe torkollott. – Nem! Nem mehetek be oda – hallottam, saját magam kiáltását, és minden erőmmel arra gondoltam, hogy azonnal, meg akarok állni. Sikerült, nem sokkal a teljes sötétség előtt megállnom, azaz határozottan földet érnem, tudtam, valószínűleg egy végtelen labirintus kellős közepén állok. Megkönnyebbülten, hunytam le a szemem – Ez egyszerű, át tudok fölötte, repülni, suttogtam.

- Óvakodj a fekete királynőtől – ütötte meg a fülem, valamiféle, kiáltásféle, amit akár gondolhattam volna, a szél süvítésének is, mégis gyanakodva nyitottam ki a szemeim. Persze ehhez hozzá járult, a nyirkos szinte hűvös levegő, amibe némi kosz, és édes savanykás vérszag is vegyült. Egy koszos, rég elhagyatott folyosón találtam magam – Hát újra itt vagyok, a régi kúriában, – motyogtam, és sehol egy jó öreg szellembajtárs, aki útba igazíthatna. Ritkán járok erre, habár Baál közelségétől, kiül a hátamra a hidegverejték, de számtalan év alatt, megtanultam, hogy nem érdemes félni a démontól. Igazság szerint, nem tudom, ebben a világban, és a jó öreg kúriában, az én kivételes helyzetemben, ugyan mitől is kellene félnem. Még így, mindenféle fegyver, de nem ok nélkül csöppenhettem ide. Persze az itt ragadás veszély, minden útban benne van, de a kíváncsiság még mindig hajtott előre, mint ahogy az ismétlődő, sikolyok is, újra és újra :

 – Óvakodj a fekete királynőtől – ismétlődött , dallamosan, és én hátizsákom letéve, lépteimet ütemre váltva, bámultam a függöny nélküli kosztól homályos ablakokat. Sötétté szenesedett képek mellett haladtam el. És akkor megláttam, az óriási talán három méter magas festményt, és a belőle kitörő női torzót, a királynőt. Mozdulatlanul hajolt ki a képből, fekete haja hófehér keskeny arcába, és vékony, selymes dekoltázsába hullott mozdulatlanságában. Elé léptem, istenemre nem akartam a találkozást, de a lábaimat fogva tartva, rendelt maga elé, őfelsége, és nézett rám, hatalmas szénfekete szemeivel, szótlanul. Minden porcikám, érezte, hogy örüljek, hogy még élek, mert más ilyenkor már csak halott. Mikor a nemes asszony, kiolvadván festői környezetéből, felöltötte fekete pikkelyes estélyiét, és miközben én térdre kényszerültem, ő fölém magaslott. Vékony ujjai közé fogta, arcomat, és fekete ajkával az arcomba suttogott.

– Valld, be nekem, bűneidet, legyenek bármily titkosak is és akkor életben hagylak ! – légzésem, mindenféle kényszer nélkül nehezedett el, a számban éreztem, könnyem sós ízét. S úgy mondtam, ki saját halálos ítéletem.

– Vágyom rá! – igen, az elmúlt hónapokban, mérhetetlenül vágytam, tanuló társamra, titkoltan, és tiltottan, szabályt sértve, meg sem tudtam magyarázni, hogy miért. Mint ahogy azt sem, hogy mesterem, Marius, miért küldött maga helyett mást, mostanság veszélyes utazásaimra. Azt hiszem, egyikünk sem keresett magyarázatot rá, csak megtörtént, nevezhetnénk tökéletes lelki összhangnak. A királynő, az arcomba mosolygott büszkén, és kihívó fény villant meg fekete szembogarába. 

- Hát legyen megkapod – aztán nem maradt más csak sötétség. Mikor feleszméltem, meztelenül ültem a padlón, fejemet a csempének támasztava, úgy gondolom fürdő helység lehetett, amit elöntött a zuhany mögül kizúduló pára. Elfogott a szégyen, és igyekeztem, magamat, magammal takarni, és olyan apróra gömbölyödtem össze, amennyire lehetett. A párában, kirajzolódott a királynő vékony ruhátlan alakja, zúdultak rá a vad cseppek, és onnan nézett kérdően rám, majd hagyta, hogy teljesen ellepje a víz. A haja rövidebb lett, szemtelenül játszott, akkor már széles vállain, és csurgott már izmos karjaira – Metamorfózis? – suttogtam, amire csak beletörődött sóhaj volt a válasz.

– Te? – kérdeztem, mikor megláttam Amadeus, nyílt barna tekintetét.

Marius Crowen Írói alkotásai: Újra Halálos Iramban

Marius Crowen Írói alkotásai: Újra Halálos Iramban: Halálos Iramban(újra ) 8 Megnéztem, persze, hogy megnéztem a filmet, és titkon, átkoztam is magam, hogy na egy a tipikus semmitmo...

Újra Halálos Iramban

Halálos Iramban(újra ) 8

Megnéztem, persze, hogy megnéztem a filmet, és titkon, átkoztam is magam, hogy na egy a tipikus semmitmondó látvány filmet nézek. Ilyenkor mindig ez megy. Ebben a pillanatban tisztázom a kérdést, nem szánom ezt az írást kritikának. Csak néhány apró megjegyzést. A történet eléggé sablonos, a család megint bővül, a gyerek cuki, de várható ötlet volt. Most meg fognak ölni, képzeletben, de bár persze én is sajnálom, hogy meghalt Poul Walker, de az amúgy már parkettává laposodott történetnek, jól jött a halála. Nem vagyok Statham rajongó, de nagyon jót tett a sorozatnak, bár kíváncsi leszek, a trió, ha még lesz folytatás a későbbiekben(Johnson, Statham, Diesel)mit kezdenek majd egymással. Végre női főgonosz, és nem akármilyen karakter. Na jó, ma lusta vagyok, neveket nézni. Látványos volt, jó is volt, és végre a jók közül is meghalt valaki, na persze, nem a nagy csapatból. Az, hogy mi benne fizikai képtelenség, az autós jelenetekben? Komolyan nő vagyok, kit érdekel, mi csajok nem azért nézzük. A tesztoszteron, így is túlteng a kedvünkért „szép pasik, szép csajok, jó kocsik, látvány, na meg egy kis romantika, meg családiasság. Szép is lenne, ha nem tudnánk előre, hogy végén, úgy is minden szép és jó lesz. Ebből, a szempontból, kicsit már unalmas és elcsépelt, az egész film sorozat. Azért szinte mindenki meg is nézi. Egy pillanatra, felderengett ködös agyamban, hogy lehet ez az új „Feláldozhatók” sorozat. Annyira szeretnék valami magvas sokatmondó gondolatokat szóvá tenni a filmmel kapcsolatosan, de ez nem az a kategória. A mai szórakoztató ipar, igaz gyöngyszeme, de nem fogom várni, hogy Oscarra jelöljék. Még posztumuszt sem, mint a Sötét lovagnál. Benne is van, minden, ami sikerhez kell, és amire mindenki vágyik, haverok, buli, mindenki megszólalásig tökéletes, és követendő példa.(persze ironikus éllel). A szokásos örök érvényű egymondatos mondanivalójával, ami 8 részen keresztül, még most sem kopott meg. „ A család az első”   

Pengetánc

Nélküled üvölt a csend.

S a szél hordozza, felszárított könnyeid.

A fényben, sóként csillognak érzéseid.

Néha még lüktet forróságod

S érzem illatod

Ahogy hajad párnámon terül szét.

Még tudom minden gondolatod.

A csillagok suttogják hangod,

Ha itt vagy velem.

Keringünk mint két fekete madár.

S fogjuk egymás kezét, hol vékony a gát.

Mond, ki vagy hát?

Mond, ki vagyok én?

S ha leszáll a hűvös éj,

Te engem ölelsz,

és ölellek én.

Oly hideg vagy, beleborzongok.

Míg én forró, oly forró vagyok.

Önző vagy velem, te végzettől átkozott.

Míg én melletted, csak látó vagyok.

S nem tudom, te vagy én vagyok halott.

Kinek örök büntetésül, csak kárhozat jutott.

Félpercesek sem :))

"Csak azért mosolygok, hogy higgyék, ember vagyok még. Rég meghaltam már."

Prédikátor

A tűz mely egykor benned élt,

Mond hova tűnt, ó prédikátor.

Dicsőséged, nem ér véget.

Te kérlelő diktátor.

Ki vagy te prédikátor?

Játékszerrel uralva időt.

Zúgsz a halhatatlanságon át.

Hittük, hogy magával ragadván

A halál, nem látunk többet.

Ajkad, ajkad mégis kiált.

S megyünk utánad, vakon.

Szent esszencia titkát, suttogva.

Tudtad, nem leszel több, mint áldozat.

Az igazság, csak minket érdekel.

A hatalomnak kell, az alázat.

Sosem, sosem, voltál, gyáva kutya.

Mégis megtörték fényed, s hagyták,

hogy őrjöngj szenvedve.

Lelked kába világba taszították.

Mégsem hallgattál.

Kellett volna! Megkíméltek volna!

Csak alattomosan megöltek,

S szégyen lett neved.

Miért választottad a lelked?

S adtál, többet, és többet.

Az utolsó leheletig. Prédikátor

maradtál,s pimaszul bátor.

A halál volt szemedben.

Mosolyod szeretetben.

Így bolyongtál a virágok között.

Az erőd elhagyott,

De a lelked nem költözött.

A Lépcsőn

Valaki, fogja a kezem

Mentsvárként kapaszkodom ujjaiba.

Lépdelve, a fokokon felfelé,

S látom,hogy ott ülsz, lépcsőn.

Szívem, hogy sajog,

Ha sejtenéd! Ha csak szólnál

De szemed néz csupán, kérlelvén.

S ülsz tovább a lépcsőn.

Tudod, -e, eltelt hány év?

Mióta itt ülsz, keserűn.

Büntetve, némán. Hoználak

Magammal! Mégis,

Ülsz tovább lépcsőn.

Jönnél! Tudom, hogy jönnél.

Velem. Hozzánk!

Hívunk, ha tarthatnák, még.

Bűnösök vagyunk, miattunk

Ülsz még mindig a lépcsőn.

Ha engedhetnélek, ha már

Nem fájnál annyira, repülhetnél

tovább.

Nem ülnél tovább a lépcsőn.

Lenézek rád az ajtóból.

Bár ismerhetnél! Azt hiszem,

Mosolygok. Hiszen tudod!

Visszajövök. S ketten ülünk, itt

Egymás mellett, a lépcsőn.

Olvasó napló 2.

Elrettentően rettenetes: Tarzan a rettenetes(1921) (Edgar Rice Burraroughs)

Nagy kiábrándultságomban, hol is kezdhetném. Talán kezdjük az íróval, aki kifejezetten megélhetési író volt. Viszont abban elég jó a 20. század egyik legolvasottabb amerikai írójáról beszélhetünk. Tehetsége leginkább az íráshoz volt, más vállalkozásai rendszerint kudarcba fulladtak.¹

Élete csődben volt, mikor megírta első Tarzan regényét ² Szinte párhuzamosan, dolgozott a Mars köteteken is amiket az arizóniai katona emlékek ihlettek, csak a Marsra helyezte át a cselekményét. Az All -Story magazinban epizódonként jelent meg, majd később szintét regénysorozattá ért. Szintén emlékeket használt fel, a Tarzan regényei alaptémájához is, igaz nem a sajátjait. Az ötleteket, barátnője adta, akinek főnöke Tom Barnett sokat beszélt afrikai élményeiről. Később a regénysorozat kiadására is a Tom Barnett biztatta. A történet sikerét látva, otthagyta akkori állását, és hivatásos íróként kezdett dolgozni. Megmaradt a ponyva műfajánál.

Maga a mű, ami a nyolcadik regényként jelent meg, is ezt tükrözi vissza. Mondhatni kielégíti a kalandregény műfaját, annál vajmi több élményt nem igazán adva a mai kor olvasójának. Igazság szerint, hőseink útjukat járják, a kiinduló pont sem egyéb, mint a jól ismert Tarzan keresi Janet. Minő meglepő fordulat? Mintha a legutóbbi nagy mozifilmben is épp ebbe a kiinduló pontba estem volna bele. Na de kezdjük az elején. A kaland kezdetén, keresik egymást a szerelmesek, igazság szerint van három Tarzan, és három Jane, karakterváltozatunk. A részletek kedvéért, Tarzan- Jane, Omat – Pan At Lee, Taden – Oloa, csupán a színük más, leegyszerűsítve. Nekem személy szerint, feltűnően töltelék szereplőnek sejlett a másik két páros, mintha a szerepük, nem lett volna több, a cselekmény némi előmozdításánál, illetve a két főszereplő, még náluk is magasabb jellemének kihangsúlyozásánál. Ami Tarzant illeti, eszesebb és nemesebb mint Odüsszeiusz, és majd csak erősebb, mint Akhileusz. Teste, akár egy görög római szobornak, így hát mi sem természetesebb, hogy bármelyik dzsungeli törzzsel, elhiteti első látásra, hogy ő bizony „Isten fia”. Ami a törzseket illeti, leginkább azték- maja beütésűek, innen lehet az emberáldozat kihangsúlyozása is. Amit maga az író is helytelenít, később Tarzan el is éri, hogy ne legyen több. Ami a negatív szereplőket illeti, ahol a történet kicsit gyenge lábakon áll, egy - két rosszindulatú és bajkeverő papot, önhibáján kívül ellenséggé vált királyt beleértve, nem nagyon háborgatják fel az amúgy is, csak kicsit iszapos állóvizet. Érdemesnek tekinthető még a német, Obergatz, aki korábban fogságba ejtette Janet. Kicsit  német Jack Hunteres, de inkább karót nyelt német. Mi sem természetesebb, hogy ő is szeretné, megszerezni, mint a regényben lévő nagyobb hatalmú férfiak legtöbbje...még ha csak a két királyt vesszük számításba. Természetesen , a nagy szerelem Tarzan és Jane között persze kikezdhetetlen, egy percig sem adják fel, hogy együtt lehessenek. Még Jane, a Miss Robinson életmódot, is sziklaszilárdan vállalja fel (Mosartól vakló szökése után). Mondanivalójának kifejtésében sem tízcsillagos az alkotás, és úgy kell kikaparászni, egy-két sorból, néhány lényeges mondatot. Ami az emberáldozat elítélését, és milyen szép a dzsungel, és majd ide is elér a civilizáció, gondolatát illeti.

Röviden, ez nem több, egy ma már kissé unalmas kaland – szerelmes regénynél. Gyönyörű nőkkel, és harcos férfiakkal. Hatalomra törő, papokkal. Viszont a maga korában, a televízió megjelenése előtt, nem kétséges, hogy órási siker lehetett. Biztos megélhetést kínálva, ezzel az írónak.

Boldog és eredményekben gazdag Új Évet kívánok, minden olvasómnak!